Vannak források és szakirodalmak, melyek Róma hódítását tervszerűnek és tudatosnak tartják. Montesquieu szerint a Rómaiakra sem a kereskedelem, sem pedig az ipar nem volt jellemző, éppen ezért csak a fosztogatások útján gazdagodhatott meg. Romulus és utódai szinte folyamatosan harcban álltak szomszédjaikkal, már csak azért is, mivel úgy tartották, hogy a megkötött szerződés csak az adott királyra érvényes, így a következő uralkodó alatt újabb és újabb háborúk folyhattak.
Meg kell említenünk, hogy ezek a királyok hatalmas emberek és kiváló hadvezérek voltak, de amikor Tarquinius Superbus a senatus és a nép választása nélkül koronáztatta meg magát, az már rádöbbentett mindenkit a zsarnokságra és a kiszolgáltatottságra.

Kr. e. 510-ben Róma a kormányváltoztatás mellett döntött, elűzte királyait és évente választott consulok kezébe adta a hatalmat. Bizonyára ez a szűk idő is befolyásolta a két consul tevékenységét. „Ugyanis a consul, ha teljhatalommal van felruházva a sereg élén hadba vonul, látszólag minden korlátozás nélkül végrehajthatja a maga elgondolásait. Valójában azonban szüksége van egyrészt a szenátus, másrészt a nép támogatására, mert nélkülük nem tudná vállalkozását sikeresen teljesíteni. Hiszen nyilvánvaló, hogy serege légióinak sem gabonát, sem ruházatot, sem zsoldot nem kaphat, és így vezetője képtelen lenne terveit végrehajtani, ha elképzeléseit a szenátus kifogásolná, és végrehajtásukat meggátolná. Így a vezér terveinek teljesítése a szenátustól függ.
Ugyancsak a szenátus dönt abban a kérdésben, hogy amikor a consul hivatali ideje lejárt, akkor másvalakit küld oda utódként helyette, vagy pedig az ő fővezéri megbízatását hosszabbítja meg. Ugyanez a testület tetszése szerint megteheti, hogy a vezér sikereit magasztalja és ünnepelje, vagy éppen ellenkezőleg: jelentéktelennek tüntesse fel és homályba borítsa.

A diadalmenetet – ezt a rómaiak triumphusnak nevezik -, ami a hadvezér tetteit a polgárok előtt dicsőséges színben tünteti fel”, állítja Polybius. Tehát, a consulok a nép elismerését azzal érhették el leginkább, ha megszerezték a legnagyobb katonai kitüntetést, a diadalmenetet. Ha a hadvezér olyan győzelmet aratott a háborúban, amelyben legalább az ellenfél 5000 fője megsemmisült, és Róma területét is növelte, a szenátus triumphust engedélyezett.
Az elismertség pedig egyenes úton vezetett az újraválasztáshoz, de ezt nem volt könnyű elérni, már csak az idő szűkössége miatt sem. A győzedelmes időszakokban a polgárok jobban élhettek, a jelentős bevételek pedig csökkentették az adókat. Az a nép, amely megszokott egy bizonyos jólétet, nehezen fogadja el, ha nincsen háború, és újra adókat emelnek a bevételek pótlására. Vagyis ha a consul becsvágyából és megfelelési politikájából indulunk ki, akkor azt állíthatjuk, hogy tudatos háborúkról van szó.

Appianos állítása szerint „A rómaiak, amikor Itáliát háborúban lépésről-lépésre elfoglalták, a föld egy részét kisajátították, s azon városokat alapítottak, vagy pedig a meglévő városokba maguk közül telepeseket küldtek. Ezeket a városokat őrhelyeknek szánták, és valahányszor egy-egy területet fegyverrel elfoglaltak, a megművelt földeket azonnal szétosztották, eladták, vagy bérbe adták az ott letelepedőknek, még azt a földet is, amely a háború következtében megművelhetetlen volt”.
A forrásból következtethetünk arra, hogy Róma, a földek egyenlő elosztásának köszönhette társadalmi stabilitását és erősségét. A forrás azonban még másra is utalhat. Az földek előre eltervezett célja, a városok és az őrhelyek, mind tudatos szervezésre engednek következtetni.

Összefoglalva tehát nyíltan állíthatjuk, hogy van egy másik bizonyítható felvetésünk, amely Róma hódításait és eredményességét a tudatosan eltervezett imperializmushoz köti.