A modern történelmi atlaszokban gyakorta vastag vörös vonallal ábrázolják a Római Birodalom határát, mintha az valamiféle kínai Nagy Fal lett volna. Ugyanakkor érdekes, hogy már a késő római közgondolkodásban is úgy értelmezték a limes vonalát, mint amely a Birodalom civilizált világát képes hermetikusan elzárni a Barbaricum átláthatatlan, kaotikus és embertelen viszonyaitól.

A Hadügyekről (De rebus bellicis) című traktátus ismeretlen késő római szerzője így jellemezte a „kívüllakó” barbár népeket:

„Először is tudnunk kell, hogy a Római Birodalom körül mindenütt különféle vad törzsek ólálkodnak, s a határvidék minden részén természetes rejtekhelyek kínálkoznak a barbár cselvetésekhez. Hiszen többnyire az említett barbár népek vagy az erdőkben rejtőzködnek, vagy a hegyekbe húzódnak, vagy a fagyos éghajlat oltalmazza őket, néhányuk a sivatagokban vándorol, s a nap heve szerfelett védelmezi őket. Vannak, akik mocsarak vagy folyók védelmében élnek, s még megtalálni is igen nehéz őket, de váratlan betöréseikkel megzavarják a béke nyugalmát” (VI. 1-3).

Az ismeretlen szerző egyébként azt követeli a császártól, hogy mérföldenként telepített bástyákkal vegye körül a Birodalmat, hogy „a provinciák, mintegy védőgyűrűvel körülvéve, háborítatlanul, békés nyugalomban élhessenek”.

Ilyen védőgyűrű ekkor már több mint 300 éve létezett: a limes. A Római Birodalom politikai-közigazgatási határát jelző limes lehetett mesterséges alkotás: például egy fal (vallum) Britanniában; cölöpsánc (pugnaculum) a felső-germaniai-raetiai határvonalon; árok és töltés (fossa et agger) Africában; vagy csupán egy út (via), mint Arabiában.
A természetes határok közé tartoztak a tengerpartok (ora, litus) és a folyók (ripa), például a Rajna, a Duna vagy az Eufratész. A mára önálló diszciplínává vált limeskutatás egyik vezető szakembere, John Mann szerint a Római Birodalom határvonalainak elhelyezése majdnem véletlenszerű döntések következménye volt.

A „falak” katonai szempontból tökéletesen alkalmatlanok voltak a védekezésre: az Antoninusfal Britannia és a barbár Skócia határán mellmagasságig ért; az ettől délebbre húzódó Hadrianus-falon mérföldenként kapuk nyíltak a Barbaricum felé; Raetiában a terepadottságokat teljességgel figyelmen kívül hagyva 80 kilométeren át nyílegyenesen húzódott a „védvonal”, amely több helyütt nem is volt más, mint egy palánkkerítés levert cölöpökből, vagy egy árok és sánc nélküli kőfal; Dacia limese még ennyire sem volt kiépítve: fallal, árokkal vagy sánccal csak a völgyeket zárták el, a hegyek gerincén megelégedtek őrtornyok felállításával; Arábiában mindössze egy út épült a határ mentén (via nova Traiana); a folyópartokon (ripae) elhelyezett őrtornyok pedig szintén csak a Birodalom pontosabban az egyes provinciák adminisztratív határának jelzésére szolgáltak. Summa summarum: a limessel aligha lehetett egy kívülről betörő masszív akár többszázezer főt felvonultató katonai támadást vagy akár békés migrációt feltartóztatni.

A Római Birodalom határát valójában nem egy kerítés vagy fal, hanem a hadsereg és a politika jelentette. Az előbbit már a császárkor első századában a határok mentén sorakoztatták fel: a Rajna torkolatától a Fekete-tengerig. Állandó legiós táborok, a kisegítő alakulatok táborai, a Barbaricumba telepített ellenerődök, az innenső parton kb. 700 m-enként felállított őrtornyok, és a mindezeket összekötő hadiutak is a limes-rendszer szerves részét képezték.

A modern államhatárokkal ellentétben a rómaiak a maguk részéről nem tekintették „szentségnek” a saját maguk által kijelölt határt. A hadsereg legalább 200 km-re a határtól, mélyen a Barbaricumban fekvő térségeket bármikor műveleti területté nyilváníthatott, természetesen a politikusok beleegyezésével. Ez utóbbiak is olyan pufferzónaként tekintettek a határon túli területekre, mint amelyek igen fontosak a Birodalom védelme szempontjából: a törzsek vezetőit igyekeztek pénzzel, kincsekkel, építkezésekkel megvásárolni, vagyis a birodalmi érdekek szolgálatába állítani.
A határzónán keresztül a kereskedők is szabadon közlekedhettek, olyan keresett árucikkeket szállítva a Barbaricum lakóinak, mint az itáliai vagy galliai bor, míves kidolgozású edények, különleges textíliák; cserébe pedig szőrmét, bőröket, féldrágakövet, borostyánt, vagy éppen rabszolgákat hoztak be a Birodalomba.
Tacitus szerint Maroboduus királyságának központjában még betelepedett római kereskedők is voltak: „a mi tartományainkból való markotányosokat és kereskedőket találtak, kiket a kereskedés lehetősége meg a pénzbeli gyarapodás vágya, végül hazájuk feledése otthonaikból ellenséges földre vitt át”.