logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A rabszolgaházasság és a régi jog.

1. Az i.e. 3. századig a rabszolgaházasságokról semmiféle adatunk nincs. Jelenlegi ismereteinkből következtethetőleg ilyen jellegű együttélésnek nem is voltak széles lehetőségei. A patriarchalis római családot, amely köztudomásúlag paraszti életformában élt, naturál-gazdálkodást folytatott, s amelynek keretében a paraszti családfő hatalma alatt álló szabad családtagok és rabszolgák egy házközösségben éltek, két körülmény jellemezte. Rabszolgával csak kevés parasztcsalád rendelkezett, s ha igen, akkor is csak egy-egy rabszolgáról lehetett szó, másrészt a család gyermekeinek száma elég magas volt.

Az előbbi tényt tanúsítja az idősebb Plinius, aki szerint:

„aliter apud antiques singuli Marcipores Luciporesve dominorum gentiles omnern. victum in promiscuo habebant, nec ulla domi a domesticis custodia opus erat" (N. hist. 33. 26.),

azaz a parasztgazdának csak egy-egy Marcipór, vagy Lucipor nevű rabszolgája volt, akit a család hozzátartozójának tekintettek, aki a családdal együtt étkezett és a családias viszonynál fogva nem kellett félnie a gazdának a rabszolgától, nem úgy, mint később, midőn az elkeseredett rabszolgák uruk életét fenyegették.

A másik tényre Kübler hívja fel a figyelmet. Az a körülmény, hogy a régi római családokban Quintus, Sextus, Septimus, Octavus, Nonus, Decimus előnevek előfordultak, arra látszik utalni, hogy a parasztgazda így nevezte fiait születésük sorrendjében, s így nem lehetett ritka a hat, hét, sőt tíz fiúgyermekkel rendelkező parasztcsalád sem.

A fenti két tényből következőleg a patriarchális római korban a rabszolga inkább kivételes jelenség a római parasztgazdaságokban, hiszen a sokgyermekes római paraszt nyilván nem tartott rabszolgát, hanem fiaival együtt művelte meg földjét. De ha mégis - a vagyonosabbja - rabszolgához jutott, itt legfeljebb egy-egy rabszolgáról lehet szó, hiszen a kicsiny földparcellák megműveléséhez nem kellett sok ember (lásd a Servius Tullius-nak tulajdonított földkategóriákat). Rabszolgacsoportokról, mint a köztársaság második felében, szó sem lehetett.
De nem is volt a 7-5. század Rómájának módja nagyobb számú rabszolgához jutni. Róma háborút csak kisebb középitáliai városkákkal folytatott, ahonnan - részben a város lakosainak rokonfajúságára is tekintettel - kevés rabszolga kerülhetett ki győzelem esetén. Az első alkalom, hogy több rabszolgához jutott a győztes Róma, i. e. 396-ban következett be, az etruszk Veii meghódításával.

2. A fentiek alapján a római paraszti házközösségek aligha nyújtottak elegendő keretet két különnemű rabszolga házasságszerű együttélésének. Egy házközösségen belül legtöbbnyire egy-egy rabszolga élt, s ha esetleg kettő vagy három, azok is legtöbbnyire férfiak lehettek, mint erre Plinius utalni látszik.
Alátámasztja azonban e feltételezésünket az is, hogy a rabszolgák tartását a mezőgazdasági munka tette szükségessé, ami férfimunkaerőt igényel, s rabszolganőre kevéssé volt szükség, hiszen a háztartási munkát, az igazi női munkát a gazda felesége és leányai végezték.
Még kevésbé volt meg a lehetősége egy szabad és egy rabszolga házasságszerű együttélésének. Az ősi római paraszti erkölcsök szemben állottak mindenféle római házasságon kívüli együttéléssel.

A fiatal parasztlegények mindig korán nősültek, a leányok szintén korán mentek férjhez. A házasság, amely a paraszti életforma mellett döntő fontosságú, eleve kizárta azt, hogy a római parasztcsalád asszonya, vagy a családfő, vagy házasságot kötött fiai a házközösséghez tartozó rabszolgával vagy rabszolganővel házasságon kívül együtt éljen s még kevésbé volt lehetséges az a más hatalma alatt álló rabszolgával vagy rabszolganővel. Viszont a puszta nemi kapcsolat (pl. egy római paraszt és egy rabszolganő között) egyáltalában nem jelentett ilyen házasságszerű együttélést.

A fent mondottakat valószínűsítik azok a forráshelyek, amelyek az ősi római házassági erkölccsel kapcsolatosak. A római parasztok házassága nem lehetett látszatházasság, amely lehetővé tett volna egy rabszolganővel való házasságon kívüli együttélést. A paraszti házasság alapvető célja ui. az volt, hogy a gazda udvarának és nevének örököst teremtsen. Erre utal Livius (epit. 59.), aki szerint

„Q. Metellus censuit ut cogerentur omnes uxores ducere liberorum creandorum causa”

azaz a római polgár gyermekek nemzése céljából vesz feleséget. Erről szól Gellius is
(4. 3. 2. - 17. 21. 44.).

Ezek a gyermekek (tiberi) viszont csak szabadok lehettek, az állam ui. csakis ezekre fordított gondot, hiszen ezek születése jelentette csak a római polgárok számának gyarapodását! Arra, hogy a római államhatalom már az 5. században fellépett abban az irányban, hogy a polgárok házasságban éljenek, utal Camillus és Postumius 403-ban kelt edictuma, akik censori minőségben - mint a római erkölcsök felügyelői - a római házasságban nem élőket bizonyos koron túl pénzbírsággal sújtották (Val. Max. 2. 9. 1.).

A római házasságon kívül élés ellen lép fel az ősi paraszti erkölcsök magasztalója, az öreg Cato (Plut. Cato maior 16.).

A házasságban élést, mint a közjót szolgáló magatartást jellemzi beszédében Q. Metellus Numidicus (a 131. év censora), „quam diait in censura ad poputum, cum eum ad uxores ducendas adhortaretur" (Gell. 1. 6. 1-2.).

Az ősi szokásokat rendszeresen, bár sokszor csak szónoki hatásvadászat szolgálatában dicsérő Cicero De tegibus c. művében a magistratusok hatalmi köréről szólva a következőket emeli ki;

„Censores: ... soboles. ... censento ... caetibes esse prohibento; mores populi regunto ..." (3. 3. 7.),

azaz a censorok ügyelnek fel az új nemzedékre, arra, hogy a polgárok házasságon kívül ne éljenek, s általában a mos szabályainak betartására stb.

3. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy amennyiben az Ősi paraszti Róma társadalmában fordult elő olyan jelenség, hogy egy rabszolga egy rabszolganővel, vagy római polgár (polgárnő) rabszolganővel (rabszolgával) házasságszerű módon együtt élt, ez kivételes volt, hiszen az egész patriarchalis társadalom struktúrája szemben állott az ilyen együttélésekkel, s határozottan elítélte azt. Az a körülmény tehát, hogy e korból, vagy e korra nézve nincs adatunk a rabszolgaházasságokról nemcsak a forrásanyag hiányára vezethető vissza, hanem az ilyen együttélések ritkaságára is.

Mint a korábbiakból kitűnik, az államnak és társadalomnak e szemben- állása az ún. vegyes rabszolgaházasságokkal nem a ius területén jelentkezett, hanem a mos területén, ha nem is közvetlen formában. Az a tény, hogy a censorok szorgalmazták a római házasságokat, sőt azt is, hogy azok termékenyek legyenek, s felléptek a római házasságban való nem élés (és ezzel együtt természetesen a házasságon kívüli életközösségben való élés) ellen, azt mutatja, hogy az ilyen rabszolgaházasságok aránylag olyan ritkán fordultak elő, hogy a ius szabályaival azok ellen fellépni nem mutatkozott szükségesnek.
Elegendő volt-e téren a társadalom által kifejezésre juttatott erkölcsi rosszallás azzal a polgárral szemben, aki rabszolgával él házasságszerű módon együtt. Ez az erkölcsi rosszallás néha censori intézkedésben is megnyilvánulhatott, amikor a censor a maga regimen morumja segítségével arra késztette a római polgárt, hogy törvényes házasságra lépjen.
Nem vonatkozott természetesen mindez két rabszolga házasságszerű együttélésére. E kapcsolat ui. az uralkodó osztály számára még előnyös is lehetett, hiszen az ivadékok a rabszolganő urának vagyonát szaporították.

A rabszolgaházasság tehát akár rabszolgák közt, akár szabadok és rabszolgák közt jött létre, e korszakban puszta ténylegesség volt, mint életviszony a ius normáin kívüli területre esett, s csak a szabadok és rabszolgák házasságszerű együttélése jelentkezik a mos területén a római házasságon kívül élés ellen érvényesülő normák útján, amelyeknek érvényt a censor a maga regimen moruma segítségével szerzett.



Forrás: Pólay Elemér - Rabszolgák „házassága" az ókori Rómában