A Római Birodalom hanyatlása és bukása a felvilágosodás kora óta az európai történetírás legnagyobb témái közé tartozik. Montesquieu műve, az Elmélkedések a rómaiak nagyságról és hanyatlásáról 1734-ben jelent meg (Considérations sur les causes de la grandeur des Romains et de leur décadence).
A filozófus szerint a Római Birodalmat annak hivatalos kettéosztása (Honorius és Arcadius, 395) tette tönkre: „ugyanis e nagy és már régóta egybefüggő szervezet részei olyannyira egybekapcsolódtak, hogy az egyik rész nem létezhetett a másik nélkül”.
A fejlettebb és gazdagabb Kelet szövetséget kötött a barbárok-kal, és a béke érdekében a Nyugatot egyszerűen beáldozták. A kegyelemdöfést a hunok adták meg, de végül „a birodalom vesztét nem egyetlen ellenséges be-törés, hanem az összes ellenséges betörés együtt okozta”.

A témáról a máig legnagyobb hatású művet az angol Edward Gibbon írta. A római birodalom hanyatlásának és bukásának története (The History of the Decline and Fall of The Roman Empire, 1788) című könyvében a dekadencia okát „a kereszténység bomlasztó hatásában”, az „új, furcsa arculatú és más lelkületű emberek” meg-jelenésében kereste, akiknek a befolyása alatt az „ősi római szellem” kiveszett.
Külön is rámutatott Konstantinápoly destruktív szerepére, amelynek megalapítása létrehozta a birodalom felosztásának káros feltételeit; „a túláradó harci szellemet gúzsba kötötte a mesterkélt államrend és a hízelgő szertartásosság...
A római császárság egysége megbomlott, dicsősége porba hullott, s az ismeretlen barbárok katonái, akik valahonnan az északi zord tájakról érkeztek ide, di-adalmasan átvették az uralmat Európa és Afrika legszebb országai fölött.”

A XIX-XX. században írók, költők, festők és történészek a legsötétebb színekkel festették le a népvándorlás korszakát: a civilizáció és barbarizmus összecsapásának iskolapéldáját látták benne. André Piganiol francia történész egyenesen úgy gondolta, hogy „a Római Birodalom nem szép halállal múlt ki, hanem meggyilkolták”.
Az Európán végig száguldó népek iránt csak a német történészek tanúsítottak némi szimpátiát, akik eleinte népnemzeti, később ideológiai és politikai okokból fedezték fel maguknak a germánokat, azt „az őserőt, mely megváltoztatta Európa arculatát”. Ők úgy látták, hogy „történelmi szükségszerűség” diktálta, hogy a Völkerwanderung (népvándorlás) romlatlan germánjai elsöpörjék a dekadens rómaiakat és az impérium rabszolga-társadalmát a szabad harcosok társadalma váltsa fel.

Az új narratívát a Princeton Egyetem professzora, Peter Brown teremtette meg A késő ókor világa (The World of Late Antiquity, 1971) és A késő ókor megteremtése (The Making of Late Antiquity, 1978) című könyveivel. Az új narratíva középpontjában már nem a „hanyatlás”, hanem az „átalakulás” állt. (Bár ennek a gondolatnak már a 20-as években voltak előzményei, elsősorban Henri Pirenne munkásságában.)
Brown tollán a IV-VII. századi antikvitás a klasszikus kor „posztmodernjévé” vált, amely nagyon is sokban kezdett hasonlítani a mi multikulturális, globalizált világunkra. A fogalmak elkezdtek átalakulni.
A „germán invázió” helyett már a 3. század végétől inkább a „nyitott határok” politikájáról kell beszélnünk, a diocletianusi és constantinusi átszervezések jegyében. A korábbi elméletek alapvető hibájául rótták fel, hogy a jórészt megtelepedett germán katonaparasztokból vérszomjas nomád harcosokat faragott, holott a limes mellett lakó germán és iráni eredetű népek gótok, frankok, vandálok, herulok, szkírek, szvébek, kvádok, rugiaiak, markomannok, gepidák, szarmaták, roxolánok, alánok éppolyan letelepedett földműves életet éltek, mint a római parasztok.

Az éhínségtől megtizedelt népét vezető Alarikot nem Róma aranya, hanem Campania „aranykalásszal ékes rónasága” vonzotta, és arról ábrándozott, hogy Itália éléskamrájába, Afrika hajózik át gótjaival. Ahogyan a vandálok azt később meg is tették.
Ma már csak nagyon óvatosan beszél a történészszakma Róma „bukásáról”. Különösen azóta, hogy Alexander Demandt, a berlini egyetem történészprofesszora 210 különféle okot szedett össze, amivel a katasztrófát eddig összefüggésbe hozták.

Ahogyan Glen Bowersock fogalmazott: „A XVIII. század óta gyötrődünk a bukással, amit úgy értékeltünk, mint minden tapasztalható hanyatlás archetípusát, és így önnön félelmeink szimbólumát.” Pedig a kérdés most is jogosult: megbukott-e Római Birodalom, vagy sem? A válasz: igen is, meg nem is. Ez a paradoxitás nem a tudatlanságunk megvallása, vagy játék a szavakkal, hanem a jelenség lényege, amely a Bibliából is kiolvasható. Bár Rómával közvetlenül nem sokat foglalkozik az Újszövetség, a Jelenések 17-19. fejezetében János ószövetségi elődeit követve Babilón bukásáról prófétál. Ez a város azonban nem az Eufratész mentén fekvő, egykor hatalmas, ám erre az időre jelentéktelenné vált település; még csak nem is az „örök Babilón”, az ellen-Jeruzsálem, a Sátán és az általa vezetett lázadó angyalok főhadiszállása; hanem Róma.
Legalábbis aligha magyarázhatnánk másképpen azt, hogy a Jelenésekben feltűnő vörös fenevad hét feje „a hét hegy” (hai hepta kephalai hepta horé, Jel 17:9).70 A fenevadról egyébként egy másik, enigmatikus kijelentést is tesz a próféta:
„A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs; és a mélységből jő fel és megy a veszedelemre. És a föld lakosai csodálkoznak (akiknek neve nincs beírva az élet könyvébe e világ alapítása óta) látva a fenevadat, amely volt és nincs, noha van” (én kai uk esztin kai paresztai, Jel 17:8).

A korai keresztény (IV-V. századi) Apokalüpszisz-értelmezések érthető módon elsősorban a Jel 2-3. fejezeteiben szereplő hét kis-ázsiai gyülekezethez írott levelekkel foglalkoznak, a 17. fejezet már kívül esik érdeklődési körükön a mai tudós kommentárok pedig egyszerűen tanácstalanok.71 Pedig a vörös fenevad aligha lehet más, mint a dánieli negyedik birodalom (Dán 7:7-8, 19-25), amellyel kapcsolatban a „volt és nincs” sensus litteralis, míg a „van” a sensus spiritualis szerint értendő.
Annak ellenére, hogy a Római Birodalom az V. században politikai értelemben megszűnt létezni (a „volt” a Kr. u. 100 körül prófétáló János szempontjából természetesen perfectum propheticum), a translatio imperii törvénye alapján tovább élt.

Az imperium Romanum „bukás” utáni tovább élése még a pogányok előtt is evidenciának számított. Az egyik utolsó klasszikus római költő, Claudius Rutilius Namatianus pogány főhivatalnok, aki 416-ban elhagyta Rómát, hogy felkeresse birtokait szülőföldjén, a távoli Galliában. Ezt az utazást írta le De reditu suo című költeményében. Ennek alkalmából hosszú dicsérő himnuszt zeng Róma dicsőségéről, összehasonlítva azt a korábbi (asszír, perzsa, párthus, makedón) birodalmakkal.
Rutilius Namatianus itt egy olyan paradoxont fogalmaz meg, amely a bukott birodalom továbbélésének titka: „Téged ugyanaz épít fel, ami szétrombol más birodalmakat: a te újjászületésed rendje az a képesség, hogy bajaidból is gyarapodjál” (illud te reparat quod caetera regna resolvit / ordo renascendi est crescere posse malis, 137-140. sk.).