Maga az eladás mindhárom résztvevő, az eladó, a vevő és a rabszolga számára is kockázatos esemény volt.

A) Miben áll a vevő kockázata? Jóllehet a rabszolga jogilag csak rés, dolog volt, de emberi minősége, tulajdonságai mégsem voltak közömbösek. A rabszolga nem egy gép, hanem a házközösség tagja volt. Akár a ház körül, akár a földeken dolgozott, nemcsak munkabírása és szakértelme számított, hanem jellemvonásai is. Egy beteg vagy munkaképtelen rabszolga biztos veszteség a tulajdonosnak, de egy engedetlen és összeférhetetlen sem jelentett sokkal jobb vásárt.
Minél gazdagabb és színesebb volt a piac kínálata, annál nehezebb volt áttekinteni, különösen a minőséget és a belső tulajdonságokat volt nehéz megítélni. Ezért nem is csoda, hogy a vevők tartottak a kockázattól, sokszor barátokat is magukkal vittek a vásárláshoz, hogy ne egyedül kelljen vállalniuk a döntés súlyát. Akiknek még kevesebb volt az önbizalmuk, jósdához fordultak az üzletkötés előtt, és bizonyos lunáris konstellációk alapján állapították meg, melyik napon lenne a legkedvezőbb a meghatározott munkára kívánt rabszolga keresésére és vásárlására indulni.

B) Az adásvétel tárgya, a rabszolga számára is nyomasztó kockázat volt az elidegenítés, hisz egész jövője attól függött, ki vásárolja meg. Valóságos tragédia volt ez azok számára, akik szabadon születtek és hadifogságba esés vagy kalóztámadás következtében kerültek piacra, de a már régóta rabszolgaságban élők is féltek a piacon való eladástól. „Vajon eladnak-e ” (ei poloumai), kérdezte egy rabszolga elszorult szívvel a jóshelyet.
A kérdésekre adott válaszjóslatok is a kérdésfeltevők félelmét tükrözik: „Eladnak, de nem azonnal”. Máskor konkrétabban fogalmazták meg a választ „Akárhová is adnak el, megkeserülöd”, néha pozitív válasz is előfordul: „Eladnak, és jó dolgod lesz azoknál, ahová eladnak”.
Az eladás fenyegetés volt a rabszolgák számára: engedetlenség, alkalmatlanság, betegség vagy magas kor miatt az úr egyszerűen piacra küldhette őket. Hasonló tragédiát jelentett egy rabszolga számára az úr halála. Valószínűleg ez volt a problémája annak, aki a következő kérdést intézte a jósdához: „Felszabadítják, másik úrhoz kerül vagy eladják?”. A tulajdonoscsere által a rabszolga elvesztette egész addigi életét, környezetét és teljes bizonytalanságba süllyedt.

A rabszolgák társadalmi osztálya korántsem volt egységes. A köztük kialakult hierarchia több tényezőtől függött. A háznál születettek kétségtelen prioritást élveztek mind társaik, mind a külvilág értékítéletében. Az antik morálnak megfelelően feljebb állónak számítottak azok, akik közvetlenül hadizsákmányból kerültek a házhoz. Ezzel szemben mindig stigmát jelentett az, ha valakit úgy vettek. De még a vásárolt rabszolgák között is nagy különbségek voltak. Jobbnak számított, akit nem kereskedőtől, hanem ismerőstől vagy baráttól vásároltak, esetleg ajándékba vagy hagyatékul kaptak. A piacon vásárolt rabszolga a rangsorban a legutolsó helyre szorult.
A legalacsonyabban álló csoporthoz tartoztak azok, akiket már többször eladtak, akiket csak járulékként, más áruhoz csapva vagy átalányban vettek meg, illetve az olyan rabszolgák, akik egyszerűen csak a genus mancipiorumhoz tartoztak, akikről eladójuk semmilyen tulajdonságot nem jelölt meg és értük semmilyen garanciát sem vállalt, végül a frissen importált venales. A rabszolgák „társadalma” tehát legalább olyan differenciált volt, mint a szabadoké. Az elidegenítés által nemcsak emberi környezetük, hanem úgynevezett „társadalmi állásuk” is elveszett, a hierarchiában mélyebbre süllyedtek.

C) Közelebbi vizsgálatot igényel a kérdés, hogy kik voltak a kereskedők, akik a rabszolgákat Rómába szállították és a piacon eladóként léptek fel. Mindenekelőtt felmerül a kérdés, hogy többségükben rómaiak voltak-e vagy idegenek, mivel néhány szerző a rómaiak arisztokratikus szemléletét hangsúlyozza és tagadja, hogy ők maguk kereskedtek volna.
Amint láttuk, már az első karthágói szerződés azt mutatja, hogy az állam súlyt fektetett arra, hogy a római kereskedők karthágói felségterületen a hazaiakkal egyenlő jogokat élvezzenek.

A Kr.e. 218-ban hozott lex Claudia kétségtelenül megtiltotta a szenátoroknak, hogy 300 amphora űrtartalomnál nagyobb hajókat tartsanak, a tilalom háttere és célja azonban vitatható. Vajon tényleg csak az általánosan feltételezett arisztokratikus szemlélet vezetett volna erre, vagy inkább az érdekszférák felosztásáról van szó az uralkodó osztály két része, a szénát őri és a lovagi rendhez tartozók között?
Mivel a lex Claudia csak a szenátorok számára tiltja a kereskedelmi hajók tartását, más társadalmi rétegek hasonló tevékenységét ez nem érintette. Semmi sem szól például az ellen, hogy a lovagok kiterjedt kereskedelmi ügyleteket folytattak. A törvényt tehát nem értékelhetjük úgy, mint a kereskedelemmel szembeni negatív társadalmi értékítélet bizonyítékát.
A kereskedőkről ugyan Cato is némi fenntartással nyilatkozik. Szerinte a kereskedelem Veszélyes és szerencsétlenséget hoz. Az idézet azonban elsősorban a tisztes római polgár számára idegen veszélyeket hangsúlyozza, amelyek e foglalkozással, az állandó utazásokkal járnak.

Cicero további adatokkal szolgál a kereskedőszakma szociális megítéléséről. A nagy szónok különbséget tesz a kis és nagykereskedelem között. Szerinte a kiskereskedelem piszkos és megvetendő, a nagykereskedelem viszont nem. Kifejezetten dicséri a negotiatorest, mert az Urbs áruval való ellátásában fontos feladatot töltenek be. A kiskereskedelmet piszkosnak nevezi, ettől azonban élesen elválasztja a nagykereskedelmet, mely nagy nyereséget hoz. A nagykereskedők között egyaránt vannak kifogásolható és becsületes üzletemberek.
Mindenesetre a nagykereskedelem tiszteletreméltó foglalkozás is lehet, és ha valaki tisztességgel gyakorolja, akkor nagyon is dicséretre méltó, mert árukat szállít a messze fekvő vidékekről a kikötőbe, illetve a kikötőből a szárazföldre. Cicero szerint a mercatura tehát távolsági kereskedelem, mindenekelőtt tengeri kereskedelem, mely közvetítő szerepet tölt be. A mercatores nem maguk álltak ki árujukkal a piacra, hanem nagyobb mennyiségű árut felvásároltak és más kikötőkben továbbadták kiskereskedőknek, akik azután a fogyasztók fele értékesítették azokat.

Hogyan differenciálódott a kereskedők társadalmi csoportja? A források különböző típusokról beszélnek: negotiatores, mercatores, és csak a rabszolga-kereskedelemben mangones. A kevés rendelkezésre álló forrásból nem könnyű megállapítani, mi lehetett a különbség a különböző kategóriák között.
A mercatores mint bizonyos csoporthoz tartozó kereskedők a Digestában is említésre kerülnek, egy klasszikus korból származó fragmentum viszont éppen a rabszolga-kereskedőket zárja ki e csoportból. Africanus Mela véleményére hivatkozik, aki szerint az embereket, azaz a rabszolgákat nem lehet árunak nevezni. Ezért a mangonest, azaz a rabszolga-kereskedőket sem mercatoresnak, hanem venaliciariinek nevezik, és ez így helyes.

Számunkra lényeges az az információ, hogy Africanus a rabszolgák és az egyéb áruk között differenciál. Ez a megkülönböztetés abban is kifejeződik, hogy a rabszolga-kereskedőket másként nevezik, mint a többi kereskedőt. A irodalmi művekben is gyakran találkozunk a mangones nevével.
Feliratokon előfordul a mango és a mercatores venaliciarii megjelölés. A kereskedők mangoként való megjelölése a császárkortól figyelhető meg, és a források szerint kimondottan pejoratív mellékcsengése volt a szónak. Mango a csaló kereskedő, aki gyakran meghamisítja az áruját.
A mangones nemcsak rabszolga-kereskedőt, hanem általában kiskereskedőt is jelentett, a legtöbb helyen azonban mégis rabszolga-kereskedőkről van szó. A tevékenységükre vonatkozóan elég kevés konkrét információt lehet találni. Társadalmi helyük és megbecsülésük igen mélyen állt, erre lehet következtetni Seneca véleményéből, aki kalózokkal és kuplerájosokkal egy szinten említi őket.

Westermann feltételezi, hogy a mangones kiskereskedők voltak, akik nem maguk importálták vagy exportálták a rabszolgákat, hanem csak a helyi piacon adták el őket. Valószínűleg némi készlettel állandóan rendelkeztek, erre utal Suetonius egyik megjegyzése: Domitianus császár egyszer rendelettel megtiltotta, hogy a rabszolgafiúkat kasztrálják.
A mangones korábban valószínűleg gyakran elkövették ezt, mert a császár a már kasztráltak árát, qui residui apud mangones erant, rendelettel leszállította. Ez az intézkedés csak azzal magyarázható, hogy a mangones bizonyos készlettel rendelkeztek. További jogi szövegtöredékek is erre utalnak.

A Digestában a rabszolgakereskedőket egyébként többnyire, mint venaliciarii emlegetik. Ulpianus néhány öröklési esetben nyilvánít véleményt, ahol többek között azt kérdik, hogy bizonyos rabszolgák a legátumhoz tartoznak-e vagy sem, ha az elhalt úgy rendelkezett, hogy a suos servos legyen a legátum tárgya. Itt fordul elő egy vanaliciarius, akivel kapcsolatban a jogtudós megjegyzi, hogy azok a személyek, akik rabszolgákkal kereskednek, olyan rabszolgákat is birtokukban tartanak, akik nem a ház rabszolgái közé számítanak:

D 32,73,4 Ulp. 20 Sab.: Eum, qui venaliciariam vitam exercebat, puto suorum numero non facile contineri velle eiusmodi mancipia...

Ezeket a rabszolgákat helyesebb árunak tekinteni, hisz a tovább-eladás szándékával vették őket. A fragmentum tehát azt bizonyítja, hogy a venaliciarii rabszolgákat vásároltak fel a tovább-eladás szándékával. Az azonban nem állapítható meg a forrásokból, hogy a venaliciarii illetve a mangones között fennállt-e valamilyen strukturális különbség.

Egy másik Digesta-esetből arra lehet következtetni, hogy a venaliciarii gyakran societas formájában kereskedtek100. Ez a forma azonban a vevő számára esetleg hátrányokkal járhatott, mert jogvita esetén minden sociust külön kellett volna beperelnie. Paulus ezért úgy foglal állást, hogy az, aki nagyobb hányaddal rendelkezik, vagy legalább akkorával, mint a többi, az egész vételárra beperelhető legyen. Indoklásként arra hivatkozik: nam id genus hominum ad lucrum potius vel turpiter faciendum pronius est.
E-mögött az a gyanú bújik meg, hogy a venaliciarii a nagyobb nyereség érdekében ravasz trükként alkalmazták a társulási formát. Ez azonban eléggé egyoldalú megítélés. Valószínű, hogy a rabszolga-kereskedés viszonylag nagy tőkét igényelt, azonkívül állandóan új áruk beszerzéséről is gondoskodni kellett, esetleg a provinciákba utazni ez ügyben. Ezeket az anyagi és szervezési problémákat egy societas keretében biztosan könnyebb volt megoldani.

Paulus fent idézett véleménye arra utal, hogy a római kereskedelmi életben nem volt nagy különbség a venaliciarii és a mangones tevékenysége között. Semmiképpen sem állítható fel egy olyan kereskedelmi modell, mely szerint a venaliciarii nagykereskedők, a mangones kiskereskedők lettek volna. Ez ellen szólnak egyébként azok a források is, amelyek Augustus korának két legismertebb rabszolga-kereskedőjét mangonak titulálják.

A magasabb ár elérésének kilátása néhány kereskedőt bizonyosan csalásra ösztönzött. Plinius beszámol arról, hogy a rabszolgaárusok növényi kivonatok alkalmazásával egy öreg rabszolgából fiatalt tudtak varázsolni. A még serdületlen fiúk igen keresettek voltak a piacon, ezért a fiúknál igyekeztek a pubertást különböző szerekkel visszatartani.
Növényi kivonatokkal akadályozták meg a szőrnövekedést, hogy fiatalabbnak mondhassák őket, sokszor pedig kasztrálással biztosították a fiúsabb megjelenést. A jogászok egyébként rejtett hibaként értékelték a kasztrációt. Emellett csak kis félrevezetésnek számít, hogy Toranius, a rabszolga-kereskedő két nagyon hasonló külsejű fiút ikerpárként adott el, holott valójában a birodalom egészen különböző részéből származtak.

Összefoglalásul megállapítható, hogy a rabszolga-kereskedők Róma társadalmi ranglétráján igen alacsonyan helyezkedtek el. Foglalkozásukat piszkos trükkökkel, túlhajtott nyereséghajhászással és csalásokkal kapcsolta össze a közvélemény.
A kisebb csalások minden piacon jelen vannak és minden korban alkalmaznak a kiskereskedők néhány trükköt, hogy nagyobb haszonra tegyenek szert. Ezeknek a manipulációknak a jelentőségét, a jogalkotásra esetlegesen kifejtett hatását azonban nem szabad túlbecsülni. Semmi esetre sem szabad abból a feltevésből kiindulni, hogy minden rabszolga-kereskedő született csaló volt, és ezért a piacfelügyelőknek a legkeményebb eszközökkel kellett fellépni ellenük.

Az aediliszek különleges piaci szabályainak kibocsátását azonban pusztán ez nem indokolja. Más kiskereskedők, a kuplerájosok vagy pénzváltók hasonlóan rossz társadalmi megítélés alá estek, de a morális elítélés még nem vont maga után speciális magánjogi rendezést. A különleges szabályok igénye inkább az áru speciális volta miatt merülhetett fel. Az ember, mint az árucsere tárgya sajátos jellemzőkkel bír, éppúgy etikai-morális, mint jogi szemszögből.