Arra már föntebb rámutattunk, hogy a világforgalom a császárság korában milyen nagy mértékben kifejlődött. A fővárost a tartományokkal és ezeket egymásközt nagyszerű úthálózat kötötte össze. A köztársaság utolsó éveit betöltő háborúk, amelyeket a tartományok és városok egymásközt folytattak, majd a polgárháborúk is megszűntek, az egész birodalomban béke volt, ami a kereskedelmet nagyon előmozdította. A béke következtében a császárság tengeri erejét is egészen a tengeri rablók ellen lehetett fölhasználni; a kalózkodásnak, amely a Földközi-tengeren sohasem szűnt meg eddig, most vége szakadt.
Az egész birodalomban egységes mértéket, súlyt s pénzt teremtettek: ami mind hozzájárult ahhoz, hogy a birodalom egyes részei közti forgalom megkönnyíttessék. Ez a forgalom főleg személyes volt. A magánközlések céljaira szolgáló posta még fejletlen volt, s ha valakinek távoli országban kellett valamely üzletet lebonyolítania, rendesen magának kellett odautaznia.

Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a Földközi-tenger körül lakó népek mindjobban hasonlítottak egymáshoz és sajátosságaikat fokozatosan levetették. Ez a fejlődés persze sohasem ment annyira, hogy az egész birodalom teljesen egységes tömeggé lett volna. Két részt mindig meg lehetett különböztetni: a nyugati latin, római és a keleti görög, hellén részt. Amikor a világhódító rómaiak ereje és hagyományai elmosódtak, amikor Róma megszűnt a birodalom fővárosa lenni, ez a két rész politikailag és vallásilag is elvált egymástól.
A császárság kezdetén azonban a birodalom még teljesen egységes volt. Akkor szűnt meg mindinkább az uralkodó város és alávetett nemzetek közti különbség is. Minél jobban züllött Róma népe, annál inkább az egész birodalom uralkodóinak tekintették magukat a cézárok, Róma és a tartományok urainak, és most már nem Róma nevében, de a magukéban gyakorolták a tartományok fölött a hatalmat. Róma, még pedig az arisztokrácia és a nép egyaránt, csak hizlalta magát a tartományok által, de se elegendő katonát, se elegendő tisztviselőt a tartományok megtartására s kormányzására adni nem tudott, ez a Róma csak gyöngítette a császári uralmat, de nem erősítette. Amit Róma elvett a tartományoktól, azt a császárok vesztették el, mert megfelelő ellenértéket nem kaptak érte. Ezért a császároknak maguknak kellett Róma ellen dolgozniuk és kiváltságait megszüntetniük.

A polgárjogot most a provinciabelieknek is bőkezűen osztogatták. Sőt ezek nemsokára a szenátusba s a magas hivatalokba is bejutnak. A császárok voltak az elsők, akik az emberek leszármazására nem voltak figyelemmel s eszerint is cselekedtek: az emberek mind egyformán rabjaik voltak, s csak annyiban becsülték meg őket, amennyiben hasznukat vehették, a személyt egyáltalában nem nézték, akár szenátor, akár rabszolga volt az illető; akár római, akár szíriai, akár galliai. A harmadik században az összeolvadási folyamat már annyira haladt, hogy Caracalla megkockáztathatta azt, hogy a tartományok összes lakosainak megadja a római polgári jogot, amivel az uralkodók és uraltak közti alaki különbség is megszűnt, miután a valóságban már úgysem volt köztük semmi különbség. Az akkori kor legmagasztosabb eseményének a legsilányabb császárok egyike adott kifejezést, bár a kereszténység ezt az érdemet magának követeli s hozzá még a császár indoka is silány volt: a pénzszükség.
A köztársaság korában a polgárok attól az időtől kezdve, amikor a zsákmány bőven folyt a tartományokból, adómentesek voltak. „Aemilius Paulus Perseus legyőzése után 300 millió sesterciust szállított Makedóniából a kincstárba, s a római polgárság ettől kezdve nem fizetett adót.” Augustus kora óta azonban a szükség úgy hozta magával, hogy a római polgárokat újra megadóztatták. Caracalla „reformja” római polgárokká tevén a tartományok lakóit, arra kötelezte őket, hogy a tartományi adókon kívül a római polgári adókat is viseljék, amelyeket zseniális ötlettel azonnal meg is dupláztak. Így nem csoda, hogy ez az egy „pénzügyi reform” nem volt elegendő, s másokat is meg kellett valósítania, amelyek közt a legfontosabb s legvakmerőbb a pénzrontás és -hamisítás volt. Az általános züllés a nemzetközi érzés terjedését és a nemzeti előítéletek csökkenését más tekintetben is előmozdította.

Rómában olyan gyorsan terjedt a korrupció és a lakosság olyan hirtelen leapadt, hogy nemcsak katonát, de alkalmas tisztviselőt sem tudott már adni. Ez maguknál a császároknál is megállapítható. Az első császárok még az ősi arisztokrata Julius és Claudius-nemzetség leszármazottjai voltak. A Julius-dinasztiának harmadik tagja, Caligula azonban már bolond volt, s Néróval a római arisztokrácia már megmutatta, hogy képtelen az uralkodásra.
Nero utóda, Galba még római patríciussarj, de ennek utóda, Otho előkelő etruszk családból való, Vitelius apuliai pelebejus, Vespasianus pedig sabin plebejus. Az itáliai plebejusok azonban éppen olyan korruptaknak és képteleneknek bizonyultak, mint a római arisztokrácia, s a nyomorult Domitianust, Vespasianus fiát Nerva rövid uralkodása után a hispániai Trajanus követte. Vele a hispániai császárok kora kezdődik, akik körülbelül egy századon át ültek a trónon, míg aztán Commodus-szal ők is letűntek.

A hispániai dinasztiát Septimius Severus-szal egy afrikai-szíriai dinasztia követte; az ebből a családból származó utolsó uralkodónak, Alexander Severusnak megöletése után a trónt a légiók választása alapján egy thraciai gót eredetű császár, Maximinianus foglalta el, ami mintegy előhírnöke volt annak az időnek, amikor majd Rómában a gótok uralkodnak. A tartományok is folyton jobban züllöttek és mindinkább szükségessé vált a római birodalom lakóinak barbár, idegen vérrel való fölfrissítése, hogy a haldokló birodalom ezzel új életerőhöz jusson, de ebből a célból már nemcsak a katonákat, hanem a császárokat is a civilizációtól minél távolabb fekvő helyeken kellett keresni.
Föntebb láttuk, hogy a rabszolgák miképpen lettek udvari tisztviselők és hogyan uralkodtak a szabadok fölött, most meg már tartománybeliek, sőt barbárok ülnek a császári trónra, s valóságos isteni tiszteletben részesülnek a rómaiak részéről. Így természetes, hogy a pogány ókor minden faji és osztályelőítélete eltűnik, és az egyenlőség érzésének mindinkább érvényesülnie kellett.

Ez az érzés némelyekben előbb megvolt, mielőtt a fönt vázolt viszonyok folytán általánossá lett volna. Így például Cicero (De officiis 3, 6.) ezt írja: „Aki azt állítja, hogy az embernek csak polgártársaira kell figyelemmel lennie, de az idegenekre nem, az az emberi nem általános közös kötelékeit föloldja, amivel a jótékonyság, bőkezűség, jóság és igazságosság alapjait megrendíti.” Ideológiai alapon álló történetíróink itt is összetévesztik az okot és okozatot, s azokban a kijelentésekben látják az erkölcsök javulásának és a nemzeteknek emberiséggé való kibővülésének okát, amilyeneket a „jámborok” az evangéliumokban, a „felvilágosodottak” pedig a pogány filozófusokban gyakran találnak, itt azonban az a baj éri őket, hogy azoknak „a nemes és magasztos szellemeknek” élére, akik szerintük azt a gondolkodásbeli forradalmat fölidézték, olyan züllött vérebek és kéjencek kerülnek, mint Tiberius, Nero, Caracalla; s olyan nyegle divatfilozófusok és csalók, mint Seneca, az ifjabb Plinius, Apollonius (Tyana) és Plotinus.

Az előkelő keresztények nagyon gyorsan alkalmazkodtak ehhez a züllött társasághoz, így például: azon számos férfi és női konkubina közt, akiket Commodus (180-192.) császár tartott (állítólag 300 leány és ugyanannyi fiú volt a háremében), egy jámbor keresztény nő, Marcia, a római keresztény hitközség presbiterének, Hyacinthusnak nevelt leánya volt a legkedveltebb. Befolyása olyan nagy volt, hogy számos deportált keresztény szabadon bocsátását eszközölte ki. Utóbb azonban terhére lett a császári szerető, vagy ő is megijedt az ő vérszomjától s részt vett a császár élete elleni összeesküvésben, sőt ő maga vállalta annak véghezvitelét: 192. december 31-én éjjel a derék keresztény nő méregpoharat nyújtott gyanútlan szeretőjének, s amikor ez nem hatott elég gyorsan, az eszmélet nélkül fekvőt egyszerűen megfojtották.
Éppen ilyen jellemző a Marcia protezsálta Kallisztus esete is.
„Ez a Kallisztus élete korábbi szakában, a pénzügyletekben való jártassága folytán banküzletet folytatott. Először egy előkelő kereszténynek volt a rabszolgája, aki tekintélyes összeget adott neki azért, hogy ezt egy banküzletben használja föl. Miután a rabszolga a sok özvegy és más fél betétét, akik a gazdában bízva rábízták a pénzüket, elsikkasztotta, s így a bank a tönk szélére került, a gazda számadásra hívta föl. A hűtlen szolga elmenekült, de elfogták, mire a gazdája taposómalomba küldte. Keresztény társai kérésére szabadon bocsátotta, de a prefektus a szardíniai bányákba küldte. Miután sikerült neki Marcianak, Commodus császár legbefolyásosabb szeretőjének kegyét megnyernie, ennek közbenjárására szabadon bocsátják s nemsokára ezután megválasztják római püspöknek.”

Kalthoff szerint lehetséges az, miszerint az evangéliumnak a hűtlen sáfárról, „aki a jogtalan mammonnal szerezte barátait” (Lukács 16:1-9) és a bűnös asszonyról, „akinek sok bűnét megbocsátották, mert sokat szeretett” (Lukács 7:36-48) szóló elbeszélései azért vétettek föl, hogy a kétes értékű Marciának és Kallisztusnak, akik olyan nagy szerepet játszottak a római keresztény hitközségben, „az egyházi magyarázatot és szankciót megadják”.

Ez is adat az evangéliumok keletkezésének történetéhez. Kallisztus nem volt az egyetlen római püspök és pápa, aki hivatalát ringyónak köszönhette, s Commodus meggyilkolása nem volt az egyetlen ke-resztény gyilkosság. A szent Konstantin óta uralkodott pápák és császárok vérszomja és kegyetlensége ismeretes. Különös természetű tehát a keresztény „erkölcsi nemesedés”. Ha az ember meg akarja érteni ennek korlátoltságát és ellentmondásait, úgy gazdasági gyökereit kell fölkutatni. Ezt annak a kornak szép erkölcsi elvei meg nem magyarázzák.

Ugyanez áll a nemzetköziségről is.