Az állandó migrációs mozgások is a birodalmak természetes kísérőjelenségei közé tartoznak. Az ókori Róma maga is egy migráció következményeképpen jött létre: a vesztes trójai háború után Aeneas vezetésével egy új nép jelent meg Közép-Itália nyugati partjainál, amely elfoglalta a területet. A rómaiak merthogy így nevezték az „új Tróját” sikeresen abszorbálták a környező népeket, majd miután az egész félsziget az övék lett, kiterjesztették hatalmukat a Földközi-tenger medencéjére, sőt azon túl.
A korai Rómának erre a befogadó attitűdjére utalt Claudius is, aki korának elismert történésze, s az etruszk nyelv egyik utolsó ismerője volt. A császár Kr. u. 48-ban beszédet mondott a szenátus tagjai előtt, melyben szülővárosának, Lugdunumnak (Lyon) előkelőségeit ajánlotta be az „atyák és összeírtak” testületébe. Történész lévén példák sorát vonultatta fel, hogy meggyőzze a patríciusokat: a gall előkelőségek beengedése a szenátusba nem idegen Rómától, amely maga is egy bevándorlónak, a Trójából Itáliába menekült Aeneasnak köszönhette létét. Idézzük most röviden a császár szavait:

„Valamikor királyok bírták ezt a várost, de hazai utódokra mégsem sikerült hagyniuk. Idegenek jöttek helyükbe, mégpedig kívülről, mint ahogyan Romulusnak a sabinok közül való Numa lépett az örökébe, aki szomszéd volt ugyan, de akkor mégis kívülről való; így követte Ancus Martiust is Tarquinius Priscus. Ez nem tiszta vére miatt amennyiben apja a korinthosi Démaratos volt, anyja pedig a Tarquinii városából való előkelő, de szegény nő, akinek éppen ezért ilyen férjhez kellett mennie, mivel otthon nem pályázhatott tisztségekre Rómába költözött, és ott elnyerte a királyságot...”

A birodalom működtetéséhez is szükség van bizonyos fokú migrációra: ide tartozik a hadsereg mozgatása; a hadifoglyok szétosztása; a rabszolgák beszerzése; vagy akár egész népek áttelepítése. Az észak-itáliai kelták legyőzése után a törzseket megtizedelték, a nőket és gyermekeket eladták rabszolgának, a maradékot pedig áttelepítették Itália más körzeteibe. Helyükre római telepesek érkeztek, városonként 6000 fő.
Caesar ugyancsak 47 ezer liguriait deportált Samniumba és Campaniába. Kr. e. 9-ben Drusus győzelme nyomán 40 ezer sicambert telepítettek át a rómaiak a Rajnától délre, holott korábban attól északra laktak. Ezeknek a telepítéseknek politikai okai voltak: a rómaiak úgy gondolták, hogy ha a harcias törzseket kiszakítják saját környezetükből, könnyebben betörhetők lesznek.

Máskor pusztán gazdaságossági számításból telepítettek át egész népeket a Birodalom határain belülre. Tiberius Plautius Silvanus Aelianus Kr. u. 61-66 között töltötte be Moesia (kb. a mai Bulgária) helytartójának tisztét. A család tiburi mauzóleumában a tetteit megörökítő sírfeliraton nyoma sem látszik annak, hogy a bármiféle dunai „határ” iránt tiszteletet tanúsított volna:

„[Moesia] provinciába a Danuvius túlsó partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át feleségeikkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek; a szarmaták egy megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagyrészét [Corbulo] armeniai hadjáratának céljaira átadta; addig ismeretlen, vagy a római néppel szemben ellenséges királyokat hozott át a védelme alatt álló partra, és arra kényszerítette őket, hogy térden állva adják meg a tiszteletet a római hadijevényeknek; a bastarnák és rhoxolánok királyainak visszaküldte a fiait, a dák uralkodónak a testvéreit, akiket [annak idején] foglyul ejtett vagy az ellenség kezéből ragadott ki; közülük egyesektől túszokat vett; ezáltal megszilárdította és kiterjesztette a provincia békéjét...”

Plautius Silvanus tehát preventív katonai akciókat hajtott végre barbár területen; egész törzseket kényszerített a Moesiába való áttelepülésre, hogy ezzel az adófizetők számát gyarapítsa; és túszokat szedett, amivel „megszilárdította és kiterjesztette a provincia békéjét”.
Hogy a rómaiak e furcsa „bevándorlási politikája” nem volt elszigetelt eset, több felirat is mutatja.
Marcus Vinicius „Illyricumban, átküldve a Duna folyón, a dákok és bastarnák seregeit legyőzte, leigázta a cotinusokat, osusokat, teuruscusokat, és aniartusokat, [és] a római nép és Augustus Caesar hatalmát rájuk kényszerítette”

A hadjárat időpontját a Kr. u. első évtizedre szokták helyezni. Lucius Tampius Flavianus, aki Africa proconsula és Pannonia legatusa (Kr. u. 68-69) is volt, a senatus diadalmeneti jelvényeket (ornamenta triumphalia) adományozott, miután „sok túszt ejtett a Dunán túl lakó törzsek közül, az egész határvonalat biztosította, az ellenséget pedig áttelepítve adó-
fizetésre kötelezte”.
A túszok természetesen a törzsi előkelőségek gyermekei és feleségei voltak, a törzsek áttelepítése pedig a hadijog alapján történt: ezért nevezi a barbárokat a szöveg „ellenségnek” (hostis). A tömeges áttelepítési akció mögött valójában a rómaiak részéről is merőben gazdasági megfontolások rejlettek: a ritkán lakott térségben szükség volt a munkáskézre, s ezek a munká-sok természetesen adót is fizettek az államkincstárnak.

A négy császár évében (Kr. u. 68-69) egyébként nem folyt háború a Pan-nonia tartomány szomszédságban élő törzsekkel. Háborúk esetén ugyanis a ró-maiak ugyancsak a hadijognak megfelelően rabszolgákká tették a fegyveresen ellenálló törzseket, akiket szintén nagy számban „dobtak piacra” a Birodalom minden részében. Az ókori hadijog szerint ez sem számított szokatlan eljárásnak.

Az első pun háború végén 75 000 rabszolga került Rómába Karthágóból; a második makedón háborúban 150 000 épeirosit adtak el; majd a kimberek és teutonok elleni hadjárat után ugyanennyi germánt; Caesar galliai hódításai során 500 000 embert tett rabszolgává; Augustus az alpesi törzsek meghódítása során 44 000 hadifoglyot ejtett; Septimius Severus parthusok elleni hadjáratában 100 000 hadifoglyot adtak el rabszolgapiacokon; és a két zsidó háborúban összesen több mint egymillió volt a rabszolgává tett emberek száma.