Az egyistenhit, a monoteizmus nem egyedül a kereszténység sajátsága volt. Itt is föl lehet deríteni azokat a gazdasági gyökereket, amelyekből ez a gondolat fakadt. Láttuk már, hogy a nagyváros lakossága hogyan idegenedik el a természettől; hogy miképpen bomlottak föl azok a hagyományos szervezetek, amelyek azelőtt az egyének erkölcsi támaszai voltak; hogyan lett az énnel való foglalkozás a gondolkozás főfeladata, s hogyan alakult át a filozófia a külvilág kutatásából mindinkább a saját érzelmek és szükségletek fölötti puszta gondolkozássá, illetve mélázássá.
Az istenek eleinte arra szolgáltak, hogy megmagyarázzák a természetet, amelynek törvényszerű összefüggéseit az emberek nem értették. Ezek az összefüggések nagyon számosak és nagyon sokfélék voltak. Ezért magyarázatukhoz nagyon sok és sokféle, kegyetlen és derűs, brutális és gyöngéd, férfi és női istenekre volt szükség. Amikor azonban a természet jelenségeinek törvényszerűségét kezdték fölismerni, az istenekre mind kevesebb szükség volt. Miután azonban évezredeken át meggyökeresedtek az emberi gondolkozásban és összenőttek a hétköznapi foglalkozásokkal, a természet ismerete pedig még nagyon fogyatékos volt, így az istenekben való hit sem szűnhetett meg. Mindössze az történt, hogy az istenek tevékenységi köre lassan háttérbe szorult; amíg előbb az emberek állandó társai voltak, most már csak rendkívüli, csodatevő segítőivé lettek; a föld lakóiból a föld fölötti terület, az ég lakóivá lettek; tevékeny, energikus munkásokból és harcosokból pedig, akik a világ mozgatói voltak, a világi színjáték nézőivé lettek.

Bizonyos az, hogy a természettudományok haladása teljesen kiszorította volna őket, ha a nagyvárosok alakulása és a leírt gazdasági süllyedés nem hozta volna magával a természettől való elfordulást, s nem helyezte volna a szellemnek tanulmányozását előtérbe, azaz nem a tapasztalt szellemi folyamatok összességének tanulmányozását, hanem azt a stúdiumot, amelyben a szellem maga a bölcsesség ősforrása. Bármilyen sokfélék a lélek szükségletei és hajlamai, maga a lélek egységes és oszthatatlan. S amilyen az ember saját lelke, olyannak látja a többiekét is.
A természettudományi fölfogás ebből minden szellemi működés törvényszerűségére következtetett volna. De éppen abban az időben kezdtek az erkölcsi támaszok összedőlni, akkor kezdődött az a támasznélküliség, amelyről az emberek akkor azt hitték, hogy a szabadság s az egyén akaratszabadsága. Az összes emberek szellemének egységében azt látták, hogy mindenkiben ugyanannak az egy szellemnek egy darabja van, s ez alkotja mindenkiben az egységes, megfoghatatlan lelket. Az egyes lélek is olyan térnélküli, mint a világlélek. De jelen van és hat minden emberben, tehát mindenütt jelen van és mindentudó; s a legtitkosabb gondolatokat is fölfedi.
Miután az erkölcsi érdek nagyobb volt a természetes érdeknél, s az szülte a világlélek föltevését is, tehát ez is főleg erkölcsi jellegű volt. Ez lett az emberek összes erkölcsi eszményeinek foglalata is. De ez csak úgy volt lehetséges, ha a testi természettől elválasztották, mert ez az emberi lelket és erkölcsét lealázza. Így fejlődött ki az új istenség fogalma. Ez csak egyetlen lehetett, mint ahogyan az ember lelke is csak egy, nem úgy, mint az ókor sok istene, amelyek a természet sokféle jelenségének megfelelnek. Ez az új istenség a természeten kívül és fölött állott, amelyet ő teremtett, nem úgy, amint a régi istenek, akik a természet része voltak s ennél nem régebbiek.

De bármennyire csak lelkiek és erkölcsiek voltak is az új szellemi érdekek, a természettől mégsem lehettek teljesen függetlenek. Miután azonban a természettudomány ugyanakkor süllyedőben volt, a természet jelenségeit megint mindinkább emberfölötti személyes beavatkozással magyarázták. De azok a magasabb lények, amelyek beleavatkoztak a világ folyásába, nem voltak, mint azelőtt, szuverén istenek, hanem a világ szellemének alá voltak vetve, mint ahogyan a természet istennek, a test pedig a szellemnek. Ezek az isten s az ember közt álló lények voltak.
Ez a fölfogás a politikai fejlődésben talált támaszt. Az olimpusi isteni köztársaság pusztulása a római köztársaság pusztulásával egyidejűleg történt; isten lett a túlvilág mindenható császára, akinek éppen úgy megvolt az udvara, mint a császárnak, de szentekből és angyalokból, sőt megvolt a köztársasági ellenzéke, az ördög. Sőt végül annyira mentek, hogy a mennyei bürokráciát, az angyalokat épp úgy rangosztályokba sorozták, mint ahogyan a császár a földi bürokráciát, s az angyalok közt éppen olyan volt a rangkórság, mint a császári hivatalnokok közt.

Konstantin óta az udvaroncokat és hivatalnokokat különböző rangosztályokba sorozták. Az osztályok mind más címet viseltek:

1. gloriosi, a dicsők, így hívták a konzulokat;
2. nobilissimi, a legnemesebbek, ezek a született hercegek;
3. patrícii, a bárók. A nemesség e rangfokozatai után következett a magasabb bürokráciáé:
4. illustres, a méltóságosak;
5. spectabiles, a nagyságosak;
6. clarissimi, a híresek. Ezek alatt álltak:
7. perfectissimi, a legtökéletesebbek;
8. egregii, a kitűnők;
9. comites, a „titkos tanácsosok”.

Az égi udvartartás, mint ahogy ezt teológusaink jól tudják, ugyanígy van szervezve.

A katolikus teológiai Kirchenlexikon (Wetzer és Welte kiadása, Freiburgi B., 1849) Engel (angyal) cím alatt számot ad a sok angyalról, és így folytatja:
„Szent Ambrosius nyomán sok egyházatya azt hiszi, hogy az angyaloknak az emberekhez való aránya megfelel 99:1 arányának; a jó pásztor parabolájában az eltévedt juh (Lukács 12:32) az emberiséget jelentené s a 99 juh, amely nem téved el, az angyalokat. E rendkívül nagyszámú angyal osztályokra oszlik, s az egyház Origines véleményével ellentétben, amely szerint az angyalok erő, lényeg stb. szempontjából egyenlők, a második konstantinápolyi zsinaton 553-ban határozottan arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem egyenlők. Az egyház az angyalok kilenc kórusát ismeri, amelyek hármanként megint egy kórust alkotnak. Ezek: 1. szerafim; 2. cherubim; 3. throni; 4. dominationes (uralkodók); 5. virtutes (erények); 6. potestates (hatalmasak); 7. principatus (fejedelemségek); 8. archangeli; 9. angeli.”

„Az teljesen kétségtelennek látszik, hogy az angeli a legalsó fokozat, a legszámosabb, míg a szerafim a legmagasabb fok, a legkisebb számú.” Így van ez a földön is. Kegyelmes úr kevés van, de egyszerű levélhordó sok.

Aztán így folytatja:
„Az angyalok Istennel benső és személyes közösségben élnek, Istenhez való viszonyuk végtelen hódolatban, alázatos megadásban, s kizárólagos, az Istenen kívül mindenről lemondó szeretetben, egész lényük teljes, örömteli odaadásában, törhetetlen hűségben, változatlan engedelmességben, mély tiszteletben, állandó köszönetben, benső imádásban, állandó dicséretben, tiszteletteljes dicséretben, szent örömben és elragadt örvendezésben nyilvánul.”

A császárok udvaroncaiktól, hivatalnokaiktól ugyanilyen örömteli odaadást követeltek. Ez volt a bizantinizmus eszménye. Látni, hogy az egyisten fogalmához, amelyet a kereszténység kiformált, a császári despotizmus ugyanannyival járult hozzá, mint a filozófia, amely Platon óta a monoteizmus irányában hatott.
Ez a filozófia annyira megfelelt az általános érzelmeknek és szükségletnek, hogy csakhamar átment a nép meggyőződésébe. Így Plautus vígjátékírónál, aki a Kr. e. 3. században élt s aki csak hétköznapi bölcsességeket szögezett le, egy kérelmező rabszolga (kijelentései közt a következőket olvassuk:

„Mert él egy Isten, aki mindazt, amit mi emberek teszünk, hallja és látja. Az majd azt teszi fiaddal, amit te énvelem tettél. Megjutalmaz a jótettért, de megtorolja a rosszat.” (A hadifoglyok II. fölvonás, 2. jelenet.)

Ez az Istennek már egészen keresztény fölfogása. De ez az egyistenhit még egészen naiv volt és a régi isteneket is meggondolás nélkül meghagyta. A keresztényeknek sem jutott eszükbe ezek létezésében kételkedni, hiszen ők a pogányok oly sok csodáját elfogadták, istenük azonban nem tűrt maga mellett más istent; egyeduralkodó akart lenni. Ha a pogány istenek nem akartak neki meghódolni és beállni udvartartásába, úgy csak ugyanolyan szerep maradt a részükre, mint az első császárok alatt a köztársasági ellenzéké volt, amely pedig gyatra szerep volt. Csak abból állt, hogy olykor megbosszantották a mindenható urat, hogy néhány derék alattvalóját fölizgatták ellene, anélkül a remény nélkül, hogy megbuktassák.
De még ezt a türelmetlen és győzelemittas egyistenhitet is, amely nem kételkedett a saját istenének felsőbbségében és mindenhatóságában, a kereszténység már készen találta. Persze nem a pogányoknál, hanem egy sajátságos kis népnél, a zsidóknál, amely a megváltóban való hitet és a kölcsönös segítség és összetartás kötelezettségét erőteljesebben kifejlesztette és az ezután való nagy szükségletet jobban kielégítette, mint annak a kornak más népe vagy osztálya. Az ezekből a szükségletekből fakadó új tannak ő adott hatalmas impulzust és néhány leglényegesebb elemét ő szolgáltatta. Csak akkor derítettük föl teljesen a kereszténység keletkezésének körülményeit, ha a hellén-római világ császári korszakán kívül a zsidóságot is megértettük.