A kereszténység hívei bizonyosan azt mondják, hogy ez a kép egyoldalú s ezért nem igaz. Az ugyan igaz, hogy a keresztények is csak emberek voltak s éppen ezért ki voltak téve környezetük rontó hatásának. De ez a kereszténységnek csak egyik oldala. A másik oldalon, amint látjuk, olyan erkölcsöt fejleszt ki, amely messze fölötte áll az ókornak, amely magasztos emberiesség, végtelen, s minden emberi ábrázatot viselőre, előkelőre s szegényre, barátra és ellenségre, honfitársra és idegenre kiterjedő irgalom, amely minden osztály és faj testvériességét hirdeti. Ez az erkölcs nem magyarázható meg abból a korból, amelyben a kereszténység keletkezett; ez az erkölcs annál csodálatosabb, mert a legmélyebb erkölcsi süllyedés korában hirdették; a mi idealistáink szerint itt a történelmi materializmus csődöt mond, itt olyan jelenséggel állunk szemben, amelyet csak az időn és téren fölül álló személyiség magasztosságával, az istenemberrel, vagy hogy modern szóval éljünk, az Übermensch-sel lehet megmagyarázni. Ezt mondják „idealistáink”.

De mit mondanak a tények? Először is nézzük a szegényekkel gyakorolt jótékonyságot és a rabszolgák irányában való emberiességet. Igaz az, hogy ezt csak a kereszténységnél lehet tapasztalni? Való, hogy a klasszikus ókorból nem sokat tudunk a jótékonyságról. De ennek nagyon egyszerű az oka: a jótékonyság előfeltétele, hogy tömegnyomor legyen. Az ókor gondolatvilága azonban a kommunista állapotokban gyökerezett, a közösség együttes tulajdonában, amely a közösség s a házközösség tagjainak a termények és termelőeszközök fölött a többiekkel közös jogot enged. Így tehát ritkán volt alkalom az alamizsnára.
A vendéglátást se tévesszük össze a jótékonysággal. Az ókorban nagy volt a vendégszeretet. De ez az egyenlők közti viszony kifolyása, a jótékonyság pedig egyenlőtlenséget tételez föl. A vendégszeretet kedves a gazdának is, vendégnek is. A jótékonyság azonban fölemeli azt, aki adja s lealázza azt, aki kapja.
Amint láttuk, a fejlődés folyamán a nagyvárosokban proletártömegek kezdtek alakulni. De ezeknek vagy volt már, vagy pedig hódítottak maguknak politikai hatalmat, s ezt aztán arra használták föl, hogy azokból az élvezeti eszközökből is szerezzenek maguknak részt, amelyeket a rabszolgamunkából és a tartományok kizsákmányolásából szereztek a gazdagok és az állam. A demokráciára és politikai hatalmukra való tekintettel ezek a proletárok nem szorultak a jótékonyságra. Ez ugyanis nemcsak tömegnyomort tételez föl, hanem a proletárság politikai jogtalanságát és hatalomnélküliségét is, ezek a föltételek pedig csak a császárság korában állottak be nagyobb mértékben. Ezért nem csoda, hogy a jótékonyság csak ebben a korban kezdett a római társadalomban uralkodni. De nem a kereszténység természetfölötti magasabb erkölcséből született.

A császárok eleinte célszerűnek tartották megvenni nemcsak a hadsereget, hanem a főváros proletariátusát is a gabonaosztással és a mulatságokkal. E tekintetben különösen Nero vált ki. Sőt még némely nagy vidéki város proletárságát is ugyanúgy nyugtatták meg, mint Rómáét. Ennek azonban hamar vége lett. A társadalom fokozódó elszegényedése csakhamar az állami kiadások korlátozását vonta maga után, a császárok persze a proletárokon kezdték a takarékosságot, mert ezektől úgysem féltek. Ennél az is szerepet játszhatott, hogy a fokozódó munkáshiányon segítsenek. Amikor ugyanis megszűnt a kenyérosztás, a munkaképes proletároknak munkához kellett látniuk, s vagy kolonusoknak, vagy örökbérlőknek kellett a nagybirtokosokhoz beállaniuk. De a munkaerőszükséglet a szegények támogatásának új módját szülte.
A császárság korában minden társadalmi szervezet, a tulajdonközösségek, a házközösségek és a nagycsaládok egyaránt tönkre mennek. Mindenki csak magára gondol, a rokonságért való áldozatkészség éppen úgy megszűnik, mint az államért és községért való. Emiatt különösen az árvák szenvedtek. Szülők hiányában teljesen védtelenek voltak és senki sem törődött velük. Az elhagyott gyermekek száma folyton növekedett, mert az általános elszegényedés folytán csökkent az áldozatkészség, és mind többen törekedtek a család terhét maguktól távoltartani. Az egyik rész ezt azzal érte el, hogy nem kötött házasságot, megvolt a prostitúcióval is, s ezért a férfiprostitúció is rendkívül virágzott; mások ügyeltek arra, hogy házasság dacára se legyen gyermekük. Az egyik úgy, mint a másik, az elnéptelenedéshez vezetett, ez meg a munkaerő hiányához, amiből társadalmi elszegényedés állott elő. Sokan, akiknek lett gyermekük, kitétellel szabadultak meg tőlük. Ez a gyakorlat nagyon el volt terjedve. A tilalmak nem használtak. Ezért az elhagyott, sőt a szüleiknél maradt szegény gyermekek ellátása a társadalomnak mind égetőbb problémájává vált. E kérdéssel az első keresztények is sokat foglalkoztak. Az árvák támogatása állandó gondjuk volt. Nemcsak a szánalom, hanem a munkaerő és katonaanyag szükséglete is kényszeritette a társadalmat arra, hogy az árvák, lelencek és proletárgyermekek fölnevelésével foglalkozzék.

Már Augustus korában megvannak az ezirányú törekvések, időszámításunk második századában pedig ezek gyakorlati alakot is öltöttek. Nerva és Traianus császárok voltak az elsők, akik először létesítettek Itáliában alapítványokat; ezeknek a formája az volt, hogy az állam vagy birtokot vásárolt s ezeket bérbe adta, vagy pedig jelzáloggal terhelte. Az így elért bérleti vagy kamatösszeget a szegény gyermekek, nevezetesen árva gyermekek fölnevelésére fordították.

Hadrianus rögtön trónra léptekor kiterjesztette ezt az intézményt, amely Traianus idejében körülbelül 5000 gyermek ellátására volt szánva, a későbbi császárok pedig még tovább fejlesztették. Az állami jótékonysággal egyidejűleg községi jótékonyság is keletkezett. De a magánjótékonyság megelőzte. A legrégibb ilyen alapítvány, amelyről tudomásunk van, Augustus korából való. Helvius Basila volt prétor, Atina latiumi város polgárainak 88 000 márka értéket hagyott azzal, hogy ennek kamataiból ismeretlen számú gyermekeknek gabonát osszanak ki.
Traianus korában már számos ilyen alapítványról esik szó. Tarracinában egy gazdag nő, Coelia Macrina, fia halálakor 1 millió sesterciust tesz le, hogy kamataiból 100 fiút és ugyanannyi leányt támogassanak; az ifjabb Plinius szülővárosában, Comumban (Como) 97-ben olyan alapítványt létesített, amely szerint egy 500 000 szeszterciusz értékű birtok hozadéka szegény gyermekek táplálására fordíttassék. Iskolákat, könyvtárakat stb. is alapított.
Ezek az alapítványok természetesen nem tudták megakadályozni a birodalom elnéptelenedését. Sokkal mélyebben benne gyökerezett ez a gazdasági viszonyokban, és a gazdasági zülléssel együtt nőtt. Az általános elszegényedés végül is megsemmisítette azokat az eszközöket, amelyekkel a gyermekeket ellátták, s az állammal együtt az alapítványokat is tönkretette.

Müller fejlődésükről a következőket írja:
„Körülbelül 180 éven át kísérhető figyelemmel ezek fejlődése. Hadrianus a gyermekek járulékát fölemelte. Antonius Pius erre a célra új alapokat rendelt. A cupramontanai (picenumi város) fiúk és leányok 145-ben, a sestinumiak (Umbria) 161-ben ezért hálaemléktáblát állítottak neki. A latiumi Ficuleában Marcus Aureliusnak szintén állítottak egyet. Az alapítványok ennek az uralkodónak trónra lépte utáni időben voltak a legnagyobb számúak, de ettől kezdve az állam szomorú helyzete folytán ez is visszafejlődött.
Marcus Aurelius állandó háborús gondjai folytán, amelyek arra kényszerítették, hogy a császári ház koronaékszereit és egyéb drágaságait is elárvereztesse, annyira ment, hogy ezeket az alapítványokat is bevonta és a kamatfizetést az államra rótta. Commodus alatt az állam kilenc évig nem volt képes a kamatokat megfizetni s Pertinax sem lévén képes fizetni, törölte őket. Úgy látszik, hogy az alapítvány helyzete ezután megint javult. Még a harmadik század végén is találkozunk ennek az alapítványnak a tisztviselőjével. Ekkor azonban megszűnt, Konstantinus alatt már nem volt meg.”

A folyton fokozódó szegénység ezeket az alapítványokat ugyan elenyésztette, de a jótékonyság szellemét nem. Ez a szegénység növekedésével folytonosan fokozódott. Az bizonyos, hogy eszméje nemcsak a kereszténységgel függ össze, a kor szelleméből folyt, s a korra nem az erkölcsi emelkedettség, hanem a gazdasági pusztulás kényszerítette rá. A jótékonyság szellemével és azzal, hogy a jótékonyságot nagyra tartották, egy kevésbé kedves tulajdonság, a hencegés, a jótékonyság fitogtatása is jelentkezett. Erre nézve a fontemlített Plinius jó például szolgál.
Jótékony intézményeit csak egyedül őtőle tudjuk meg; ő azokat a nyilvánosságnak szánt irataiban részletesen leírta. Ha azt látjuk, hogy Plinius miképpen házal a saját érzelmeivel és hogy mennyire csodálja a saját nemeslelkűségét, úgy nem vagyunk hajlandók ezt a római császárság „aranykora” erkölcsi nagyságaként megbámulni, jóllehet Gregorovius kartársainak többségével egyetértve, ez alapon nevezi aranykornak ezt a kort. Mi ebben a korban inkább sok nyegleséget látunk, ami a papos gőg és jámbor álszenteskedés épületes kiegészítése. Pliniust legszigorúbban Niebuhr ítéli meg, aki „gyermekes hiúsággal” és „tisztességtelen alázatossággal” vádolja meg.

A rabszolgák irányában való emberiességgel is úgy vagyunk, mint a jótékonysággal, ez sem különös keresztény tulajdonság. Mindenekelőtt is meg kell állapítanunk, hogy a kereszténységnek, amikor államvallássá lett, nem volt esze ágában sem a rabszolgaság elleni küzdelem. Annak megszüntetésén nem dolgozott. Hogyha a rabszolgáknak pénzszerzés céljaira való kizsákmányolása a kereszténység korában megszűnt is, ez nem függött össze a vallásos meggyőződéssel. Ennek oka Róma katonai erejének csökkenése, aminek következtében megszűntek az olcsó rabszolgaszállítmányok s így a rabszolgák kizsákmányolásának jövedelmező volta.
A luxusrabszolgaság azonban a római birodalomnál is tovább élt, sőt a kereszténységgel egyidejűleg a rabszolgák egy új fajtája, az eunuchok jelentek meg, akik éppen a keresztény császárok alatt, nevezetesen Konstantin óta játszottak nagy szerepet. De már Claudiusnak, Nero atyjának udvarában is találkozunk velük. (Sueton: Tiberius Claudius Drusus, 28, 44. fej.)

A szabad proletárok maguk nem jutottak arra a gondolatra, hogy véget vessenek a rabszolgaságnak, ők helyzetüket a gazdagok és az állam ismételt megcsapolásával törekedtek megjavítani, miután pedig ők sem dolgoztak, tehát ezt csak a rabszolgakizsákmányolás útján érhették el.
Jellemző, hogy abban a kommunista államban, amelyet Aristophanes az „Ekklesiazusá”-ban kigúnyol, a rabszolgaság fönnáll. A szabadok közt azonban megszűnik a vagyonosak és vagyontalanok közti különbség; ők mindennek, a rabszolgáknak is, közös tulajdonosaivá lesznek, amely utóbbiak gondoskodnak a termelésről. Ez ugyan csak élc, de megfelel az ókori gondolkozásnak.

Ehhez hasonló annak a röpiratnak a gondolatmenete is, amely a Kr. e. 4. századból az attikai jólét forrásairól maradt reánk s amelyre Pöhlmann ismételten idézett történetében hívja föl a figyelmet. Pöhlmann szerint ez a röpirat „a közös gazdálkodásnak s az államnak a forgalom és termelés céljából való nagyszabású kiterjesztését követeli”. Elsősorban azt, hogy az állam szerezze be az ezüstbányák műveléséhez szükséges rabszolgákat. A rabszolgák számát annyira kell fokozni, hogy minden polgárra három rabszolga essék. Akkor abban a helyzetben lesz az állam, hogy minden polgárának megadhatja a létminimumot.
Pöhlmann tanár úr azt mondja, hogy ez a nagyszerű javaslat jellemzi azt „a kollektivista radikalizmust” és „demokratikus szocializmust”, amely a proletárság érdekében államosítani akarta az összes termelőeszközöket. Valójában pedig csak az ókori proletárság sajátságát mutatja s azt, hogy a rabszolgaság fönntartása ennek is érdeke volt; az viszont, ahogyan Pöhlmann fölfogja a dolgot, a polgári tudomány értelmetlenségét illusztrálja, amely minden tulajdonállamosítást, s ha ez mindjárt emberek fölötti tulajdon is, „kollektivizmusnak” mond s a proletárság érdekében való minden intézkedést, még ha a proletárság valamely esetben a kizsákmányolókhoz s nem a kizsákmányoltakhoz tartozik is, „demokratikus szocializmusnak” tart.

A proletároknak a rabszolgaság fenntartása körüli érdekének megfelel az a jelenség, hogy a római birodalom proletárforradalmi mozgalmaiban sehol sem találkozunk az ember fölötti tulajdon elvi ellenzésével. Ezzel szemben a rabszolgák alkalomadtán szintén hajlandók a proletárlázadások leverésére. Arisztokraták által vezetett rabszolgák voltak például azok, akik a Gaius Gracchus-féle proletármozgalomnak véget vetettek. Ezután ötven évvel pedig a római proletárok verték le Marcus Crassus vezetése alatt a Spartacusféle rabszolgalázadást.
A rabszolgaság megszüntetése és a rabszolgákkal való bánásmód közt nagy a különbség. El kell ismernünk, hogy a rabszolgákra vonatkozó fölfogás a kereszténységben enyhül s hogy a kereszténység a rabszolgák emberi jogainak elismerésére törekedett; ez pedig a rabszolgáknak a császárság kezdete korabeli helyzetével szöges ellentétben áll, amikor a rabszolga teljesen ki volt szolgáltatva ura önkényének, és ezek eszerint is bántak vele. A rabszolgák irányában gyakorolt ez a bánásmód a kereszténységben erős ellenzésre talált. De ez nem jelenti azt, hogy ezzel korának szellemével ellentétbe jutott, hogy egyedül lépett föl a rabszolgák érdekében.

Melyik osztály vette igénybe azt a jogot, hogy a rabszolgát tetszés szerint bánthassa, sőt meg is ölhesse? Természetesen a leggazdagabb földbirtokosok, legfőképpen az arisztokraták. A demokráciának, azaz a népnek, amelynek nem volt rabszolgája, nem is volt érdeke a bántalmazás, mint ahogy a rabszolgatulajdonosnak volt. Bizonyos, hogy addig, amíg a szintén rabszolgát tartó kisparasztok, vagy legalább is ezeknek hagyományai a népben túlsúlyban voltak, ez nem érezte magát indíttatva arra, hogy a rabszolgák érdekében föllépjen.
A nézetek azonban lassan megváltoztak, és pedig nem az erkölcsi nézetek változása, hanem a római proletariátus összetételének változása folytán. Ennek sorában mind kevesebb lett a szabadon született római s különösen a kisparaszt; a szabadon bocsátott rabszolgák száma pedig folyton emelkedett, mert részesei lettek a római polgárjognak, s a császárság alatt Róma lakosságának többségét már ők alkották.
A szabadon bocsátásnak sokféle oka volt. Némelyik gyermektelen embert, pedig ilyenek sokan voltak, mert a házasság és ivadékok terhétől sokan féltek, a szeszély vagy jóindulat indította arra, hogy rabszolgáit végrendeletileg fölszabadítsa. Mások már életükben szabadon bocsátottak egynéhány rabszolgát, vagy szolgálatuk jutalmazása fejében, vagy pedig hiúságból, mert aki sok rabszolgát bocsátott szabadon, az gazdag ember hírébe került. Másokat politikai számításból bocsátottak szabadon, mert a szabadon bocsátott továbbra is függött urától, de politikai jogokat nyert. Így urának politikai befolyását növelte. Végül a rabszolgák megtakarított pénzükön maguk is megvásárolhatták a szabadságot, némelyik gazda egész jó üzletet csinált ezzel, mert a már kiszipolyozott rabszolga olyan áron váltotta meg a szabadságát, amelyen ő aztán új s erős rabszolgát szerezhetett.

Minél több lett a rabszolga, annál jobban megnőtt a szabadon bocsátottak száma is. A szabad proletariátus ezután már nem annyira a parasztokból, mint a rabszolgákból került ki. Ugyanez a proletariátus azonban a rabszolgatartó arisztokráciával szemben politikai ellentétben is állott, mert ettől akart politikai jogokat s hatalmat kikényszeríteni, mivel ez neki gazdasági hasznot jelentett. Ezért nem meglepő, hogy a római demokráciában éppen akkor mutatkozott a rabszolgákkal való rokonérzés, amikor a rabszolgatartóknak ezekkel szemben gyakorolt kegyetlenkedései a legnagyobbak voltak. Ehhez még egy más körülmény is járult.
Amikor a császárok hatalomra kerültek, háztartásukat, mint általában minden előkelő rómaiét, rabszolgák és szabadon bocsátottak kezelték.
Bármennyire süllyedtek is a rómaiak, de a szabadnak született polgár méltóságán alulinak tartotta most is, hogy akár a leghatalmasabb ember személyes szolgálatára is vállalkozzék. A cézárok háztartása azonban most császári udvarrá lett, házi alkalmazottaik császári udvari hivatalnokokká. Ezekből, a köztársaság idejéből megmaradt hivatalok mellett, az állami igazgatás új szervezete fejlődött. S míg a köztársaság régi tisztviselői mindinkább csak üres címet viseltek, addig egyedül az új császári hivatalnokok vették kezükbe az állam igazgatását.

A császári udvar rabszolgái és szabadon bocsátottjai lettek a világ urai s ezen a réven a sikkasztások, zsarolások és megvesztegetések segítségével a legnagyobb kizsákmányolók. Ezt nagyon jól írja le Friedlander a császári Róma erkölcseiről szóló, sokat emlegetett kitűnő könyvében: „Az a gazdagság, amelyet kiváltságos helyzetük juttatott nekik, hatalmuk főforrása volt. S abban az időben, amikor a szabadon bocsátottak gazdagsága általában közmondásos volt, a császári szolgákéhoz ez mégsem volt mérhető, Narcissusnak 400 millió sestercius (87 millió márka) volt a vagyona, ez volt az ókor ismert legnagyobb vagyona. Pallas vagyona 300 millió (65 B millió márka) volt. Callistus, Epaphroditus, Doryphorus és mások vagyona nem volt sokkal csekélyebb. Amikor Claudius egy alkalommal azon panaszkodott, hogy a császári kincstár nagyon szegény, akkor Rómában azt mondották, hogy ha belép két szabadon bocsátottja (Narcissus és Pallas) szövetségébe, akkor majd nem lesz szegény.”

Némely császár egyik bevételi forrása is volt aztán, hogy gazdag rabszolgákat és szabadon bocsátottakat arra kényszerített, hogy csalásaik és zsarolásaik eredményének egy részét neki átengedjék.

„E roppant gazdagságok folytán a szabadon bocsátottak túlszárnyalták bőségben és fényűzésben Róma nagyjait. Palotáik a legszebbek voltak és Posides eunuché (Claudius császár eunuchja) túlszárnyalta Juvenalis szerint a Kapitóliumot is, s ő mindenből a legpazarabb módon díszítette azzal, ami a legritkább és legdrágább volt. (...) A császár szabadon bocsátottjai Rómát és a monarchia más városait díszes és közhasznú palotákkal is díszítették. Cleander, Commodus szabadon bocsátottja óriási vagyonának egy részét arra fordította, hogy házakat, fürdőket s egyéb, egyeseknek és egész városoknak hasznos intézményeket építsen.”

E sok rabszolgának és szabadon bocsátottnak fölemelkedése annál föltűnőbb volt, minél inkább összevetette valaki a régi földbirtokos arisztokrácia süllyedésével. Ez a látvány hasonló volt a zsidó pénzarisztokrácia mostani emelkedéséhez. S mint ahogyan a csődbejutott született arisztokraták ma is szívből gyűlölik és megvetik a gazdag zsidókat, de azért mégis hízelegnek nekik, ugyanígy volt akkor a gazdag császári rabszolgákkal és szabadon bocsátottakkal.

„Róma legmagasabb arisztokráciája vetekedett abban, hogy a császár mindenható szolgái előtt tisztelegjen, bár az ősrégi, dicső nemzetségek sarjai a gyűlölt törzsek leszármazottjait, akiket a szolgaság kitörölhetetlenül bemocskolt, belsejükben megvetették s utálták, akik különben jogilag és sok más szempontból is még a szabadnak született koldus alatt állottak.” Külsőleg a császári szolgák helyzete egészen szerény volt, s alá voltak rendelve a méltóságok szabad viselőinek.

„A valóságban azonban egészen más volt a helyzet, sőt gyakran éppen fordított volt, s a végtelenül megvetett «rabszolgáknak» megvolt az az elégtételük, hogy a szabadok és nemesek megcsodálták őket és boldogak voltak, mert Róma legnagyobbjai megalázkodtak előttük; csak nagyon kevésnek volt arra bátorsága, hogy szolgákként bánjék velük. (...) Pallasnak a durva hízelgés olyan családfát költ, amely szerint Árkádiának hasonló nevű királyától származott, s a Scipiók egy sarja vállalkozik arra, hogy a szenátusban megtegye a javaslatot, amely szerint mondjanak köszönetet neki azért, mert mint egy királyi ház sarja, ősi nemességét a haza üdvének föláldozva, leereszkedik, hogy a fejedelem szolgájává legyen. A konzulok egyikének javaslatára (52-ben Kr. u.) fölajánlották neki a prétori jelvényeket és nagy pénzbeli ajándékot (15 millió szeszterciuszt).”

Pallas azonban csak az elsőt fogadta el.
„Erre a szenátus köszönetet szavazott Pallasnak. Ezt a határozatot Julius Caesar vértes szobra mellett egy bronztáblán örökítették meg, amelyben a 300 millió sestercius birtokosát az önzetlenség mintaképeként üdvözölték. L. Vitellius, a hasonló nevű császár apja, aki igen előkelő államférfiú volt s az aljasságnak még abban a korban is csodálatot keltő művésze, házi istenei között Pallas és Narcissus aranyképeit is tisztelte.”

„E volt rabszolgák helyzetét semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a legelőkelőbb családok, sőt a császári házzal rokon családok nőtagjait kapták feleségül, pedig ebben a korban a nemesség nagyon szeretett az ősi le-származással és a sok őssel büszkélkedni.”
Így jutottak oda a római polgárok, a világ urai, hogy rabszolgák és volt rabszolgák uralkodjanak fölöttük s hogy ezek előtt kellett meghajolniuk. Világos, hogy ennek óriási hatással kellett lennie a kor fölfogására. Az arisztokraták bizonyára annál jobban gyűlölték a rabszolgákat, minél jobban meg kellett egyesek előtt alázkodniuk, a tömeg viszont tisztelni kezdte őket, a rabszolga maga pedig érezni kezdte, hogy ő is valaki.

Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a cezarizmus a demokráciának (amely nagyrészt volt rabszolgákból állott) a nagy rabszolgatartó arisztokrácia elleni harcából keletkezett. Ez nem volt olyan könnyen megvásárolható, mint a vagyontalan tömeg, s az állami hatalomért folyó harcban a császárok egyetlen komoly versenytársa volt; a császárság ellenzéke a nagy rabszolgatartók voltak, amennyiben egyáltalában volt ellenzék. Viszont a rabszolgák és szabadon bocsátottak a császárok leghívebb támaszai.
Ez okozta, hogy nemcsak a proletariátus körében, hanem a császári udvarban és azokban a körökben, amelyeket ez irányított, a rabszolgákra nézve kedvező hangulat keletkezett, amelynek az udvari filozófusok és utcai prédikátorok a leghatározottabb formát adták.
Nem akarjuk az idevágó mondásokat idézni, de egy nagyon jellemző tényre utalunk: a dühöngő Nerónak a rabszolgákkal és szabadon bocsátottakkal szembeni enyheségére. Emiatt az arisztokratikus szenátussal állandó harcban is állott, mert bár ez az egyes hatalmas szabadon bocsátottak irányában szolgalelkű volt, de a rabszolgák és szabadon bocsátottak tömegeivel szemben a legszigorúbb intézkedéseket követelte. Így 56-ban azt követelte a szenátus, hogy a „büszke” szabadon bocsátottakat azzal kell megtörni, hogy a volt tulajdonosnak joga legyen a „haszontalanokat”, vagyis akik nem voltak elég szolgaiak a volt tulajdonos iránt, megint rabszolgaságba vetni.
Nero ezt a javaslatot a leghatározottabban ellenezte. Rámutatott arra, hogy a szabadon bocsátottak rendje milyen nagy jelentőségre emelkedett, hogy lovag, sőt szenátor lett belőlük, s fölhívta a figyelmet arra az ősi római elvre, hogy bármekkorák is a nép különböző osztályai közötti különbségek, a szabadságnak közös tulajdonnak kell lennie. Nero azt javasolta, hogy a szabadon bocsátottak jogát ne érintsék, s arra kényszerítette a gyáva szenátust, hogy ezt el is fogadja.

61-ben ennél súlyosabb volt a helyzet. Pedanius Secundust, a város prefektusát egyik rabszolgája megölte. A régi római jog szerint mindazokat a rabszolgákat, akik abban az időben a házban voltak, ki kellett végezni; ezek száma körülbelül négyszáz volt, köztük számos nő és gyermek. A közvélemény az enyhébb gyakorlat mellett foglalt állást. A néptömeg egész határozottan a rabszolgák pártjára állott, s úgy látszott, hogy a közvélemény magával ragadta a szenátust is. Ekkor fölszólalt Caius Cassius, a szenátus köztársasági ellenzékének vezére, Caesar gyilkosai egyikének leszármazottja, s fölhívta a szenátust, hogy ne féljen s ne legyen kegyelmes.
Az emberiség szemetjét csak félelem tarthatja vissza az erőszakoskodásoktól. Ez a beszéd hatott, senki sem szólalt föl ellene s maga Nero is elhallgatott. A rabszolgákat mind kivégezték. Amikor azonban a republikánus szenátorok e sikeren fölbuzdulva azzal a javaslattal álltak elő, hogy a rabszolgákkal volt összes szabadon bocsátottakat száműzzék Itáliából, ekkor fölállott Nero s kijelentette, ha a kegyelem és irgalom nem enyhíthették ugyan az ősi gyakorlatot, de szigorítani semmi esetre sem szabad, s így az indítványt elvetették.

Nero bírát nevezett ki arra, hogy Seneca szerint „a rabszolgáknak uraik általi bántalmazása miatt a kihallgatásokat foganatosítsa, az urak kegyetlenségeinek és önkényének véget vessen és megakadályozza az élelmezés körüli visszaéléseket”. Ugyanő megszorította a gladiátorjátékokat s több esetben megtiltotta, hogy e játékoknál valamely gladiátort, még ha elítélt gonosztevő volt is, megöljenek.
Ehhez hasonló intézkedéseket tett már Tiberius is. Ezek a fölemlített tények világosan megmutatják, hogy a moralizáló és politizáló történetírás milyen meddő, amely azt tartja föladatának, hogy a múlt embereit saját korának erkölcsi és politikai mértékével mérje. Az anya és feleséggyilkos Nero, aki rabszolgáknak és gonosztevőknek megkegyelmez, a zsarnok, aki megvédi a szabadságot a köztársaságiak ellen, a bolond kéjenc, aki az emberiesség és jótékonyság erényeit még a kereszténység szentjei és vértanúi előtt gyakorolja, aki ételt ad az éhezőknek, italt a szomjazóknak, ruhát a mezíteleneknek lásd a római proletársággal gyakorolt jótékonyságát -, aki a szegényeket és nyomorultakat pártfogásába veszi: ez a történelmi alak semmiféle etikai mérték alá nem állítható. De ha bajos is megmondani azt, hogy Nero jó vagy rossz ember volt-e, vagy tán mind a kettő, mint ahogyan ma felteszik, de az könnyű dolog, hogy Nerót és tetteit, éspedig a rokonszenveseket épp úgy, mint az ellenszenveseket, korából és helyzetéből megértsük.

Az az engedékenység, amelyet a császári udvar és a proletariátus a rab-szolgákkal szemben érzett, hatalmas támaszt nyert abban a körülményben, hogy a rabszolga megszűnt olcsó árunak lenni. Ezzel a rabszolgamunkának éppen az az oldala szűnt meg, amelynél a legsúlyosabb brutalitások érvényesültek, tudniillik a pénzszerzés céljából való kizsákmányolás. Csak a luxusrabszolgaság maradt meg, amely elejétől kezdve enyhébb volt. Ez pedig annál inkább emelkedett jelentőségében, minél ritkább és drágább lett a rabszolga, minél nagyobb veszteség volt a rabszolga idő előtti elpusztulása, minél bajosabb volt őt pótolni.

Végül a háborútól való elszokás, aminek következtében a városiak nagyrésze mindjobban irtózott a vérontástól, épp úgy végül a nemzetköziség, amely azt tanította, hogy az emberek leszármazásukra való tekintet nélkül egyenlők s így a nemzeti különbségeket s ellentéteket elmosta.