logo

XXVII Novembris MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A rabszolgatartó Róma .

A római rabszolgatartás fejlődését nyomon követve láthatjuk, hogy a Tizenkét táblás törvény rendelkezéseinek előterében még az adósrabszolgaság állt. A rabszolgaság klasszikus formáját, az erőszakos úton rabságba vetett idegeneknek házi vagy termelőmunkára való kényszerítését a rómaiak valószínűleg még az etruszkoktól ismerték meg. Erre vall legalábbis a rabszolgák általános megjelölésére szolgáló ,,servus” szó, amely minden bizonnyal etruszk eredetű. A punok és a szicíliai, dél-itáliai görögök, amikor a rómaiak kapcsolatba kerültek velük, már nagymértékben alkalmazták a rabszolgamunkát. A rabszolgák iránti gazdasági igény a római terjeszkedés nyomán a IV. sz. közepétől mutatkozott meg, s a III. sz. közepétől egyre jobban megnőtt.
Az első és a második pun háború folyamán a legóvatosabb számítás szerint is legalább 60 000 hadifogoly került Itáliába rabszolgaként. Az itáliai közép és nagybirtoknak a Hannibál elleni háborúkat követő megerősödése, valamint a dél-itáliai, elsősorban állattenyésztő latifundiumok kialakulása, továbbá Szicília gazdasági fellendülése újabb rabszolgatömegeket igényelt. A zömében nagybirtokosokból álló senatus fellépését a hellenisztikus államokkal szemben, a politikai-katonai szempont és az állampénztár feltöltésének szándéka mellett, nem utolsósorban hadifoglyok szerzésének igénye is befolyásolta. A Makedónia, Szíria és Görögország területén lefolyt hadjáratok három és fél évtizede alatt legalább 250 000 hadifogoly került rabszolgaként Itáliába és Szicíliába.
A teljesnek távolról sem tekinthető adatok végső összege ennek a számnak többszörösét adja. Azonban kétségtelen, hogy egy-egy Itáliától távol fekvő város elfoglalásakor, vagy egy-egy győztes csata után áruba bocsátott foglyok jobbára a helyszínen keltek el, s csak egy töredékük került rabszolgaként közvetlenül nyugatra. Az ilyen tömeges rabszolgaságba hurcolásra vonatkozó adatok a II. sz. hatvanas éveitől kezdve csak szórványosan fordulnak elő, a rabszolgák Itália és Szicília felé áramlása ennek ellenére sem szűnt meg, sőt egyre fokozódott a század végéig.

romaikor_kep



A rabszolga-áru szállításában ettől az időtől kezdve döntő szerepük volt a kalózoknak, akik kilikiai búvóhelyeikről, támaszpontjaikról zsákmányszerző útjaikra indulva rettegésben tartották Szíria, Kisázsia partvidékét, a görög szigetvilágot. A nyugat felé irányuló rabszolgakereskedelem középpontja a 166-ban Róma által vámmentes szabad kikötővé nyilvánított Délos szigete lett. Strabón jegyezte fel, hogy a délosi rabszolgapiacon naponta több ezer rabszolga cserélhetett gazdát. S ha ez természetesen nem is jelentette az állandó forgalmat, az adat mégis jellemző a rabszolgakereskedelem méreteire. Az emberrablás ily módon jövedelmező vállalkozássá lett. A kilikiai kalózszervezetek megerősödését elősegítette a római senatus elnéző magatartása.
A senatusban ülő nagybirtokosok az olcsó rabszolgamunkaerő biztosítása érdekében nem törődtek a Földközi-tenger keleti medencéjében uralkodó állapotokkal, s a hellenisztikus és görög államok tengeri haderejének megsemmisítése után nem szereltek fel ezek helyett állandó római flottát. A tengeri kereskedelmi útvonalak biztosításában korábban nagy érdemeket szerzett Rhodos a délosi szabadkikötő miatt óriási jövedelmektől esett el, ennek következtében tengeri hadereje meggyengült. A római államvezetés tehát lényegében bűntársává vált a kalózoknak.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora.