Róma nem rendelkezett szavakkal saját gyakorlatához, ők ezt az egészet természetesnek gondolták. Erre találunk bizonyítékot Thukydidesnél, akinél a következőt olvashatjuk: „Mert azt tartjuk, hogy az isten a felőle általánosan táplált vélemény szerint, az ember pedig csalhatatlan tapasztalatok alapján természeti szükséggel uralkodik a nálánál gyengébb felett.”

Ha valamilyen oknál fogva mégis magyarázatot kerestek, akkor csak annyit mondtak, hogy tükhé.
„Azok az emberek ugyanis, akik ostobaságból, vagy tapasztalatlanság miatt, vagy akár tétlenségből nem képesek az okok és az okozatok világos átlátására, vagy az egyes események összekapcsolására, azok hajlamosak rá, hogy az isteneknek és Tükhé csodálatos sugalmazásának tulajdonítsák mindazt, amit valójában az éleslátásnak és az előretekintő tervezésnek köszönhetünk”, írja Polybius.

Ebből arra következtethetünk, hogy a tükhé, az a történelmet irányító sorsszerű erőt jelentheti, de azt is megállapíthatjuk a forrásból, hogy Polybius elítélte azokat, akik ezzel magyaráztak bármilyen eseményt.

Az „előretekintő tervezés” kifejezés akár a tudatos imperializmusra is utalhatna. Azonban mint tudjuk, Polybius forrásai az akkori eseményekkel, vagyis a Kr. e. 2. századi pun háborúkkal egykorúak. Róma Kr. e. 264-től valóban a Mediterránium meghódításába kezdett bele, azonban ez még nem elég indok arra, hogy az egész folyamatot, beleértve a korábbi Itáliai hódításokat is, tervszerű imperializmusnak nevezzük.
Ebből is látszik, hogy ezt a problémát nem lehet egy féleképen konkretizálni, minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk, hiszen ez egy összetett kérdés. A két legismertebb és legelfogadottabb magyarázat a védekező, vagyis defenzív imperializmus és a már korábban említett tervszerű, vagyis tudatos imperializmus.