Jellemző, hogy a görög és római törvények ugyanazért a bűntettért súlyosabb büntetést róttak ki a rabszolgára, mint a szabad emberre. Nem köthetett érvényes házasságot, nem lehetett családja, utódai gazdájának tulajdonába kerültek. S még akkor is, ha visszanyerte szabadságát, volt gazdájának, patrónusának nevét viselte, nem természet szerinti apjáét. Amit szerzett, gazdáját illette, csak gazdája hozzájárulásával gyűjthetett pénzt, elsősorban természetesen azért, hogy szabadságát megválthassa. A rabszolga nem léphetett fel tanúként a bíróság előtt, azonban bizonyos esetekben pl. gazdája erőszakos vagy gyanús körülmények között bekövetkezett halála esetén kínvallatásnak vetették alá.
A rabszolgákat foglalkoztatásuk helye szerint két nagy csoportra osztották. A gazda városi házában élő rabszolgák gyűjtőneve a „família urbana” volt, a gazda vidéki birtokán, villájában dolgoztatott rabszolgák megjelölésére a „família rustica” kifejezés szolgált. A mezőgazdasági munkát végző rabszolgák természetszerűleg súlyosabb helyzetben voltak, mint városi társaik. Sok rabszolgát foglalkoztattak a bányászatban is.
A hispaniai ezüstbányákban pl. több tízezer rabszolga dolgozott. A bányákban uralkodó nehéz munkakörülményekre a kezdetleges munkaeszközök, az alacsony technikai színvonal és a hosszú, 10 órás munkaidő ismeretében, továbbá vázaképek ábrázolásai alapján is következtethetünk. Az egyiptomi aranybányákra vonatkozó leírásból pedig szemléletes képet kapunk arra vonatkozóan, milyen kíméletlenül hajszolták a rabszolgákat.
A városi rabszolgák egy jelentős része szintén termelőmunkát végzett. Nagyszámú rabszolgát foglalkoztattak az építkezési vállalkozók, s a szaporodó városi kézműves műhelyek is. A mai polgári ókorkutatás egyik fő törekvése az, hogy a rabszolgák gazdasági jelentőségét kisebbítse, az antik gazdaság rabszolgatartó jellegét elvitassa, részben a rabszolgák helyzetének, élet és munkakörülményeinek idealizálásával, másrészt a rabszolgák számarányának alábecsülésével.
Egykorú forrásaink hézagossága és a számadatokat illető megbízhatatlansága mellett is tényként fogadható el ugyanis az, hogy a rabszolgák számaránya az antikvitás során legfeljebb csak egyes korszakokban, s egyes fejlettebb területeken érhette el, illetőleg haladhatta meg a szabad lakosság számát. A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy a rabszolgáknak a termelő munkában való részvétele általában sokkal magasabb a szabadok megoszlásához képest, mivel a rabszolgák mindig és mindenhol túlnyomórészt produktív termelőmunkát végeztek. A római jog a társadalom alapvető osztálytagozódásának megfogalmazásánál a szabadokat és a rabszolgákat állítja szembe egymással.
A rabszolgák tömegeinek helyzetére, a velük szemben alkalmazott bánásmódra vonatkozóan szakszerű tájékoztatást kapunk M. P. Catónak, az energikus római politikusnak és hadvezérnek, gyakorlott, széles látókörű gazdának a korabeli mezőgazdaságról adott leírásából illetőleg programjából. Annak a gazdaságnak, melyet Cato kortársai elé követendő például állított, állandó munkaerőállományát a rabszolgák alkották. A korabeli mezőgazdasági árutermelés a rabszolgák munkaerejének kizsákmányolásán alapult.
A rabszolgáknak a birtok terjedelméhez viszonyított feltűnően alacsony száma önmagában is a kizsákmányolás mértéktelenségére mutat. A 240 iugerum (= 60 hektár) kiterjedésű olajültetvény megművelésére Cato 13 főt irányzott elő; a 100 iugerum (= 25 hektár) méretű szőlő céljaira elégnek tartott 16 rabszolgát. A birtokos nyereségét egyrészt a rabszolgák munkaerejének minél teljesebb kihasználása, másrészt az eltartásukra fordított költségek minél kisebbre való mérséklése révén kívánta biztosítani. Gondosan ügyelt arra, hogy rabszolgái sohase töltsék dologtalanul, tehát a gazda szempontjából haszontalanul az időt.
Igen „takarékos” utasításokat adott a mezőgazdaságról (Deagri cultura) írott munkájában a rabszolgáknak élelemmel, ruházattal való ellátását illetően is. Ha betegek, kevesebb élelmet kapnak; különben az évszakoknak és a végzett munkának megfelelően változik szűkös fejadagjuk. Ez jórészt kenyérből, illetőleg gabonából áll. Hulladék olaj, ecetes lőre ami még a rómaiak szerint sem nevezhető bornak -, s némi só egészíti ki élelmüket. Ruházatukat évenként egy tunica, kétévenként juttatott köpeny és fapapucs alkotta.
Nem meglepő s Cato megjegyzéseiből nyilvánvaló, hogy a munka ilyen körülmények között nem ment a gazda által megkívánt ütemben, a rabszolgák minden lehetőséget kihasználtak munkakörülményeik megkönnyítésére, akár a munkaeszközök megrongálása árán is. Igyekeztek kipótolni szűkös élelmiszer ellátásukat, s minden elővigyázat és kemény büntetés ellenére is megdézsmálták a birtok terményeit. Számolnia kellett a birtokosnak szökési kísérletekkel is. Más források alapján pedig tudjuk, hogy már a II. sz. első felében is sor került Itália különböző területein kisebb, helyi jelentőségű rabszolga-megmozdulásokra, felkelésekre; a rabszolgák osztályharca egyre nyíltabb, élesebb formákat öltött.