Az emberiség népeinek dichotóm felosztása „mi”-re és „barbárokéra a valaha élt egyik legnagyobb kultúrateremtő néptől, a görögöktől származik. Érdekes, hogy a „barbár” szó eredetileg nem a tőlük teljesen idegen népekre vonatkozott, hanem azokra, akik valamilyen szinten már elsajátították a hellén nyelvet. Barbarosz annyi, mint „dadogó”, aki helytelenül ejti a görög szavakat. Ettől függetlenül a későbbiekben mégiscsak az idegen kultúrájú népeket nevezték barbároknak.
Eleinte a rómaiak is ebbe a kategóriában tartoztak, de miután a II. században meghódították Görögországot, többé nem használhatták velük kapcsolatban ezt a kifejezést. A rómaiak maguk is tisztában voltak barbár eredetükkel, és nem is titkolt kisebbrendűséggel tekintettek a hellén kultúra ki-emelkedő teljesítményeire. Ez persze nem akadályozta őket abban, hogy a „görögöcskék”-nek csúfolt görög nemzetiségűeket megalázzák, kifosszák és rabszolgasorba hajtsák; Görögországot pedig gyakorlatilag szétrabolják.

A Római Birodalom létrejötte és határainak megszilárdulása a Kr. e. I. században azt eredményezte, hogy e kettős fogalom: a „mi” és a „barbárok” is átalakult. A rómaiak elkezdtek „mi”-ként tekinteni nem csak saját magukra, hanem az Imperium Romanum védelmét élvező más népekre is, miközben a „barbárok” kifejezést a limesen túl élő népekre vonatkoztatták.
A Barbaricum elnevezés epigráfiai bizonyítékok alapján a Kr. u. III. században már használatos volt, elsősorban a hadsereg köreiben. Mikor átkelünk a Dunán vagy a Rajnán, a Barbaricum területére lépünk, ahol megszűnik a római rend, a jog hatalma, és ki tudja, milyen szörnyűségek várnak ránk.
A bulgáriai Preslavban előkerült feliraton egy római katona azért hálálkodik, mert egy bizonyos istenség segítségével „a Barbaricumban sokféle veszélytől megszabadult” (multis periculis in barbarico liberatus sit).

Érdekes, hogy a „barbár” elnevezést még az Újszövetségben is megtaláljuk, mégpedig többféle értelem-ben. Mikor Pál apostol azt mondja, hogy mind görögöknek, mind a bar-bároknak köteles hirdetni az evangéliumot (Róm 1:14), valószínűleg a birodalom határán túl élő népekre utalt, amivel felidézte Jézus parancsát:
„Tegyetek tanítványokká minden népet... a Föld végső határáig!” (Mt 28:18-19) Pál munkatársa és kísérője: Lukács az, aki Málta szigetén hajótörést szenvedve a sziget lakóit nevezi barbároknak (Apcs 28:2).
Ezzel valószínűleg csak arra utalt, hogy a sziget őslakói nem beszéltek sem latinul, sem görögül, ugyanakkor rendkívül emberségesen viselkedtek a hajótöröttekkel. Vagyis barbárok a Római Birodalom területén belül is élhettek, nemcsak a limesen túl.

A római társadalomban elvileg nem a „mi kontra barbárok” ellentét volt a legmeghatározóbb, hanem először is a rabszolgák és a szabadszületésűek (servi-ingenui), másodsorban pedig a polgárjoggal nem rendelkező szabadok és a római polgárok (peregrini-cives Romani) között tátongó szakadék. Ha már valaki megszerezte a hőn áhított polgárjogot, indifferenssé vált a származása (patria, domus, origo), hiszen a populus Romanus nemzetek felett álló kiváltságos rétegének lett tagja!
A principátus korának császárai nem valami bőkezűen osztogatták a polgárjogot: a rabszolgafelszabadítások számát adminisztratív módon korlátozták; az auxiliáris katonai egységek leszerelőinek Claudius óta (Kr. u. 52) adtak hivatalos diplomát arról, hogy ők és családjuk polgárjogot nyert; emellett csak rendkívüli esetekben kaphatta meg valaki a civis Romanus jogállását.

Az ókori Banasa (ma Sidi Ali Boujenoun, Marokkó) területén került elő az a bronzba vésett okmány, amely szerint Kr. u. 177-ben Marcus Aurelius császár polgárjogot adományozott a Zegrensis nevű törzs vezetőjének (princeps gentium Zegrensium), aki

„saját népének leg-előkelőbbjei közé tartozik, másrészt pedig a római ügyek iránti nyilvánvaló engedelmesség tekintetében is rendkívül hűséges, és nem figyelhetünk meg a Zengrensis törzsben sok családot, melyeknek (ügyeink iránti) elkötelezettségét hasonló módon lehetne megdicsérni, noha többeket szeretnénk abban a törzsben az általunk adományozott megtiszteltetéssel a Iulianusszal való versengésre buzdítani, nem késlekedünk neki magának, Ziddina nevű feleségének, valamint gyermekeinek, Iulianusnak, Maximusnak, Maximinusnak (és) Diogenianusnak törzsi jogaik érvényben maradása mellett a római polgárjogot megadni.”

A törzs vezetőjét már Iulianusnak hívták, felesége még a berber Ziddina nevet viselte, de négy fiúgyermekük már mind latin névre hallgatott: Iulianus, Maximus, Maximinus, Diogenianus. Más meghódított tartományokban hasonlóképpen jártak el a rómaiak. Az előkelő polgárokat elsősorban az értékes polgárjog adományozásával kecsegtették.
A római társadalomban ugyanis a vagyon önmagában nem volt elegendő a feljebb jutáshoz; ehhez politikai, társadalmi és/vagy katonai tisztségek sorát kellett betölteni, mégpedig szigorúan meg-szabott sorrendben. Márpedig a „szamárlétrán” való felkapaszkodást meg sem lehetett kezdeni, ha valaki nem rendelkezett polgárjoggal.

A római történelem eddigi legnagyobb polgárjog-adományozó akciója az volt, amikor Caracalla Kr. u. 212-ben a Birodalom csaknem valamennyi szabad születésű lakójára kiterjesztette a római polgárjogot. E mögött azonban nem valamiféle humanista megfontolás rejlett ezt Caracalla esetében amúgy is nehéz elképzelni -, hanem egy mély demográfiai, politikai és gazdasági válság.
A rendelet értelmében polgárjoggal felruházott lakosok korlátlanul besorozhatóvá váltak a légiókba, másrészt a hirtelenjében 5-ről 10%-ra emelt örökösödési adót is be kellett fizetniük az államkincstárba. A polgárjog-adományozás csakis egyetlen csoportra nem terjedt ki: a dediticii jogi státuszában lévőkre, akik jellemzően a limesen túlról érkezett és a Birodalomban letelepített barbár törzsek voltak, vagyis pontosan mai migránsoknak feleltethetők meg.