logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A rabszolgaházassággal kapcsolatos jogszabályok

1. Míg a régi jog és a preklasszikus jog korszakában a rabszolgaházasságokra, legyenek bár azok tiszta, vagy vegyes rabszolgaházasságok, lényegében közvetlenül semmiféle jogszabály nem vonatkozott, a klasszikus korban megjelennek az első jogszabályok, amelyek ezzel az életviszonnyal megengedőleg, vagy tiltólag foglalkoznak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezzel a rabszolgaházasság jogintézménnyé lesz, de annyit feltétlenül, hogy bizonyos mértékben a ius területére kerül, legalábbis olyan értelemben, hogy a jogszabályokban helyet kap az erre az életviszonyra vonatkozó néhány jogi norma.
Alapvető feladatunk annak a kérdésnek eldöntése, hogy mennyiben vált a klasszikus korban a rabszolgaházasság a római birodalmi jog intézményévé, s milyen tényezők eredményezték azt, hogy e puszta ténylegesség és a birodalmi jog rendszere között közeledés álljon be.

2. A rabszolgaházasság kérdésével - most közömbös, hogy közvetve, vagy közvetlenül, megengedőleg, vagy tiltólag - néhány vonatkozásban mind a klasszikus kor jogtudománya, mind pedig a principátus törvényhozása foglalkozik. Vizsgáljuk meg először a rabszolgaházasság kérdését a klasszikus jogtudomány tükrében.

a) A servilis cognatio, mint házassági akadály - mint fentebb említettük - Pomponius szerint már a mores maiorum értelmében érvényesült a felszabadítottak közt (D. 23. 2. 2.), tehát a jogszabály itt közvetve érinti a rabszolgaházasságot. - Paulus valamivel szélesebb körben szól a cognatio servilisről, mint házassági akadályról:

„Igitur suam matrem manumissus non ducet uxorem. Tantum iuris est et in sorore et sororis filia. Idem e contrario dicendum est, ut pater filiam non possit ducere, si ex servitute manumissi sínt, etsi dubitetur patrem eum esse” (D. 23. 2. 14. 2.).

Míg Pomponius szerint oldalágon csak testvérekig bezárólag érvényesül a rabszolgakori rokonság, mint házassági akadály, addig Paulus szerint valószínűleg a testvér és tervérének vérszinti leszármazója tekintetében is. Ez a határozatlanság vetülete annak a bizonytalanságnak, ami a szabadon születettek vonatkozásában e tekintetben fennállott.

A principátus I. századában élt Labeo, szemben Plautus-szal, aki nem ismeri el, hogy a rabszolgának jogi értelemben apja lehet (Capt. 3. 574.), s Varroval, ak csak nagyon halványan utal a rabszolgák famíliájára, és köztük fennálló cognatióra (De re rust. 1. 17. 5.), már határozottan a következőket mondja:

„Parentes. etiam eos accipi - Labeo existimat - qui in servitute susceperunt” (D. 2. 4. 4. 3.).
Természetesen itt is, mint annál a szabálynál, hogy a servilis cognatio a felszabadítottak közt házassági akadályt képez, a rabszolgakori cognatio felszabadulás utáni aktualizálódásáról van szó, s nem a rabszolgakori állapotról. Mégis úgy érezzük, hogy Labeo legalábbis egy lépést előre lépett, s így eszmei előkészítője annak a folyamatnak, amely a posztklasszikus korban már a rabszolgacsalád bizonyos körülmények közt való szétszakíthatatlanságának kívánalmát jogszabályban rögzíti (C. 3. 38. 11.).
Egyébként azt, hogy a klasszikus kor Plautus-szal szemben már elismeri, hogy magának a rabszolgának rabszolgasága idejében is lehet rokonsága, Paulus határozottan kimondja:

„Non parcimus his nominibus, id est cognatorum, etiam in servis; itaque partentes et filios fratresque etiam servorum dicimus” (D. 38. 10. 10. 5.),

ezt azonban csak ténylegesen érti, nem jogilag. Félreértések elkerülése céljából ui. rögtön hozzáteszi:

„Sed ad leges serviles cognationes non pertinent” (D. 38. 10. 10. 5.),

amivel lényegében azt juttatja kifejezésre, hogy ténylegesen már általában elismerik a rabszolga családi, rokoni kapcsolatát most már rabszolgasága idején is, de ezekhez addig míg valaki rabszolga, jogi hatás nem fűződhet.

A cognatio servilishez a felszabadulás után fűződő második jogi hatás az, hogy a rabszolgaházasságból származó gyermekek szüleiket perbe nem hívhatják. Az in ius vocatio ilyen irányú tilalmára Ulpianus a következőkben utal:

„Praetor ait: ,parentem, patronura, patronam, liberos, parentes, patroni,patronae in ius sine permissu meo ne quis vocet,” (D. 2. 4. 4. 1.),

majd magyarázatképpen Labeo véleménye alapján hozzáteszi:

„Parentes etiam eos accipi Labeo existimat, qui in servitute susceperunt.” (D. 2. 4. 4. 3.).

Természetesen itt is a servilis cognatio olyan jogi hatásáról van szó, amely csak a felszabadítás után aktualizálódik.

Foti ezt a forráshelyet szűkítőleg értelmezi, amennyiben megállapítja, hogy e szerint a rabszolgaházasságból származó gyermek anyját perbe nem hívhatja. A nevezett figyelmen kívül hagyja azt, hogy az idézett szövegben a praetor a „parentem” szót használja, nem pedig a „matrem”-et, s Ulpianus Labeo nyomán a „parentes” szó értelmét magyarázza a rabszolgák vonatkozásában. Megtévesztő számára nyílvánvalólag az lehet, hogy a szövegben a továbbiakban Ulpianus azt mondja, hogy „nec tamen, ut Severus dicebat, ad solos iustos Iiberos, sed et si vulgo quaesitus sit filius, matrem in ius non vocabit” (D. 2. 4. 4. 3.), itt azonban házasságon kívül született vulgo quaesitus-ról van szó, akinek apja nem ismeretes, s így az ő esetében a parens természetszerüleg csak az anyára vonatkozhat.

E szabály, mely szerint a gyermek szülőjét perbe nem hívhatja, nyilván még a köztársaság végén képződött ki a praetor edictumában, hiszen a praetori edictum anyagának véglegeződését a tudomány e korszakra teszi, a vita azonban, hogy a felszabadítottak között rabszolgaságuk idején keletkezett gyermeki és szülői viszony jogi relevanciával bír-e vagy sem, nyilván csak a principátus elején alakul ki, s ezt Labeo véleménye dönti el.
Egyetlen jogi hatása van a rabszolgakori vérrokonságnak e korszakban, amely már az érintettek rabszolgastátusa idején aktualizálódik, éspedig az, hogy a servilis cognatio iusta causa manumissionis-nak minősül.

A klasszikus kor második századában élt Gaius a lex Aelia Sentia magyarázata keretében utal a törvény arra a tilalmára, mely szerint 30 évesnél fiatalabb rabszolga csak valamely lusta causa esetében szabadítható fel, amely a consilium előtt bizonyítandó. A felszabadítás lusta causáinak eseteit valószínűleg nem a lex Aelia Sentia adja, hanem a jogtudomány dolgozza ki, s ezeket közli Gaius az alábbiakban:

„Iusta autem causa manumissionis est, veluti si quis filium fiüamve aut
fratrem sororemve naturalem ... manumittat (1. 19.),

azaz, a felszabadítás lusta causájának tekintendő az a cognatio, amely a rabszolgatartó és rabszolganőtől született gyermeke, vagy atyjának rabszolganőtől született fia vagy lánya, tehát testvére, vagy nővére között fennáll. Ez esetben általában vegyes rabszolgaházasságból keletkezett vérrokonságról van szó, tehát arról, hogy a rabszolgatartó rabszolganőjével élt életközösségben, vagy annak apja élt így, minek következtében a gyermek, aki anyja jogállását követi, rabszolga lett. Persze elképzelhető volt az a sokkal ritkább eset is, hogy pl. a tiszta rabszolgaházasságban élő férjet szabadítja fel a rabszolgatartó, s neki hagyja egyúttal - rendszerint végrendeleti úton - gyermekét, akit azután ő szabadít fel.

Nem tartozik a servilis cognatio kérdéskörébe, de a iusta causa manumissionis okainak Gaius általi felsorolása folytán itt említendő meg Gaius következő kitétele:

„Iusta autem causa manumissionis est, veluti si quis ... ancillam matri-monii cause apud consilium manumittat” (1. 19.).

Itt két változat volt elképzelhető: vagy az, hogy a rabszolgatartó még nem kötött un. rabszolgaházasságot rabnőjével, s azt csak felszabadulása után kívánja feleségül venni, ami nyilván ritka eset volt, vagy az, hogy a római polgár rabszolganő-élettársát szabadítja fel, persze civiljogi módon, hogy azzal római házasságot kössön.

b) A rabszolga házasságtörés miatt - amennyiben az úgy ment végbe, hogy ő egy matrimonium legitimumban élő szabad nő házasságtörésében partnerként szerepelt - vád alá helyezhető Ulpianus szerint:

„Servos quoque adulterii posse accusari, nulla dubitatio est” (D. 48. 2. 5.).

Ez a tétel annyira nem volt vitás, hogy csak azok tagadták az accusatio lehetőségét, akik a szabad emberek adulterium miatt való vád alá helyezésének lehetőségét is tagadták (D. 48. 2. 5.).

Ha azonban szabad ember contubernaits-házasságban élő idegen rabszolganővel követett el házasságtörést, úgy vele szemben házasságtörés (adulterium) miatt accusatiónak helye nem lehetett, csupán olyan keresetek foghattak vele szemben helyt, amelyek az idegen tulajdonban álló rabszolgák (esetleg állatok) megsértése esetén jöhettek figyelembe:

„Inter liberas tantum personas adulterium stuprumve passas lex Julia locum habet; quod autem ad servas pertinet, et legis Aquiliae actio facile tenebit, et iniuriarum quoque competit, non erit deneganda prae-toria quique actio de servo corrupto.” (D. 48. 5. 6.)

Az idegen tulajdoni körbe való illetéktelen beavatkozás következménye tehát az lehetett, hogy a praetor a szabad férfi ellen a rabszolganő urának actio legis Aquiliae-t, actio iniuriarum-ot, esetleg actio de servo corrupto-t adott. Csupán az bizonytalan, hogy ez így volt-e már a klasszikus korban, vagy csak a posztklasszikus kor dolgozta ki e szabályt, tekintettel arra, hogy Beseler az egész fragmentumot nem eredeti papiniánusi szövegnek, hanem utóbbi interpoláció eredményének tartja.
Míg tehát, ha a rabszolga a törvényes házasságban élő szabad nővel követ el házasságtörést, vád alá helyezhető Marcus Aurelius egy rescriptuma szerint, akkor is, ha ura feleségével követett el ilyet, addig az a szabad férfi, aki akár tiszta, akár vegyes contubernális házasságban élő rabszolganővel követ el ilyet, csupán magánjogi keresetek útján felel a rabszolganő urával szemben, mint a rabszolgatulajdon megsértője.

Hogy azonban a római jog a contubernális házasságot, akár tiszta, akár vegyes volt az, e vonatkozásban még szinte mint ténylegességet sem ismerte el, igazolja az a posztklasszikus kor legelejéről származó császári rendelet, amelyet Diocletianus és Maximianus 290-ben bocsátottak ki:

„Servi ob violatum contubernium adulterii accusare non possunt.” (C. 9. 9. 23.).

Azaz, éljen a rabszolga, vagy rabszolganő akár tiszta, akár vegyes contubernális házasságban, ellene e házassággal kapcsolatos hűség megszegése miatt házasságtörés (adulterium) címén vádat emelni nem lehet. Ehhez képest pl. a tiszta rabszolgaházasság esetében a rabszolgaférj szabadon szeghette meg a contubernális hűséget ugyanazon rabszolgatartó hatalma alatt álló nőnemű rabszolgatársaival, ha viszont saját úrnője volt az élettársa, ennek csak tényleges, bár a rabszolgára nézve esetleg igen súlyos következményei lehettek.
Ha urának feleségével követett el házasságtörést, úgy Marcus Aurelius idézett rescriptuma alapján ura adulterium miatt vád alá helyeztethette, de nem azért, mert a contubernális házastársa iránti hűséget szegte meg, hanem azért, mert ura feleségével követett el házasságtörést.
Ha idegen szabad nővel szegte meg a contubernális hűséget, úgy amennyiben a szabad nő törvényes házasságban élt, annak férje a szabad nő házasságtörése alapján vád alá helyeztethette adultertum címén e rabszolgát, ha viszont idegen rabszolganőt elcsábítva szegte meg a contubernális hűséget, úgy a rabszolganő ura által a rabszolga ura ellen actio de servo corrupto volt indítható, ha viszont az idegen rabszolganőt megerőszakolva szegte meg e hűséget, a rabszolganő ura a rabszolga tulajdonosa ellen acti iniuriárumot, ha pedig az idegen rabszolganő még serdületlen korú szűz volt, úgy actio legis Aquiliaet kapott. Ugyanez állott mutatis mutandis a contubernális hűséget megszegő rabszolganőre is.

c) A rabszolgaházasság, legyen az akár tiszta, akár vegyes, a maga ténylegességében némely vonatkozásban a matrimonium legitimumot próbálta utánozni. Ennek egyik jele volt az un. quasi dos, mint tényleges szokás, amelynek jogi sorsáról a jogalkotásra hivatott tényezőknek határozniuk kellett a ,,rabszolgaházaspár” felszabadulása, ill. a vegyes rabszolgaházasság megszűnése esetére.
Itt arról volt szó, hogy a házasságszerű együttélésre lépő rabszolganő, vagy arra tekintettel más, a rabszolgaférjnek (ill. gazdájának) bizonyos vagyont ad, amely a hozomány látszatát kelti. Ezzel a szokással és annak jogi kihatásaival a klasszikus források két helyen foglalkoznak. Elsősorban Ulpianus beszél a quasi dos kérdéséről a tiszta rabszolgaházasság esetén:

„Si serva servo quasi dotem dederit, deinde constante coniunctione ad libertatem ambo pervenerint peculio eis non adempto, et in eadem con-iunctione permanserint, ita res moderetur, ut si quae ex rebus corporali-bus velut in dotem tempore servitutis datis extiterint, videantur ea tacite in dotem conversa, ut earum aestimatio mulieri debeatur” (D. 23. 3. 39. pr.).

E szerint, ha a rabszolganő a rabszolgaférjnek „hozományt” ad, s együttélésük, tehát a rabszolgaházasság további fennállása alatt mindkettő felszabadul anélkül, hogy peculiumukat (amelyből nyilván a hozomány is kikerült és amelyben a hozomány is benne foglaltatik) a felszabadító vissza nem vonja, s felszabadításuk után is tovább házasságban élnek, ügy a quasi dos mintegy hallgatólagosan valódi hozománnyá alakul. A szöveg eredetisége vita tárgya az irodalomban.
Mitteis és Beseler ügy vélik, hogy a szöveg az „ita” szótól kezdve végig interpolált. Ezzel szemben Kalb szerint az teljes egészében Ulpianustól származik. A vita nehezen dönthető el megnyugtatóan. Magunk részéről azonban úgy véljük, hogy Kalb nézete állhat közelebb a valósághoz, mert hiszen a mondat első fele az „ita” szóval kezdődő rész nélkül csonka, és nem utal semmiféle megoldásra. A két félmondat csak egységesen rendelkezik értelemmel és észrevehető stiláris, vagy tartalmi törés sem mutatható ki benne.

A másik quasi dosra utaló forráshely Paulustól származik, s egy olyan vegyes házasságra vonatkozik, ahol a férj rabszolga és a feleség patria potestas alatt álló filia families.

„Lucius Titius, quum habecet filiam in potestate Seiam, Pamphilo servo alieno in matrimonium collocavit, cui etiam dotem dedit, quam sub titulo depositi in cautionem contulit et postea nulla denuntiatione domino facta pater decessit, mox et Pamphilus serous: quaero, qua actione Seia pe-cuniam petere possit, cum ipsa patti heres extiterit? Paulus respondit, quoniam dos constitui non potuit, ex causa depositi actione de peculio repetendam” (D. 16. 3. 27.).

A szöveg lényege az, hogy Paulus egy iskolapéldát vet fel (ez látszik a szokásos nevekből), mely szerint, ha a pater familias filiafamiliását idegen rabszolgához adja feleségül, és annak „hozományt” (quasi dos) ad, amit letét címén ad át, s utóbb a férj rabszolgatartójának értesítése nélkül az apa elhalt, majd a rabszolgaférj is, kérdés, milyen keresettel követelheti vissza quasi dost az özvegyen maradt nő, aki apjának örököse lett?
Paulus álláspontja az, hogy miután itt jogilag hozományról nincsen szó, a „hozomány” tárgyát képező pénzösszeg ex causa depositi actio de peculio útján követelhető vissza. A szöveg interpolációgyanún felül áll az irodalomban.

A fenti két szövegből az alábbi következtetések vonhatók a rabszolgaházasságokra nézve:

aa) Paulus és Ulpianus korában a megbecsültebb rabszolgák házassága esetében, legyen az tiszta, vagy vegyes rabszolgaházasság, szokásos volt, amennyiben a tiszta rabszolgaházasságban a nő peculiummal rendelkezett, ill. a vegyes házasságban, ahol a nő szabad, s paterfamiliása azt indokoltnak látta, a rabszolgaférj részére „hozományt” (quasi dos) adni;

bb) a fentiekből arra is következtethetünk, hogy ezek a rabszolgaházasságok már bizonyos, bár jogi jelleget nélkülöző formalitások mellett köttethettek, hiszen már maga a „hozománnyal” kapcsolatos megegyezés feltétlenül bizonyos tényleges aktust feltételez;

cc) ez a „hozomány” persze semmi. tekintetben nem jelenthet jogi értelemben vett dost a rabszolgaházasság fennállása alatt, hanem csak puszta ténylegesség, visszakövetelésére tehát sem az actio ex stipulatu, sem az actio rei uxoriae nem szolgálhat;

dd) ha azonban a rabszolgaházasság folyamatosan fennáll, s a házassági együttélés a felek felszabadulása után is megmarad, úgy a quasi dos hozománnyá alakul át (ez állhatott nemcsak a tiszta, de vegyes házasságokra is, ha a rabszolga-fél felszabadul);

ee) az előbbi megállapításból pedig az következik most már a quasidos problematikáján túlmenőleg - hogy ha a rabszolgaházasságban élő felek (akár tiszta, akár vegyes házasságról van szó), a felszabadulás után változatlanul folytatták házasságszerű együttélésüket, amennyiben a felszabadítás civiljogi hatályú volt, úgy ebből a contubernális együttélésből automatikusan matrimonium legitimum keletkezett.

d) A kiváltságosan kezelt rabszolgák .vonatkozásában már a köztársaság végétől kezdve tényleges (nem jogi!!) problémát képezhetett minden valószínűség szerint az az eset, amikor tiszta rabszolgaházasság esetén a „rabszolgaházaspárt”, akik ugyanazon úr hatalma alatt állottak, egymástól vagy gyermekeiktől akár elidegenítés, akár felszabadítás útján elválasztani szándékozott a rabszolgatartó.
A rabszolga megölése, életét veszélyeztető testi fenyítése mellett ez lehetett a legnagyobb csapás lelkileg a „rabszolgaházaspárra”, vagy a rabszolgaszülőkre, gyermekeik vonatkozásában. Természetesen, hogy ezt egy rabszolgatartó a rabszolga familiával szemben megtette-e vagy sem, igen sokféle körülménytől függött. Függött a rabszolgacsalád fenti módon való szétbontásához fűződő anyagi érdektől, a tulajdonost a rabszolga família tagjaihoz kapcsoló érzelmi momentumoktól, a rabszolgatartó általános életszemléletétől stb.
Scaevola az i. sz. 2. században az alábbi két végrendeletről számol be:

„Codicillis confirmatis ita cavit (sc. testator): omnibus autem libertis meis, et quos vivus, et quos his codicillis manumisi, vel postea manu-misero, contubernales suas, item filios, f ilias lego” (D. 32. 41. 2.).
„Stichus, nutricis meae nepos liber esto, cui decem aureos annuos dari volo; qui ... eidem Sticho contubernalem eius et liberos legavit ...” (D. 34. 1. 20. pr.).

Az előbbi fragmentumban Scaevola olyan codicillus confirmatus-ról tesz említést - mintegy mintaként -, amelyben az örökhagyó libertusai valamennyiének, s mindazoknak a volt rabszolgáinak, akiket életében, s azoknak a jelenlegi rabszolgáinak, akiket a jelen codicillus-ban felszabadított, vagy ezután fel fog szabadítani, hagyományként hagyja contubernális házastársukat, valamint fiaikat és leányaikat, akik jelenleg rabszolgasorsban az ő hatalma alatt élnek.

A másik fragmentum szerint az örökhagyó felszabadítja dajkája unokáját (érzelmi momentum!), s neki 10 arany évjáradékot hagy, s egyben legátumként hagyja neki contubernális házastársát és gyermekeit. E végrendelet-, ill. fiókvégrendelet-mintákból (erre utal különösen az utóbbinál a jogászi példákból ismert Stichus rabszolganév) az alábbiakra lehet következtetni:
Scaevola idején már szokásos volt, nemcsak a gazdaságilag különös jelentőséggel bíró vilicusok stb. famíliájával való kedvező elbánás, de általában a rabszolga família együtt tartása elidegenítés, átörökítés, felszabadítás esetére.

Határozott továbbhaladást jelent a klasszikus kor jogtudományában Ul-pianus következő szövege:

„Uxores quoque et infantes eorum, qui supra enumerati sunt, creden dum est, in eadem villa agentes, voluisse testatorem legato contineri. Neque enim duram separationem iniunxisse credendus est” (D. 33. 7. 12. 7.).

Itt Ulpianus arról beszél, hogy az örökhagyó által tett végrendeletben megjelölt hagyományhoz rabszolgák is tartoznak, akikkel együtt dolgoztak, ugyanazon falusi birtokon, „feleségük és gyermekeik”.
Kérdés, hogy az örökhagyó akarata arra irányult-e, hogy e contubernális feleségek és e rabszolgák házasságából származó gyermekek is a végrendeletben megjelölt legatumhoz tartozzanak, vagy sem? A remekjogász véleménye az, hogy: igen!

Kaser e szöveghelyet éppúgy, mint a rabszolga família kifejezett egyben tartását előíró másik ulpianusi fragmentumot (D. 21. 1. 35.) interpoláció eredményének tartja, s erre a véleményre hajlik Bonfante is. Ezzel szemben Perozzi és Leicht teljes egészében eredeti szöveget lát itt. Nézetünk szerint Perozzi és Leicht véleménye látszik helyesnek. Itt aligha lehet szó annak a Constantinustól származó constitutiónak jogtudományi visszhangjáról, amely expressis verbis kimondja azt, hogy a rabszolga família vagyonmegosztás esetén nem szakítható szét (C. 3. 38. 11.).
Itt semmi másról nincs szó, mint egy végrendelet homályos rendelkezésének jogászi értelmezéséről. Ez az értelmezés megállhatott volna már Scaevola idején is, nem hogy Ulpianus korában. Ilyen értelmezéshez nem kell más, csak jogászi logika és ésszerű gondolkodás (a rabszolga família szétszakítása az ulpianusi időkben már nem szolgálhatja sem az örökös, sem a hagyományos érdekeit, mert a rabszolga minimális munkakedvét is elveszi egy ilyen megrázkódtatás). Viszont kétségtelenül hiányzik a szövegből az a határozottság, amelynek feltétlenül meg kellene lennie, ha az egy császári constitutióra támaszkodnék. A szöveget tehát Ulpianus eredeti szövegének kell minősítenünk.

Nem akarjuk az Ulpianustól fennmaradt e fragmentum jelentőségét túlbecsülni, de abban a végrendeletek egy magyarázati szabályát véljük felismerni, mely szerint vitás esetekben a végrendelet úgy magyarázandó, hogy annak végrehajtása a rabszolgacsalád egységét lehetőleg ne bontsa meg.

3. Miután megismerkedtünk azokkal a jogi normákkal, amelyekkel a principátus jogtudománya a rabszolgaházassággal kapcsolatos egyes problémákat megoldani kívánta, tekintsük át azokat a jogszabályokat, amelyeket a principátus törvényhozása produkált ennek a ténylegesen általában elismerést nyerő életviszonynak részleges rendezése céljából.

a) Az első törvényhozási produktum, amely a rabszolgaházasságokat korlátok közé szorítja, a Sc. Claudianum (i. sz. 54.). Formailag ez természetesen nem a császári törvényhozás terméke, tudva levő azonban, hogy a principatus idején a senatus lényegében a princeps akaratának végrehajtója volt, s így a senatusconsultumokat is alappal tekinthetjük a császár törvénnyé vált akaratának.
Tanulmányunk keretein túlterjedne, ha a Sc. Claudianum egész problémakörét és az ezzel kapcsolatos irodalmat e helyütt - valamint a posztklasszikus korról szóló fejezetben - fel kívánnánk dolgozni. Itt csupán a témánkhoz legközelebb álló vonatkozásokat kívánjuk tárgyalni.

A tanácshatározat keletkezéséről Tacitus (Ann. 12. 53.) a következőket mondja:

„Inter quae refert ad patres de poena feminarum, quae servis coniungerentur; statiturque, ut ignaro domino ad id prolapsae in servitute, sin consensisset, pro libertis haberentur.”

A senatusconsultum tehát azokat a vétkes polgárnőket, akik idegen rabszolgával a rabszolga urának tudta nélkül „házasságra lépnek” (coniungerentur), rabszolgasággal bünteti, ha azonban a rabszolgatartó tudtával ment ez végbe, úgy a nő megtartja szabad állapotát.
Mindjárt hozzá kell azonban tennünk, hogy fordítva ez nem érvényesült, mert „si liber homo alienae ancillae contubernium sequatur, licet et fuerit denuntiatum, ut se abstineret, servus domini mulieris non fit”
(Alexander Severus 225. évi const. C. 7. 16. 3.).54

Gaius már az ilyen vegyes házasságban nemzett gyermekek sorsáról szóló törvényi intézkedéseket közli:

„Ecce enim ex senatus consulto Claudiano poterat civis Romana, quae alien servo volente domino eius coiit, ipsa ex pactione libera permanere, sed servum procreare; nam quod inter earn et dominum istius serei convenerit, eo senatusconsulto ratum esse iubetur. Sed postea divus Hadrianus iniquitate rei et inelegantia iuris motus restituit iuris gentium regulam, ut cum ipse mulier libera permaneat, liberum parist” (1. 84.).

Kiegészíti továbbá ezt Gaius egy további szövege, mely szerint:

„Item si qua mulier civis Romana praegnas ex senatus consulto Claudiano ancilla facta sit ob id, quod alien servo invito et denuntiante domino eius coierit, complures distinguunt et existimant, si quidern ex iustis nuptiis conceptus sit, civem Romanum ex ea nasci, si vero vulgo con-ceptus sit, servum nasci eius, cuius mater facta esset ancilta” (1. 91.).

A fentiekben lényegében arról van szó, hogy a Sc. Claudianum értelmében, ha a római polgárnő idegen rabszolgával az illető tulajdonosának tudtával és beleegyezésével közösült, a köztük létrejött megállapodás alapján szabad maradt ugyan, azonban rabszolgát szült. Hadrianus azonban hatályon kívül helyezte a tanácshatározatnak ezt a ius gentium szellemével ellenkező szabályát, s kimondta, hogy miután a nő maga szabad, a rabszolgától a fenti körülmények közt született gyermekei is szabadok legyenek.
Míg a fentiekben Gaius a senatusconsultum, valamint Hadrianus egy módosító constitutiójának tartalmát közli, a továbbiakban már a senatusconsultumhoz fűződő jogászi állásfoglalásokról szól. E szerint, ha egy terhes római polgárnő a Sc. Claudianum szerint azért lett rabszolgává, mert idegen rabszolgával, az utóbbi urának beleegyezése nélkül, sőt, annak figyelmeztetése ellenére közösült, ez esetben az általánosabb jogászi vélemény az, hogy ha a teherbe esés a nő matrimonium legitimuma idején ment végbe, úgy a születendő gyermek római polgár lesz, ellenkező esetben annak a rabszolgája, akié maga az anya is.

A fenti két gaiusi helyből elsősorban a principátus első századának vegyes rabszolgaházasságaira, másodsorban az ilyen házasságokból származó gyermekek jogi sorsára vonhatunk le következtetéseket.
Ami a vegyes rabszolgaházasságokat illeti, azok alapvetőleg kétfélék lehetnek:
vagy olyanok, ahol a házasság saját rabszolgával, vagy olyanok, ahol a házasság idegen rabszolgával köttetik.

Ha akár szabad férfi, akár szabad nő saját rabszolganőjével, vagy saját rabszolgájával lép „házasságra”, a tanácshatározat alapján jogi probléma nem adódik.

Ha a római polgár idegen rabszolgával köt „házasságot”, úgy két eset lehetséges:
vagy a férj római polgár és a feleség rabszolga, vagy fordítva, a feleség római polgár, s a férjnek hiányzik a libertasa.

Az előbbi esetben a senatusconsultum szerint nincsen jogi probléma, a törvények az ilyen „házasságot” nem tiltják, bár kétségtelen, hogy az ilyen házasság társadalmilag árnyékot vet a római polgárra. Erre utal Constantinustól (319), tehát a posztklasszikus korból származó, de tartalmilag nyilvánvalőlag a principátus korában is érvényesülő szabály, mely szerint a rabszolganővel kötött házasság „videtur tamen indignum, minirne tarnerc legibus prohibetur” (C. Th. 12. 1. 6.).

Ha a feleség római polgár és a férj idegen rabszolga, ismét két eset lehetséges:

vagy a rabszolgaférj urának tudtával és beleegyezésével lép a szabad nő a rabszolgával contubernális életközösségre, vagy annak tudta és belegyezése nélkül, sőt, esetleg tiltakozása ellenére.

Az előbbi esetben a római polgárnő megtartja eddigi státusát, míg az utóbbi esetben a rabszolgaférj urának rabszolgájává lesz büntetésből (Tac. Ann. 12. 53.), miután a társadalom e házasságokat nemcsak megvetéssel kíséri, de a törvény szigorával kívánja megakadályozni.
Ami most már a (vegyes)rabszolgaházasságokból származó gyermekek státusát illeti, itt a következő szabályok érvényesülnek.

„Qui nascitur, iure gentium rnatris condicionem sequitur” (1. 86.),

a gyermek jogállását tehát az anya jogállása szabja meg. Ha az anya szabad, ügy a gyermekek is szabadoknak születnek, . ha nem, úgy rabszolgáknak. E szabály útján ugyan a Sc. Claudianum - nyilván azért, hogy a contubernális együttélésre lépni kívánó római polgárnőket e lépéstől visszarettentse - kivételt tett, mert a polgárnő és idegen rabszolga házasságából született gyermeket akkor is rabszolgáknak minősítette, ha a házasságkötés a rabszolgaférj urának beleegyezésével történt (Gai. 1. 84.) ; ezt a szigorú szabályt azonban Hadrianus feloldotta (Gai. 1. 84.), s ez időtől kezdve a ius gentium fenti szabálya újból teljes mértékben érvényesült.

A fenti generális szabály alapján;
az olyan rabszolgaházasságból született gyermekeknél, ahol az anya rabszolga volt, a gyermekek is rabszolgákká lettek, az olyanoknál pedig, ahol az anya szabad nő volt, a gyermekek is szabadok maradtak.

Mégis az előbbi szabály alól három kivételt konstruált a klasszikus kor:

az egyik szerint (amelyet a jogtudomány konstruált), ha a Sc. Claudianurn értelmében rabszolganővé vált római polgárnő a gyermek fogantatása idején civiljogi házasságban élt, a gyermek római polgárnak született (Gai. 1. 91.);

a másik szerint, ha a szabad férj rabszolga státusú nejét szabadnak hiszi, az e kapcsolatból származó fiúgyermekek valószínüleg (a szövetséges háborúk idején keletkezett lex Minicia értelmében) szabadként születnek (leánygyermekek rabszolgáknak).

E szabályt azonban - mely ugyanúgy eltért a ius gentium, generális normájától, mint a Sc. Claudianum ez irányú eredeti intézkedése - Vespasianus hatályon kívül helyezte, s ilyen esetben is minden gyermek, nemre való tekintet nélkül rabszolgának született (Gai. 1. 85.);
végül a Severusok jogászai kialakították azt a szabályt, mely szerint, ha a rabszolganő terhessége idején csak átmenetileg is szabad volt, bármilyen rövid ideig, úgy a gyermek szabadnak születik (D. 1. 5. 5. 3. - Marcianus.).

A Sc. Ciaudianum bevezetésének a fentiek mérlegelése alapján háromféle indoka lehetett:

aa) az idegen rabszolgával kötött, társadalmilag nem kívánatos vegyes házasságok megakadályozására a civis Romanával szemben érvényesülő társadalmi rosszalláson kívül semmiféle elrettentő eszköz lévén, ezzel a büntetőjellegű intézkedéssel próbál gátat vetni Caudius császár az ilyen vegyes házasságok további elterjedésének.
A megtorlás kettős irányú volt, éspedig vagy magával a polgárnővel szemben közvetlenül érvényesült, ha a rabszolgaférj urának tudta és beleegyezése nélkül létesítettek ilyen viszonyt, vagy csak közvetve irányult ellene, amennyiben a rabszolga urának beleegyezésével történt ez, amikor is maga a polgárnő megtartotta eddigi státusát, de gyermekei lettek rabszolgákká. Ez az utóbbi intézkedés azonban Hadrianus constitutiojával tárgytalanná lett;

bb) szabad nőnek idegen rabszolgával contubernális házasságra való lépése súlyos beavatkozás volt a rabszolga urának magántulajdonába. Ezért is differenciálta a császári törvényhozás kétféleképpen az esetet. Ha maga a rabszolgatartó e viszonyba beleegyezett, úgy „volenti non fit iniuria”-elve alapján a szabad nő részére kilátásba helyezett büntetés elmaradt, bár Hadrianusig ez az eset sem maradt teljesen szankcionálatlan (a gyermekek rabszolgák lesznek), ha azonban a rabszolgatartó tudta és belegyezése nélkül történik e „házasságkötés”, úgy a szabad nő szabadságát veszti;

cc) az idegen rabszolgatulajdonba való engedély nélküli beavatkozás büntetésének a magántulajdon szentségét, a rabszolgatartó érdekeinek védelmét, nem különben a római rabszolgatartó rendszer erősítését kellett szolgálnia. Ezért vált az idegen rabszolgatulajdont engedély nélkül megsértő polgárnő maga az úr rabszolgájává, és ezért születtek majdnem egy évszázadig az úr beleegyezésével létrehozott ilyen viszonyból származó gyermekek is a rabszolgaapa urának rabszolgáiként.

b) A császári törvényhozás másik, a rabszolgaházassággal kapcsolatos rendelkezése az ún. quasi postliminium-ról szóló császári constitutio volt. E kérdéssel is csak olyan keretben kívánunk foglalkozni, amely tanulmányunk terjedelmének megfelel Severus és Antoninus császárok (klasszikus kor vége) egy konkrét ügy kapcsán hozott döntése a következőképpen hangzik:

„Ex duobus captivis Sarmatia nate patris originem ita secuta videtur, si ambo perentes in civitatem nostram redissent. Quamquam enim iure proprio postliminium habere non possit quae capta non est, tamen pa-rentum restitutio reddet patri fiaiam” (C. 8. 50. 1.).

Itt arról volt szó, hogy egy római polgár és felesége barbárok hadifogságába került. Ott, a szarmaták földjén, született egy leányuk, az akkor tiszta rabszolgaházasságnak minősülő életközösségükből. Kérdés, mi a leány jogi helyzete, ha szülei a ius postliminii alapján Rómába való visszatérésük folytán régi státusukba visszalépnek?
A kérdés azért merülhetett fel, mert a szülők servitus apud hostes esetében született leánya római polgár sohasem volt, tehát ius postliminiivel sem rendelkezhetett. A császári döntés azonban kiterjeszti a postliminium fogalmát arra az esetre, ha a szülők jogállása visszatérésük folytán helyre áll; ezzel a gyermeknek postliminium-szerűen megadja a római polgárságot, s „az apának visszaadja leányát”. Ez utóbbi kitétel egyébként igen jellemző a még ebben a korban is Plautusra visszamutató felfogásra, mely szerint a rabszolgának nincsen apja, csak a szabad embernek.

Severus és Antoninus constitutióját fejtegeti és az abban foglalt döntést továbbfejleszti Marcianus:

„Divi Severus et Antoninus rescripserant, si uxor cum marito ab hostibus capta fuerit, et ibidem ex marito enixa sit, si reversi fuerint, iustos esse et parentes, et liberos, et filium in potestate patris, quemadmodum iure postliminii reversus sit; quodsi cum matre sola revertatur, quasi sine marito nőtus, spurius habebitur” (D. 49. 15. 25.):

A császári rescriptumot annyiban egészíti itt ki a jogtudomány, hogy amennyiben a hadifogságban rabszolgaházassággá vált római házasságból született gyermeknek csupán anyja tér vissza onnan a gyermekkel, úgy a gyermek spuriusnak tekintendő.
Külön problémát jelent - miután a D. 49. 15. 25. erről nem szól - mi történt akkor, ha a szülők hadifogságában fogantatott gyermek egyedül apjával, anyja nélkül, vagy teljesen egyedül tért vissza?

A ius gentium általánosan elismert szabálya az, hogy a gyermek az anya jogállását követi (Gai, 1. 86.). Itt olyan gyermekről van szó, akit szülei hadifogságban nemzettek, s akinek anyja hadifogságban is maradt, vagy ott halt el, s ő maga egyedül, vagy apjával együtt tért vissza.
A rabszolganő gyermeke - már pedig itt erről van szó - maga is rabszolga, s szabaddá csak felszabadítás útján válhatnék. De ki szabadítsa fel? A külföldi rabszolgatartó? Ez nyilvánvalólag kizárt! Ebben az esetben viszont az ilyen ember visszatérve Rómába, örökké megmarad rabszolgának, még akkor is, ha apjával tér haza, aki postliminium alapján visszanyeri római polgárjogát, hiszen a rendelet kimondja, hogy csak mindkét szülő visszatérése biztosítja a quasi postliminiu-mot a gyermek számára (parentum restitutio és nem parentis restitutio red-det patri filiam).
A visszatért apa még a keresztény korban sem törvényesítheti gyermekét, mert ez a lehetőség csak concubinátus-ban született, tehát szabad emberekre vonatkozik. Aligha képzelhető el viszont, hogy az apjával, vagy akár egyedül visszatérő ilyen ember a szabadságot soha el ne nyerhetné. Ez ellentétben van Róma egyhatalmú rendszerének ideológiájával. A megoldást talán a következő ulpiánusi szövegben lehet keresnünk, amely mintegy - talán kiterjesztő értelmezését adja a Severusok constitutiójának:

„Apud hostes susceptus filius, si postliminio redierit, fitii iura habet. Ha bare enim eum postliminium nulla dubitatio est post rescriptum Im- peratoris Antionini et Divi Patris eius ad Ovinium Tertullum praesidem provinciae Mysiae inferioris” (D. 49. 15. 9.).

A szöveg első mondata arra az esetre vonatkozik, ha a gyermek szüleivel tért vissza Rómába. Ez esetben felette patria potestas keletkezik. A másik mondat viszont császári constitutioval (quemadmodum enim iure proprio postliminiurīa habere non possit, quae capta non est, tamen parentum restitutio reddet patri fidiam) szemben áll, mert a gyermek postliminiumáról szól, holott a rescriptum kimondja, hogy ilyennel az nem rendelkezik, csak szülei visszatérése biztosítja részére a szabadságot és a patria potestast.
Ha megoldást akarunk találni a fenti esetre (a gyermek egyedül, vagy apjával valóvisszatérése), úgy a fenti szöveg második mondatát csak úgy értelmezhetjük, hogy Ulpianus nézete szerint a gyermeknek mindenféleképpen saját jogán van postliminiuma, amely rendhagyó jellegű (quasi postliminium). Római polgárjogot nyer így a nevezett akkor is, ha egyedül, vagy csak apjával tér haza, de patria potestas alá az utóbbi esetben legfeljebb csak az örökbefogadás megfelelő formája útján kerülhet.

4. A rabszolgaházasságok klasszikuskori jogi szabályozását értékelve, az alábbi megállapítások tehetők:

a) a tiszta rabszolgaházasságok, mint ténylegességek tudomásul vétele széleskörűbbé vált á római közvéleményben;

b) a vegyes rabszolgaházasságok ellen a jog eszközeivel igyekezett Róma uralkodó osztálya fellépni, de e jogi szabályozásban kifejezésre jutott a nőnek minden vonalon megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetése, mert amíg a római polgár vegyes házasságát csak a közvélemény rosszallta, addig a polgárnő vegyes házasságát - eleinte gyermekeire is kiterjedőleg - a jogrend torolta meg bizonyos körülmények között;

c) a „rabszolgaházasságok” rendkívül szűk körű jogi szabályozása a rabszolgák jogi helyzetének megfelelően az érintett feleket alapvetően hátrányos módon érintette (Sc. Claudianum); az ilyen irányú szabályok határozottak, félreérthetetlenek voltak. Ha viszont helyzetüket a jogi szabályozás kivételesen előnyössé tette, ez a jogtudomány meglehetősen ingadozó normáival ment végbe (pl. a rabszolga família lehetőleges együtt tartására irányuló magyarázati szabály);

d) egyebekben e jogszabályok inkább a rabszolgaság megszűnése utáni szabad állapotra vonatkoznak (servilis cognatio, mint házassági akadály a felszabadulás után; a quasi dos sorsa felszabadulás esetében; az in ius vocatio tilalma libertus szülő és gyermek vonatkozásában; a quasi postliminium a hadifogságban született és onnan visszatért gyermek esetében), s csak kivételesen a fennálló „rabszolgaházasságra” (Sc. Claudianum; a rabszolga-família együtt tartására irányuló jogmagyarázati irányelv), ami természetszerűleg következik abból, hogy a rabszolgaházasságot a csekély mértékű jogi szabályozás nem tette jogintézménnyé.


Forrás: Pólay Elemér - Rabszolgák „házassága” az ókori Rómában