logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A rabszolgaházasság jogi szabályozása II. rész

4. Kérdés ezek után, hogy a klasszikus kornak a rabszolgaházasságok szempontjából oly nagy jelentőségű tanácshatározatát, a Sc. Claudianumot a posztklasszikus kor fenntartotta-e, vagy annak rendelkezéseit enyhítette, ill. súlyosbította.

Mindenekelőtt megállapítható, hogy a klasszikus és posztklasszikus kor mezsgyéjén - hiszen a Sententiarum libri a klasszikus Paulus műveiből vett anyagot a posztklasszikus korban kivonatolt, módosított formában adta közre - a Sc. Claudianum rendelkezéseit finomították, kazuista módon továbbfejlesztették.
Erről tanúskodik - mint az előbbi mondatban utaltunk rá - a Sententia-szerkesztő második könyvének „De mulieribus, quae se servis alienis iunxerint, vel ad Senatus Consultum Claudianum” szövegű XXI. a. titulusa. E fejezet a Gaius Institutióiban körülírva (1. 84.), vagy kifejezetten (I. 91.) említett, s a rabszolgával contuberniumra lépni kívánó szabad nőhöz intézett rabszolgatartói figyelmeztetés (denuntiatio) körülményeit kívánja a legnagyobb részletességgel rendezni.

A titulus abból indul ki, hogy:

„Si mulier ingenua civisve romana vel Latina alieno se servo coniunxerit, si quidem invito et denuntiante domino in eodem contubernio perseveravit, efficitur ancilla” (PS 2. 21. a. 1.),

azaz, ha a szabad nő idegen rabszolgával a rabszolga urának tudta nélkül contuberniumra lép és abban az úr figyelmeztetése mellett megmarad, úgy rabszolganővé válik. A szöveghely tehát valamivel precízebben, mint Gaius, megismétli a Sc. Claudianum alaprendelkezését.
Ezután részletes kazuisztikus kidolgozását adja annak, hogy milyen figyelmeztetésről van itt szó, ki jogosult annak megtételére, s milyen kivételek vannak e szabály alól, azaz mikor nem lesz a szabad nő rabszolgává a figyelmeztetés ellenére sem, s mikor válik azzá még figyelmeztetés nélkül is. E szabályok összefoglalva a következők:

a) a szabad nő általában egyszeri eredménytelen figyelmeztetés után már rabszolganővé lesz, ha azonban az anya fiának rabszolgájával lép contuberniumra, úgy háromszori figyelmeztetés szükséges (PS 2. 21 a. 17.);

b) a továbbiakban a Sentenia-szerkesztő megállapítja, hogy kik tehetik meg joghatályosan ezt a figyelmeztetést. Mint említettük, alapvető szabály, hogy erre a rabszolga ura jogosult; speciális esetekben a figyelmeztetésre jogosult:

aa) a gyám, ha a rabszolga pupillusnak van tulajdonában (2);
bb) a képviselő, filiusfamilias, vagy másik rabszolga a paterfamilias, vagy dominus parancsa (iussu) alapján (4);
cc) ha a rabszolga a filiusfamilias peculium castrenséjéhez tartozik, úgy e vagyon tulajdonosa, tehát maga a filiusfamilias,
dd) ha a rabszolgának több dominusa van (közös tulajdon áll fenn felette) úgy bármelyik,10° azonban egyszerre valamennyi is élhet a denuntiatio jogával (15).

c) Figyelmeztetés ellenére sem lesz rabszolgává az idegen rabszolgával contuberniumra lépő és abban maradó szabad nő;

aa) ha a filia families pater familiasának tudta és beleegyezése nélkül lép idegen rabszolgával contuberniumra (9), csupán akkor érvényesülnek a Sc. Claudianum rendelkezései, ha a filiafamilias apjának halála után is e contuberniumban marad (18);
bb) ha az anya fiának rabszolgájával lép contuberniumra, mely rendelkezést a szülő-gyermeki kapcsolat indokolja (17), azonban - mint említettük -- a háromszori eredménytelen denuntiatio után ez a kedvezmény az anyának sem jár;
cc) ha a liberta patrónusának rabszolgájával lép contuberniumra, miután e lépésével azt juttatja kifejezésre, hogy patrónusa házát nem kívánja elhagyni (11);

d) külön tiltakozás nélkül is rabszolgává válik az idegen rabszolgával contuberniumra lépő szabad nő;
aa) ha a filius familias peculiumában levő rabszolgával lép contubernium-ra; ilyenkor a Sententia-szerkesztő szerint nem is vizsgálandó, a paterfamilias akarata (5), továbbá

bb) ha a liberta saját patrónusa tudta nélkül lép idegen rabszolgával contuberniumra, ilyenkor azonban kivételesen nem a rabszolga dominusának, hanem saját patrónusának rabszolgaságába esik vissza (7), mi lényegében a revocatio in servitute - mint ez időben inkább csak kivételes császári intézkedés alapján érvényesülő aktus - hatásával bírt; továbbá
cc) ha földijének rabszolgájával ezt (ti. rabszolgavoltát) tudva lép contuberniumra (14);
dd) ha magáról azt hiszi, hogy rabszolganő, és miután megtudta, hogy szabad, továbbra is kitart contubernalis élettársa mellett (22) ;
ee) a filiafamilias, ha apja halála után is kitart rabszolgaférje mellétt (18).

Érdekes a denuntiatio kérdésének további alakulása. A klasszikus korban és a posztklasszikus kor elején a denuntiatio, mint a rabszolgává válás előfeltétele vitátalanul érvényesül, s Sententia-szerző szorosan állapítja meg azt az öt kivételt, amikor denuntiatio nélkül is bekövetkezik a szabad nőre nézve a capitis deminutio maxima. A későbbi császárkorban azonban ez az előírás bizonytalanná válik, s vannak olyan tendenciák, amelyek arra irányulnak, hogy az idegen rabszolgával contuberniumra lépő szabad nőt (sőt esetleg már meglevő gyermekeit is) minden figyelmeztetés nélkül, a contuberniumra lépés puszta tények alapján rabszolgasorba süllyesszék.

Constantinus egy 314-ben kelt rendelete szerint az idegen rabszolgával contuberniumra lépő nő elveszti szabadságát, minden egyéb előfeltétel kiemelése nélkül (C. Th. 4. 11. 1.). Egy 317-ben kelt constitutiója viszont a háromszori denuntiatio szükségességének fennforgása esetén - az előbbi tendenciával teljesen ellentétben - a harmadikhoz 7 tanú jelenlétét írja elő. Egy 331-ből származó császári rendelet a denuntiatiót teljesen szükségtelennek nyilvánítja (C. Th. 4. 12. 4.), míg Julianus császár 362-ben azt újból előírja (C. Th. 4. 12. 5.).

Egy azután pár évvel keletkezett constitutio ismét hallgat a denuntiatio szükségességéről, sőt, kifejezetten arra utal, hogy arra szükség nincsen:

„Si apud libidinosam mulierem plus valuit cupiditas, quam libertas, ancilla f acta est, non bello, non praemio, sed connubio”
(C. Th. 4. 12. 6.).

Ezzel szemben még későbbi császári rendeletre utal a Consultatio veteris c. iureconsulti 9. 7., mely szerint: „non statim in ipsis coniunctionum primordiis refugerunt”. E kitétel arra utal, hogy nem rögtön a contubernium létrehozása hozza létre a statusváltozást a szabad nő terhére, amiből következik, hogy a denuntiatio mégis szükségesnek látszik.

A másik, a posztklasszikus császári constitutiókban észlelhető sajátosság az, hogy ha a szabad nőnek rabszolgasorba jutása előtti időből is vannak gyermekei, már ezek is rabszolgává lesznek. Erre utal két, már részben ismertetett constitutio:

„... atque eius filii servi sint domini cuius se contubernio coniunxit; quam legem et de praeterito custodiri oportet.”
(C. Th. 4, 12. 1.)

A rendelet félreérthetetlenül arra utal, különösen visszaható ereje folytán, hogy itt a szabad nő capitis deminutio maxima előtt született gyermekei is vele együtt rabszolgasorsba jutnak. A másik constitutio szerint - mint már idéztük - „ha a szerelmes nőnél többet jelent a vágy, mint a szabadság, rabszolganővé lesz, maga a házasságkötés ténye alapján”, éspedig oly módon, hogy:

„eius filii iugo servitutis subiaceant” (C. Th. 4. 12. 6.).

Kérdés végül, hogy miután a rabszolgaházasság fogalma bizonyos mértékig kiterjedt a szabadok és colonusok, valamint a colonusok különböző kategóriáinak egymással kötött házasságára is, vajon a Sc. Claudianum ebben az irányban is kiterjesztést nyert-e, közelebbről az a szabad nő, aki colonussal köt házasságot colonusi státusba kerül-e?
Olyan esetről, amikor szabad nő colonus állapotúval köt házasságot, lényegében egy forráshely szó, amikor is az adscripticius egy mulier liberát „quacumque machinatione” rávesz arra, hogy vele életközösségre lépjen. Ez esetben a szabad nő:

„in sua libertate permanere ... sancimus”
(C. 11. 48. 24. pr.).

Ez az eset azonban nem lehet teljesen irányadó, mert figyelembe kell venni azt, hogy a colonus adscriptus a szabad nőt itt bizonyos csalárd tevékenységgel vette a contuberniumra, tehát nem bizonyítja azt, hogy a Sc. Clau-dianumot a colopus és szabad nő contuberniumára nem terjesztették ki.

Mégis néhány eset arra mutat, hogy a Sc. Claudianum kiterjedt a szabad nő és colonus contuberniumára is. Ezek:

a) az egyik posztklasszikus császári rendelet szerint a szabad nő és a cotonus contuberniumából származó gyermek colonus lett (Nov. 14. pr.);

b) egy másik rendelet oly módon intézkedik, hogy ha engedélyezte a colonus ura ezt a contuberniumot, a gyermek colonus lesz, ha azonban nem, úgy rabszolga (Nov. Valent. 31. 6.) ;

c) ha colona libera - aki egyes felfogások szerint maga vállalta saját akaratából a colonusi sorsot1 tamiacussal, tehát majdnem rabszolgasorban levő colonussal kötött contuberniumot, ügy a gyermekek „coloni dominici” (császári colonusok) lettek, tehát nem anyjuk státusát követték (C. 11.69. 1. pr. Zeno.);

d) ha egy ingenue pénzverővel köt házasságot (a forrás szerint „lealacsonyodik” hozzá), úgy a gyermekek is a pénzverdéhez lesznek kötve, tehát maguk is pénzverővé válnak.

Mindezekből alappal következtethetünk arra, hogy ha itt nem is állunk egy olyan egységes szabállyal szemben, mint amilyet a Sc. Claudianum jelent a szabad nők és rabszolgák contuberniuma vonatkozásában, mégis feltehető, hogy a szabad nők és colonusok contuberniuma esetében a szabad nő is colona lett, hiszen a gyermekei a fenti szabályok szerint colonus státusba kerültek, tehát anyjuk státusát követték az általános ius gentiumbeli szabály szerint.
Hozzá kell azonban tenni, hogy itt a colonus urának denuntiatió-ját illetőleg semmiféle nyom sincs, ami érthető, hiszen a földtulajdonos csak örülhetett, ha colonusának contuberniuma révén új, lényegében ingyenes munkaerőhöz jutott.

A Sc. Claudianum posztklasszikus kori módosításait illetően tehát az alábbiakat állapíthatjuk meg:

a) a posztklasszikus császári jog nagyjából megvalósította a denuntiatio szükségének kiküszöbölését, s ezzel - ha időnként újból és újból el is ismerte ezt a szabad nő capztis demznutio minimája előfeltételének - megkönnyítette a szabad nő rabszolgasorsba való jutását;

b) ugyancsak a császári jog mondotta ki azt, hogy a szabad nőnek idegen rabszolgával való contuberniumra lépése előtt született gyermekei is a rabszolgaférj urának rabszolgái legyenek, s végül

c) a Sc. Claudianum rendelkezéseit a posztklasszikus császári törvényhozás, ha nem is generális szabállyal, de eseti rendelkezésekkel mintegy kiterjesztette a szabad nők és colonusok, vagy colonusok helyzetében levő (mesterségükhöz között emberek egyes kategóriái) félszabadnak minősíthetők contuberniumára.

A tendencia: jogi eszközökkel egyre több szabadot rabszolgává tenni, vagy röghöz kötni.
A Sc. Claudianumot csak Justinianus helyezi hatályon kívül. A törvény hatályon kívül helyezésének indokolása sokoldalú és sajátosan fellengzős.

„Cum in nostris temporibus in quibus multos labores pro libertate sub-jectorum sustinuimus, satis esse impium credidimus, quasdam mulieres libertate sua fraudari et quod ab hostium ferocitate contra naturalern libertatem inductum est, hoc a libidine nequissimorum hominum inferri, Claudianum senatus consultum et omnem eius observationem circa de-nuntiationes et iudicum sententias conquiescere in posterum volumus, ne quae libera constituta est, vel serrel decepta vel infelici cupidine capta, vel alio quocumque modo contra natalium suorum ingenuitatem deducatur in servitutem et si pessimum dedecus cognationis suae fulgori, ut quae forsitan decoratus dignitatibus habeat cognatos, haec in alienum-cadat dominium et dominum pertimesceat forsitan cognatos suis in f erio-rem” (C. 7 .24. 1. pr.).

A hatályon kívül helyező császári constitutio indokai nagyjából három irányban foghatók össze: elsősorban ellenkezik a Sc. Claudianum azzal az elvvel, hogy a természeténél fogva minden ember szabad, tehát ellenkezik a ius naturaléval, másodsorban méltánytalan az, hogy aki szabad nőnek született, az megcsalatva, vagy szerencsétlen szerelmi vágytól hajtva, szabad születése ellenére más szolgaságába jusson, végül harmadszor a társadalmi rétegződés sem engedi azt meg, hogy ha valakinek a rokonai magas tisztségeket viselnek, rabszolganővé válva olyan személyt és annak rokonait mint urát és annak családját tartozzék tisztelni, aki társadalmilag alatta áll az ő családjának, rokonságának.

Persze ezek az indokok nem Justinianus korában keletkeztek és tették túlhaladottá a Sc. Claudianum intézkedéseit. Már a klasszikus korban élt Florentinus megállapítja, hogy:

„Servitus est constitutio iuris gentium, qua quis dominio alieno contra naturam subiicitur” (D. 1. 5. 4. 1.),

azaz, a rabszolgaság a ius gentium intézménye, de nem intézménye a ius naturalénak.

Bár Perozzi a „contra naturam” kifejezést későbbi interpoláció eredményének tekinti, kétségtelen, hogy ez a felfogás már Justinianus előtt kialakult. Az, hogy valaki szabad nőnek született és rabszolganővé legyen, méltánytalan volt már a Sc. Claudianum keletkezése idején is bizonyos társadalmi rétegek szemében, viszont kétségtelen az is, hogy az ilyen vegyes rabszolgaházasságok elharapózásának gátat kellett vetni és meg kellett akadályozni a rabszolgatulajdonba való illetéktelen beavatkozást mások részéről. Végül az utolsó, az osztályszellemtől áthatott indik is fennállott már a tanácshatározat életbelépése idején.

A jusztuniánuszi constitutio igazi indoka nyilvánvalólag az lehetett, hogy a számos és nyilván egyre növekvő számú eseti rendelkezéssel biztosítva volt már Justinianus korában az, hogy az a szabad nő, aki colonussal contuber-niumra lép, maga is röghöz kötődjék (nyilván gyermekeivel együtt). Ilyen körülmények között, a 6. században, mikor a vidéken a földbirtokokon a rabszolgamunka egyre jobban háttérbe szorul a colopusok munkájával szemben, egyre kevésbé merül fel a szüksége annak, hogy szabad nőket rabszolgasorba juttassanak contuberniumuk miatt. Ezt a súlyos - nyilvánvalóan minden időkben erősen kifogásolt, s csak a gazdasági szükségszerűség miatt fenntartott - jogszabályt tehát a császári törvényhozás hatályon kívül helyezi, mihelyt más területen (szabad nő és colonus contuberniuma) kárpótlás nyílik az állam urai számára.

A fentiekből természetesen okszerűen következik, hogy a colonusok és szabad nők contuberniumára nézve kialakult az a joggyakorlat, hogy ezzel a ténnyel a szabad nő is colonus-sorba kerül, nem helyeztetett hatályon kívül a jusztinianuszi törvényhozás által, sőt, jelentőségében erőteljesen megnövekedett.

5. A contuberniumból született gyermekek jogállása tekintetében általában érvényesül a posztklasszikus korban is az az elv, hogy a gyermek jogállását anyja jogállása határozza meg (Gai. 1. 82. és 86.). Ez még kiegészül a posztklasszikus korban a következő precízirozással:

„ubi non est aequale coniugium, matrem sequatur agnatio ubi vero iustum erit, patri cedat ingenua successio” (C. Th. 14. 7. 1.),

azaz, a törvényes házasságban az apa, az egyenlőtlen kapcsolatoknál az anya státusa szabja meg a gyermek jogállását. Ettől a szabálytól néhány látszólagos, de egy valóságos eltérés is mutatkozik a posztklasszikus jogban:

a) az a szabad nő, aki saját rabszolgájával titokban ilyen kapcsolatra lép, megégetendő, és gyermekei, akik e contuberniumból születtek, ugyan megtartják szabad állapotukat, de képtelenek lesznek mindenféle tisztségre, kitüntetésre (C. 9. 11. 1. 2. Const.);

b) a colona iibera és a tamiacus (vagy fordítva), ha contuberniumra lépnek, gyermekeik coloni dominicius lesznek.

Persze e két esetben valójában nincs áttörve a ius gentium említett elve. Az első esetben a gyermekek anyjuk jogállapotát követve szabadok, bár ez nuda libertas, mert bizonyos mértékben csökkent jogképességűek lesznek.
A második esetben a colona a szabad férfival létesült contuberniuma folytán nem vált szabaddá, csak szabad állapotban él, mert otthagyta a földet, amelyhez kötve volt. Visszahívása e kapcsolatból született gyermekeire is kiterjedő-leg tehát természetes folyománya a colonus és ura közti jogviszonynak.

A valóságos kivételt Justinianus 162. novellájának 2. fejezete adja a colonustól és szabad nőtől született esetére. A novella szövegezési formájában nem kíván eltérni az általános szabálytól, mert kimondja, hogy „nunquam permissuros nos esse, ut liber venter adscripticium pariat”, s az ilyen contuberniumból született gyermeket „fiber”-nek is nevezi, de olyan szabadnak aki „in domicilio vero detentus”.

Egy 540-ben kelt novella azonban már formailag is áttöri a fentieket azzal, hogy kimondja, miszerint bármelyik fél van colonusi státusban, a gyermek colonus legyen. Még tovább megy Justinianus (Nov. 156. és 162.) midőn kimondja, hogy szabad férfi és adscripticia házassága esetén, ha a gyermekek száma páros, 1/2-1/2 arányban követik a szüleiket, míg ha nem, a kimaradó gyermek anyját.”

6. A servilis cognatio-ra vonatkozó, s a klasszikus korban érvényesülő szabályok a posztklasszikus korban is érvényesülnek. A servilis cognatio azt a két jogi hatását, hogy az a felszabadultaknál házassági akadályt jelent, továbbá e rokonság iusta causa manumissionist képez, Justinianus tömören rögzíti:

„Illud certum est, serviles quoque cognationes impedimento nuptiis esse, si forte pater et f illa, aut frater et soror manumissi fuerint” (Inst. 1. 10. 10.) és „Iustae autem manumissionis causae haec sunt: veluti si quis patrem aut matrem, filiurn fifiamve, aut fratrem sororemve naturales ... manumittat” (Inst. 1. 6. 5.).

Egy vonatkozásban azonban bővül a servilis cognatio jogi hatása éspedig azzal, hogy a servilis cognatio még a törvényes öröklés esetében is érvényesül, amennyiben a szülők és gyermekeik felszabadulnak:

„Illud certum est, ad serviles cognationes inam partem edicti, qua proximitatis nomine bonrum possessio promittitur, non pertinere. Nam nec ulla antique lege tails cognatio computabatur. Sed nostra constitutione, quam pro lure patronatus fecimus, quod ius usque ad nostra tempore satis obscurum atque nube plenum et undique confusum fuerat, et hoc humanitate suggerente concessimus, ut si quis servili consortio constitutus liberum vel liberos habuerit, sive ex libera sive ex servilis conditio-nis muliere, vel contra serva mulier ex libero vet servo habuerit, liberos cuiuscunque nexus et ad libertatem his pervenientibus, et ii, qui ex servili ventre nati sunt, libertatem meruerint, vet dum mulieres liberac erant, ipsi in servitute eos habuerint, et postea ad libertatem pervenerint, ut hi omnes ad successionem patris vel matris veniant, patronatus iurry in hac parte sopito. Hos enim liberos non solum in suorum parentium successionem sed etiam alterum in alterius mutuam succesionem vocavi-mus, ex illa lege specialiter eos vocantes, sive soli inveniantur, qui in servitute nati et postea manumissi sunt, sive una cum aliis, qui post li-bertatem parentium concepti sunt, sive ex eodem patre vel ex eadem matre, sive ex aliis ad similitudinem eorum, qui ex iustis nuptiis procreati sunt” (Inst. 3. 6. 10)

A törvény érdekes jogi helyzetet teremt. Olyan személyek, akik egymással a római jog által el nem ismert rokonságban vannak (servilis cognatio), tehát jogi értelemben nem rokonok - mint ezt az idézett constitutiót ismertető szöveg is kiemeli - a servilis cognatio alapján - persze anélkül, hogy ezáltal egymás cognat rokonaivá válnának, kölcsönös intestat öröklési jogot szereznek.
Kikről van itt szó: akár tiszta, akár vegyes rabszolgaházasságból származó gyermekről, akik utóbb felszabadultak, akár tiszta, akár vegyes contuberniumban élő szülőkről (tehát lehet, hogy közülük egyik szabad volt), gyermekekről, akik szabadon születtek, mert anyjuk szabad volt, de apjuk rabszolga, gyermekekről, akik szüleiknek, vagy anyjuknak rabszolgaságba esése előtt születtek, gyermekekről, akik anyjuk rabszolgává válásával lettek rabszolgák.

Az öröklés kölcsönös: egyrészt a szülők és gyermekek között, másrészt a testvérek között. Egyetlen feltétel van, hogy az érintett személyek a hagyaték megszerzésekor ingenuusok, vagy libertinusok, tehát mindenképpen szabadok legyenek. Jelentős újítás a ius patronatusból folyó intestat öröklési rend áttörése.







A jusztiniánuszi öröklési rend szerint a libertinus után intestat öröklési joga van:
a) a lemenőknek,
b) a patrónusnak és gyermekeinek,
c) a patronus oldalági rokonainak.

Abban az esetben viszont, ha a libertinus-gyermek hal meg és szülője, valamint teljes vagy féltestvérei szabad státusúak, úgy a patrónust megelőzték, ők örökölnek. Természetesen nem változik a jusztiniánuszi intestat öröklés rendje, ha a libertinus-örökhagyónak csak szabad lemenői vannak, de nincsenek testvérei. Testvérek létében azonban a patronus törvényes öröklési joga csorbát szenved.

Az öröklés úgy történik, mintha a rokonságot a iustae nuptiae közvetítette volna, a jusztiniánuszi intestat öröklési rend azonban csak korlátozottan érvényesül, mert a testvérek lemenői, s a többi cognat rokonok nem örökölhetnek a servilis cognatio alapján.

Ki kell végül emelni, hogy Justinianus ezt a constitutiot „a humanitas szellemétől indíttatva” alkotta. Kétségtelen, hogy a humanitas ideájának bizonyos szerepe e rendeletnél fellelhető, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a rabszolgaság szerepe a colonátussal szemben - mint már említettük -, főleg vidéken háttérbe szorul és így a patronus és családja öröklési jogi igényeinek bizonyos korlátozása a volt rabszolgatartók rétegének súlyos sérelmét nem jelenti.

7. Új rendelkezésként jelenik meg a posztklasszikus jogban a rabszolgakori sógorság, a servilis adfinitas, mint házassági akadály, a felszabadulás után.

Egy Paulusnak tulajdonított Digesta-ban (23. 2. 14. 3.) a következőket mondja:

„Idein tamen, quod in servilibus cognationibus constitutum est, etiam in servilibus affinitatibus servandum est, veiuti ut earn, quae in contuber-nio patris fuerit, quasi novercam non possim ducere, et contra earn, quae in contubernio filii fuerit, patrem quasi nururn non ducere, aeque nec matrern eius, quam quis in servitute uxorem habuit, quasi socrurn; quam enirn cognatio servilis intelligitur, quare non et af finitas intelligatur? Sed in re dubia certius et modestius est huismodi nuptiis abstinere.”

A birodalmi jog egyenes ági sógorságra házassági tilalmat kimondó szabályát ez a forráshely kiterjeszti a servilis állapotban keletkezett sógorsági viszonyra, amelynek alapja a rabszolgák tiszta, vagy vegyes contuberniuma volt.

Mint említettük a fenti fragmentum a Digestában Paulus neve alatt szerepel, tehát klasszikus korinak látszik, tekintettel azonban arra, hogy a sógorság csak a keresztény császárság korában vált házassági akadállyá (C. Th. 3. 12. 2. - C. 5. 5. 5.
Valentinianus, Thedosius és Arcadius 393. évi rendelete), ágy nyilvánvaló, hogy ez a házassági akadály sem lehet korábbi keletü. A Paulusnak tulajdonított hely tehát, mint az irodalom is megállapítja posztklasszikus interpoláció eredménye.

Meg kell azonban állapítani, hogy míg a servilis adfinitas a forráshely szerint csak egyeneságon jelent akadályt, szabadon születtek vonatkozásában az oldalágra, a házastárs testvérére is kiterjed.

8. A posztklasszikus kor császári törvényhozása a rabszolgacsaládok szétszakításának tilalmát generális szabályként mondja ki, és ennek megfelelően a jogtudomány is továbbfejleszti a klasszikus korban a legatummal kapcsolatban Ulpianus által megteremtett magyarázati normát (D. 33. 7. 12. 7.), mely szerint, ha a végrendeletben hagyományozott rabszolgák felesége és gyermekei ugyanazon falusi birtokon dolgoztak, mint a hagyomány tárgyaként említett rabszolga, vélelmezni kell, hogy az örökhagyó azt akarta, hogy az egész rabszolga família a hagyományhoz tartozzék.

Constantinus egy 325. vagy 334. évből származó constitutiója a következőket mondja:

„Possessionum divisiones sic fieri oportet, ut integre apud successorern unumquemque servorum vel colonorum adscripticiae condicionis seu inquilinorum proxima agnatio vel adfinitas perm.aneret. Quis enim ferat liberos a parentibus, a fratribus sorores, a viris coniuges segregari? Igitur si qui dissociata in ius diversum mancipia vel colorros traxerit, in unum esdem redigere cogatur” (C. 3. 38. 11.).

A constitutio arról szól, hogy a vagyon megosztása esetén a rabszolgák, nem különben az adscriptus colonusok (adscripticii) és az inquilinusok legközelebbi agnatiójukkal és sógorsági körükkel (adfinitas) kerüljenek a jogutód hatalma alá, mert ugyan ki vállalkoznék a szülőknek a gyermekektől, testvéreknek nővérektől, férjeknek feleségektől való elválasztására, s ha valaki ilyet tett, úgy kényszeríttessék a régi helyzet, tehát a rabszolga, vagy colonus család egységének helyreállítására.

A szövegből több megállapítás és következtetés vonható le:

a) a contuberniumon alapuló családok egységének fenntartása akár rabszolgák, akár colonusok családjáról van szó, most már törvényileg van előírva;

b) a császári rendelet meglehetősen pongyola kifejezéseket használ, hiszen agnatióról a rabszolgák és colonusok vonatkozásában nem lehet szó, sőt, a köztük fennálló vérrokonsághoz (cognatio) is csak kivételesen fűz a jogrend jogi hatásokat felszabadulásuk után:

c) a servilis adfinitást a posztklasszikus kor úgy látszik, több vonatkozásban értékeli, mert azt nemcsak házassági akadálynak minősíti szabad állapotban (szűkebb körben, mint a szabadok között), hanem a sógorság körét is a családi körhöz tartozónak tekinti a colonusoknál és rabszolgáknál, ha a családi kör vagyonmegosztás esetére való együtt tartásáról van szó.

A jogtudomány hamar követte a császári jogalkotás fenti termékét a maga kazuisztikájával. Ez látható az Ulpianusnak tulajdonított következő fragmentumban:

„Plerumque propter morbosa mancipia etiam non morbosa redhibentur, si separari non possint sine magno incommodo, vel ad pietatis rationem offensam. Quid enim si filio retento parentes redhibere maluerint vet contra? Quod et in fratribus et in personis contubernio sibi coniunctis
observari oportet” (D. 21. 1. 35.).

A szöveg itt arról szól, hogy a beteg rabszolga miatt a nem beteg is actio redhibitoria folytán visszaadásra kerül, ha csak nagy nehézség mellett lehetne őket elkülöníteni, vagy a „pietas” eszméje tiltja azt. Az előbbi esetben nyilván arról lehet szó, hogy két rabszolga, kik közül az egyik beteg, a másik egészséges, egy munkafolyamat végzésére együtt vannak betanítva, így csak nagy nehézségek árán volnának elválaszthatók.
A másik esetben, mikor a pietas okozza az elválaszthatatlanságot, itt - mint a további mondatból kiderül - „rabszolga-házaspárról” van szó, ill. szülőről és gyermekéről, esetleg testvérekről. Ez a szöveg nem terjed ki a colonusokra, mert a „redhibitio propter morbosa rnancipia” a kifejezés értelme és az aedilisi edictum ekkor már ősi idézett szövege folytán csak rabszolgákra utal.

Kérdés, hogy colonusok esetén ilyen redhibitióról lehet-e szó? Aligha! A colonus kötve van a földhöz, tehát két, ugyanahhoz a földhöz tartozó colonus redhibitiójáról nem lehet szó, hiszen colonusi viszony esetén nem az ember a redhibitio tárgya, hanem a föld (az actio redhibitoria a posztklasszikus korban már nemcsak rabszolgára és igásbaromra terjed ki). Arról azonban lehet szó, hogy egy tulajdonos telkét megosztja, s evvel a colonusok is megosztásra kerülnek, hiszen éppen erről szól a Constantinus-féle rendelet.
Ha a család egy úr uralma alá tartozott, de telkét megosztva annak egy részét elidegenítette, úgy a colonus-család szétszakadhatott. Arcadius és Honorius császárok egy rendelete szerint (C. 11. 43. 13. 1.) a család együtt tartását a colonusoknak a régi és új telektulajdonok között végbemenő cseréjével kell megoldani.
Ez a rendeletet módosítja némileg Honorius és Theodosius constitutiója (C. Th. 5:18. 1. 3.), mely szerint ilyen esetben a gyermekek 1/3-a követi az anyát, csak a család többi tagját kell kicserélni a család együtt maradása érdekében.

Valentinianus 451-ből származó rendeletével (Nov. Valent. 31.) még fenntartja a fenti szabályt, 452-ben (Nov. Valent. 35.) azonban kimondja, hogy a telkek megosztása esetén a gyermekek 2/3-a az apát, 1/3-a az anyát kövesse, s egyben eltörli a kicserélési kötelezettséget. A constantinusi gondolattal teljesen szakító ez a jogi helyzet Justinianus alatt megszűnik, mert Justinianus elrendeli, hogy a családok ne legyenek szétszakíthatók, és a földesurak ügyeljenek arra (quomodo voluerint, custodirent), hogy colonusaik idegen földről ne házasodhassanak (Nov. 157.) természetüleg azért, hogy a colonus cserével járó bonyodalmak elkerülhetők legyenek.

Végül megjegyzendő, hogy mennyiben egy curialis, tehát lényegében szabad ember és egy colona kötött házasságot és ebből a contuberniumbó] gyermekek születtek. Arcadius és Honorius rendelete szerint (C. Th. 12. 19. 1.) a gyermekek megosztandók a civitas és a praediurn között, amelyhez az apa, ill. amelyhez a colona-anya tartozott (C. Th. 12. 19. 1.).

A szabad férfi és colona adscripticia közti kapcsolat tekintetében hasonlóan jár el Justinianus, midőn kimondja, hogy a gyermekek - ha páros számúak - 1/2-1/2 arányban az apát, ill. anyát követik, s ha nem, a fennmaradó egy gyermek az anyjáé, ill. a colon-aanya uráé.
Más természetesen a helyzet akkor, ha a rabszolga és colonus házasfelek más-más úr tulajdonában, ill. hatalma alatt állva kötöttek házasságot, ill. az utóbbiakat tekintve a colonus idegen colorrát vett feleségül.

Ami a két különböző tulajdonos uralma alatt álló rabszolgaházastársakat illeti, itt a teljes család együtt tartásáról szó sem lehetett. A férj az egyik rabszolgatartó tulajdonában állott, a nő pedig a tőle született gyermekekkel a másikéban. Itt a kérdés legfeljebb csak úgy merülhetett fel, hogy az anya gyermekeitől elválasztható-e öröklés, vagy élők közötti jogügylet kapcsán. A Constantinus-féle rendelet alapján itt a családot az anya és gyermekei képezték, ezek tehát nem voltak elválaszthatók egymástól.

Mi a helyzet a colonusok esetében?
Ha a rabszolgaférj más hatalma alatt áll, mint a colona-feleség, vagy a colonus-férj és a rabszolgafeleség, úgy szintén nincs különösebb probléma. A családi egység csak a rabszolgafeleségre, ill. colonafeleségre és ezek gyermekeire vonatkozik, ezek pedig egymástól a constantinusi rendelet értelmében el nem választhatók.
Ha mindkét fél colonus, de különböző tulajdonban álló telkekhez vannak kötve, a colona és gyermekei megint családi egységet képeznek, s egymástól el nem választhatók.

A fentiekből kitünőleg a tiszta, vagy vegyes (szabad férfival fennálló) colonus-contuberniumból keletkező család szétválasztásának megakadályozása tekintetében a császári törvényhozás meglehetősen ingadozó volt, s a colonus-család egységét biztosítani kívánó Constantinus-féle rendelet haladó alapgondolatát retrográd lépésekkel törte át.

9. Kérdés ezek után, hogy a posztklasszikus és jusztiniánuszi kornak a rabszolgák tiszta, vagy vegyes contuberniumára vonatkozó jogszabályai minden vonatkozásban érvényesültek-e a tiszta, vagy vegyes colopus-házasságoknál?










E tekintetben - fejezetünk tárgyalási sorrendjében - a következők állapíthatók meg:

a) a rabszolgaházasság megjelölésére szolgáló „contubernium” elnevezést kiterjesztették a colonus-házasságokra, ill, a colonus-házasságok megjelölésére sokszor szolgáló kifejezéseket (pl. coniunctio) alkalmazták a rabszolgaházasságokra, s ugyanakkor a tiszta colonus-házasságot (colonus liber-tamiaca és fordítva) a contubernium szóval is jelölték;

b) a Sc. Claudianumban megnyilvánuló alapgondolatot (a szabad nő rabszolgává válása idegen rabszolgával létesített contubernium folytán) a császárok elszórt törvényhozási aktusokkal a colonus-házasságok viszonylatában is megvalósították, sőt, e szabályokat fenntartották a Sc. Claudianum hatályon kívül helyezése után is;

c) míg a vegyes rabszolgaházasság vonatkozásában azt lehet mondani, hogy lényegileg töretlenül érvényesül az a ius gentiumbeli elv, hogy a gyermek az anya státusát követi, addig a vegyes colopus-házasságoknál (colonus - szabad) ez az elv több ízben áttörést szenved;

d) a servilis cognatióra és adfinitásra, mint a felszabadulás után érvényesülő házassági akadályokra vonatkozó szabályok kifejezetten nem vonatkoznak colonus-sorból felszabadult személyekre. Ennek magyarázata abban rejlik, hogy a colonusok csak egész kivételesen szabadulhattak meg e státusból, hiszen a posztklasszikus korban is meglehetősen gyakori rabszolga-felszabadítással szemben a tendencia az, hogy minél több szabadot süllyesszenek colonusi sorba, ami okszerűen következik abból, hogy a rabszolgarendszer már túlélte magát és a birodalom feudalizálódása erőteljesen megindult.
Mégis nyilvánvaló, hogy a vérfertőzés ősi tilalma, amely a libertusok vonatkozásában a rabszolgaságuk idején szerzett rokonságra már igen régen kiterjedhetett, a coionus-sorból kivételesen felszabadultak egymás közti házasságára is vonatkozott. Ugyanez vonatkozhatott a colonusi status idején keletkezett sógorságra is, mint a felszabadulás utáni házassági akadályra, hiszen Constantinus többször idézett rendelete (C. 3. 38. 11.) nemcsak a rabszolgák és colonusok rokonságát, hanem sógorsági körét is a családi körhöz számítja;

e) ami a colonusok felszabadulás utáni, a colonatus ideje alatt keletkezett rokonságon esetleg felépülő kölcsönös intestát öröklési jogát illeti, erre olyan szabályt, mint a felszabadított rabszolgák vonatkozásában, nem ismerünk.
Nyilvánvalólag ilyen szabályozásra nem került sor, hiszen ritka volt az az eset, hogy colonus szabaddá legyen. Nem lehet azonban kizártnak tartani, hogy a gyakorlat, amely a colonusok és rabszolgák között különbséget alig tett, itt is érvényesítette azt, amit Justinianus a felszabadult rabszolgák kölcsönös intestat öröklésére kimondott, persze eltekintve a patrönus öröklési jogának mellőzésétől, amelyre itt a dolog természeténél fogva sor nem kerülhetett;

f) végül - mint láttuk - a rabszolgacsalád szétválasztásának tilalma a colonus-családra is vonatkozott azzal a különbséggel, hogy a császári törvényhozás ismételten áttörte ezt a szabályt a colonusok terhére a colonusok, ill. colonus és szabad ember contuberniumából származó gyermekek megosztásával, és ugyanakkor a colonus-csere kötelezettség kimondásának mellőzésével.

A rabszolgaházasságokra nézve érvényes jogszabályok tehát lényegében a colonus-házasságokra is érvényesültek, söt - miután a súlypont mindjobban a colonátusra tolódik át, s a colonusok számának szaporítása a cél - a colonus-házasságok néha súlyosabb elbírálás alá kerültek, mint a rabszolgaházasságok.

A rabszolga- és colonus-házasságokra egyaránt vonatkozó posztklasszikus jogszabályok tették tehát szükségessé, hogy témánk kereteit látszólag túllépve a colonus-házasságok kérdésével is legalább vázlatosan foglalkozzunk.


Forrás: Pólay Elemér - Rabszolgák „házassága” az ókori Rómában