logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Urak és szolgák

A rabszolgák sorsa a tulajdonosuk személyiségétől, társadalmi státuszától és gazdasági helyzetétől függött. A tulajdonosok eltérő viszonyai meghatározták a rabszolgáik helyzetét, lehetőségeit. Jóllehet jogilag egyaránt rabszolgának számítottak, de a valóságban óriási különbség állt fenn például Tiberius császár rab-szolgája, Musicus, aki a galliai bevételek ellenőrzésével megbízva, 16 rabszolgája (vicarii) kíséretében utazott, és a vidéki földeken dolgozó rabszolgák között, akiknek ruházkodására Cato minden második évben csupán egy tunicát, egy köpenyt és egy fapapucsot szánt fejenként.

A rabszolgák életét nem csupán az szabhatta meg, ki a gazdájuk, hanem egy tulajdonos háznépén belül is eltérő helyzetűek lehettek attól függően, hogy a familia urbana vagy a familia rustica tagjai voltak. Utóbbiba tartoztak azok a rabszolgák, akik malmokban, bányákban, kézműves műhelyekben, földbirtokokon végeztek termelőmunkát vagy pásztorkodtak, míg előbbibe azok, akik a tulajdonos házi cselédségét, kiszolgáló személyzetét alkották: írnokok, mesteremberek, varrónők, szakácsok stb.
A familia urbana szemléletes példáját a jól dokumentált, de természetesen sok tekintetben nem átlagos, császári háztartásban lelhetjük fel. A Via Appia mentén feküdt az úgynevezett Monumentum Liviae, amely tulajdonképpen Augustus császár felesége, Livia rabszolgáinak és felszabadítottjainak közös temetkezőhelye volt, amelyet a császár uralkodásának utolsó éveitől Kr. u. 41-ig használtak.
A nagyjából három évtized alatt a becslések szerint 1100 ember nyughelye lett a Monumentum. Ebből képet alkothatunk, milyen is volt egy familia urbana. Az előkelő státuszt reprezentáló hatalmas rabszolgaállomány foglalkozási szempontból nagyon differenciált és specifikált volt. 46 különböző foglalkozást adatolnak a sírfeliratok, ezek sora a könyvelőktől az építészeken és mérnökökön át az aranyművesekig és orvosokig terjed.

A végzett munka nehézsége a familia rustica rabszolgáinak helyzetét súlyosabbá tette, ráadásul a tulajdonosuk abban volt érdekelt, hogy ne legyenek holt időszakok munkaerejük kihasználásában. A távol lévő, rendszerint városlakó földbirtokos elöljárót, felügyelőt helyezett rabszolgái fölé.
A vilicus kötelessége volt a birtok igazgatása, a rabszolgák munkájának megszervezése. Személye és jelenléte a vidéken élő rabszolgák függőségét megtöbbszörözte. A rabszolga egyrészt tulajdonosának, másrészt az azt reprezentáló intézőnek is ki volt szolgáltatva; s utóbbiak is visszaélhettek hatalmukkal.

A Kr. u. 1. századi mezőgazdasági szakíró, Columella a gazda kötelességévé teszi, hogy ellenőrizze intézőjét. Indokolatlan vasra verés, a ruházat vagy egyéb ellátmány csökkentése szerepelnek az ellenőrizendő dolgok között, amiből következik, hogy ilyen gyakorlat előfordulhatott a nagybirtokokon.
A háztartáshoz tartozók számára büntetés volt, ha gazdájuk vidéki birtokára „száműzte” őket. Nem véletlen, hogy a rabszolgákat - közismerten - beszélő eszközöknek (instrumentum vocale) tekintették, egy sorba helyezve őket az igavonó állatokkal és a szekerekkel, ekékkel stb.

Az egyes rabszolgák életviszonyait meghatározhatta a tulajdonos és rabszolga közelsége. A nehéz életkörülmények és munkafeltételek ellenére a vidéken élő rabszolgák kevésbé voltak kitéve a tulajdonos személyes kegyetlenkedéseinek.
Augustus császár barátja, Vedius Pollio egy kristálypohár eltörése miatt hatalmas, ragadozó angolnák (murena) közé akarta dobatni egyik rabszolgáját. A kegyetlen kivégzést az éppen jelen lévő császár megakadályozta, ráadásul a többi poharat is összetörette. A tulajdonos rendelkezési jogát ez esetben a személyes kapcsolatra és saját tekintélyére alapozva korlátozta a császár.
A történet inkább Augustus jellemét (helyesebben az arról kialakított képet) mutatja, semmint azt, hogy az állam beleszólt volna az úr és szolga közötti magánjogi viszonyokba. A kegyetlenkedést idővel nemcsak ilyen informális módon, hanem törvényileg is próbálták visszaszorítani.

A kegyetlen bánásmódnak a morális és törvényi korlátokon túl két megfontolás szabhatott határt. Egyrészt a tulajdonosok gazdasági érdeke, másrészt a félelem a rabszolgák reakciójától. A tulajdonos számára a rabszolga áru és munkaerő volt, bármiféle károsodása, sérülése anyagi következményekkel járt gazdája számára. Beszerzési vagy eladási ára, a taníttatására és ellátására fordított költség, a belőle vagy általa nyerhető haszon, illetve annak elmaradása egyaránt a tulajdonos vagyonát érintette. A tulajdonosok gazdasági érdeke az volt, hogy rabszolgáik profitot termeljenek számukra.
A köztársaság hódító háborúinak idején, amelyet tömeges és olcsó rabszolga-behozatal jellemzett, sem volt mindegy, milyen képzettségű a rabszolga. A villagazdaság sikerét részben az is biztosította, hogy ez a rabszolgatömeg a hellenizált keleti területekről származott, ahonnan magas mezőgazdasági kultúrát hozott magával, így biztosítva az innovációt Itáliában.
A mezőgazdaságban tömegesen foglalkoztatott rabszolgákat nem volt könnyű hatékony termelőmunkára ösztönözni, olykor kényszerítő eszközöket is alkalmazni kellett. Mezei dologházak és a láncra verés álltak a tulajdonosok rendelkezésére, jóllehet a források ilyen kitételeit az utóbbi időben árnyalta, nem egy esetben kétségbe vonta a szakkutatás.

Cicero szemrehányóan jegyzi meg: előfordul, hogy a tulajdonos rabszolgáival vagy felszabadítottaival együtt fog gazdasági vállalkozásba. A rabszolga ehhez vagy rendelkezett szakértelemmel, vagy tulajdonosa kitaníttatta. Utóbbi általános gyakorlat volt a római társadalomban, amiről egyiptomi papyrusok, a római jogtudósok munkái és Plutarkhosz Cato-életrajza egyaránt tanúskodik.
A kiképzés önmagában is növelte a rabszolga értékét, vagyis az olcsón megvett szolgát magasabb áron lehetett eladni. Más rabszolgatartók hosszabb távon használták ki rabszolgáik munkaerejét, tehetségét. Különösen a pénzügyi-kereskedelmi területen emelkedik ki a rabszolgák és felszabadítottak tevékenysége. Olyan feladatokat is elláthattak, amelyeket a római elit sorába tartozó uraik státuszukkal össze nem férőnek tartottak, vagy politikai szerepvállalásuk miatt egyszerűen nem maradt ilyenekre idejük.

Cato kiterjedt vállalkozási tevékenységéről Plutarkhosz számol be, aki szerint a szenátor tőkéjével és védnöksége alatt több hajóval működő, tengeri kereskedelemre szakosodott társaságot Cato egy felszabadított rabszolgája, név szerint Quintius révén irányította, ellenőrizte.
A Spartacus-féle felkelést leverő és egy időben Róma leggazdagabb emberének tartott Crassus is rengeteg rabszolgát tartott, köztük kéziratmásolókat, ezüstműveseket stb. Rabszolgáinak egy részét az „építőiparban”, más részét ezüstbányáiban és földjein dolgoztatta. A feliratos anyagból tudunk például vámszedéssel foglalkozó rabszolgáról, vagy olyanokról, akik a pénzügyi műveletek lebonyolításában vettek részt.
A bizalmi feladatok ellátását azért lehetett rabszolgákra bízni, mert helyzetük folytán könnyen számon kérhetők, megbüntethetők voltak. Ismerünk rabszolgát, aki a cserépedények gyártásában vett részt, vagy márványkövek vésésével foglalkozott, sőt tevékenykedtek (volt) rabszolgák a földmérésben is.

A rabszolgák gazdasági tevékenységének egyik eszköze az úgynevezett peculium (kb. különvagyon) volt. A peculium juttatása mindkét fél számára előnyösnek bizonyulhatott. A rabszolgát jobb és több munkára ösztönözte, amivel profitot termelt urának. A haszonból magának is megtarthatott valamennyit, amit később saját szabadságának megváltására használhatott fel. Ráadásul az így dolgozó rabszolga megtermelte saját ellátásának költségeit. A viszonyt a személyes függés miatt a gazda dominálta, a peculium mindvégig az ő vagyonába tartozott.
Egyes rabszolgák meglehetősen jól gazdálkodtak a rájuk bízott javakkal. Az idősebb Plinius tudósítása szerint Kr. e. 8-ban végrendelkezett a felszabadított jogállású C. Caecilius Isidorus, akinek hagyatékában 4116 rabszolga, 3600 pár marha, 257 000 egyéb jószág és mintegy 60 millió sestertius készpénz szerepelt. Más lehetőségekkel élhettek azok a felszabadítottak, akik a császár háztartásához tartoztak, s az állam irányításában vettek részt.
Gazdagságuk mindazonáltal szintén legendás volt. Közéjük tartozott például M. Antonius Pallas, a Claudius császár szolgálatában álló felszabadított. O irányította azt a császári hivatalt, amely a pénzügyeket, a kincstárt felügyelte (a rationibus). Pallas olyan mesés vagyonra tett szert, hogy könnyedén visszautasította a senatus által neki felajánlott 15 millió sestertiusos juttatást.

A rabszolgák életkörülményei e gazdasági lehetőségek ellenére sem tekinthetők irigylésre méltónak. A rabszolgaság keletkezési módjainak legtöbbje erőszakkal párosult, és az erőszak vagy legalábbis a fenyegetettség érzése határozta meg a rabszolgák életét. Számos történet ismert rabszolgájukkal kegyetlenkedő urakról és feleségükről. A rossz bánásmód olykor a rabszolgák erőszakos reakcióját váltotta ki.
Az ifjabb Plinius érzékletes, egyúttal vérfagyasztó képet fest Larcius Macedo meggyilkolásáról. A volt praetor dölyfös és kegyetlen ura volt rabszolgáinak, akik végül nyaralójában agyonverték. Az ütlegelés után a fürdő forró padlójára lökték a testet, hogy kipróbálják él-e még gazdájuk. Miután halottnak hitték, kivitték az udvarra, ahol magához tért.
Macedo még néhány napig agonizált, megélve, hogy a kézre kerített bűnösöket kivégezték. Plinius, miután megállapítja, hogy Macedo nem tartozott az emberséges rabszolgatartók közé, levelének végén mégis arra a meglepő következtetésre jut, hogy „senki sem érezheti magát biztonságban, ha mégoly enyhén és emberségesen bánik is velük”.

A rabszolgák egyes erőszakos cselekményei is a rabszolgatartók kollektív félelmét váltották ki, még inkább így volt ez tömeges reakcióik, a rabszolgafel-kelések esetében. A késő köztársasági Rómát három nagy rabszolgafelkelés rázta meg. Kr. e. 138-132 és Kr. e. 104-101 között Szicíliában, majd a modern film-művészetet is megihlető Spartacus-féle lázadás Kr. e. 73-71 között Dél-Itáliában. Az események és következmények részletes ismertetése helyett csak néhány észre-vételt tennénk.
A felkelők magvát mindig olyan rabszolgák alkották, akik tevékenységükből adódóan fegyvereket kaptak, s nagyobb mozgásszabadsággal rendelkeztek: Szicíliában a pásztorok, Itáliában a gladiátorok. Mindegyik esetben a kegyetlen bánásmód vezetett a felkelés kitöréséhez, ami persze nem nélkülözhetett egy karizmatikus vezetőt (Eunus, Salvius-Tryphon, Spartacus).
A kezdeti sikerekhez pedig mindhárom esetben hozzájárult, hogy külpolitikai vagy belpolitikai nehézségek miatt le volt kötve a római hadsereg ütőképes része, amely ezeket még csírájukban elfojthatta volna. A rabszolgaság természetes, mondhatni elfogadott voltát mutatja, hogy a lázadó rabszolgák sem rendelkeztek más társadalmi vízióval. Csupán saját szabadságukat akarták visszaszerezni, de egyáltalán nem szerepelt céljaik között a rabszolgaság intézményének felszámolása.



Takács Levente - Gacsal Dóra: A római rabszolgaság