logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Szabadulás a szolgaságból

Az erőszakos út mellett létezett egy békésebb, szabályozottabb módja annak, hogy a rabszolga el- vagy visszanyerje szabadságát. A rabszolgák felszabadításáról (manumissio) máig ható tanulmányt írt Alföldy Géza, aki zömmel a feliratos anyag vizsgálata alapján alakította ki következtetéseit. Nézete szerint a rabszolgaság átmeneti állapot volt; a rabszolgák bizonyos életkor betöltése után megalapozottan számíthattak arra, hogy gazdájuk felszabadítja őket.
Alföldy vizsgálata szerint a (volt) rabszolgák által állított feliratok azt mutatják, hogy a harmincévesnél idősebbek körében a felszabadítás aránya közelített a 90%-hoz. Alföldy megállapításai a mai napig kiindulópontját jelentik a rabszolga-felszabadításról folytatott tudományos diskurzusnak, jóllehet többen vitatták következtetéseit. A feliratos anyag, mint láttuk, nem ad megbízható statisztikai képet, nem is beszélve arról a körülményről, hogy Alföldy vizsgálatát a városi feliratokra alapozta. Thomas Wiedemann papyrusok és jogi források elemzésével arra a következtetésre jut, hogy a manumissio nem volt olyan tömeges és olyan korai életkorban bekövetkező, mint ahogyan Alföldy gondolta.

A felszabadítások célja kettős volt: egyrészt a rabszolgák a szabadság reményében könnyebben belenyugodtak sorsukba, másrészt ez a remény jobb munkateljesítményre és engedelmes magatartásra késztette őket. A végrendeleti felszabadítások vizsgálatából az tűnik ki, hogy a tulajdonosok még ilyen esetekben is a saját, illetve örököseik érdekét szem előtt tartva szabadították fel rabszolgáikat.
Tipikus kikötés volt, hogy a rabszolga csak akkor szabadul fel, ha az örökösnek nincs már szüksége a szolgálataira, például az örökös eléri a nagykorúságot. A felszabadítási gyakorlat legfőbb mozgatórugója a rabszolgatartók (anyagi) érdeke volt.

A római rabszolga-felszabadítással kapcsolatban érdemes megemlíteni néhány tényezőt, ami áthatotta a rendszer működését. Függetlenül a pontosan aligha meghatározható arányoktól, állítható, hogy a felszabadítás gyakori jelenség lehetett. Erre utal, hogy nem csupán a rabszolgává válásnak volt több jogilag számon tartott módja, hanem a felszabadítás is meglehetősen sok formában valósulhatott meg. A színleges per (úgynevezett szabadságper), a polgárok lajstromába történő felvétel és a már említett végrendeleti felszabadítás mellett szabaddá tehető volt a rabszolga barátok előtt (inter amicos), szabadságlevél útján vagy a késő antikvitásban a keresztény templomokban.
A részletes jogi szabályozást nem feltétlenül a felszabadítottak nagy száma indokolta, bár ez is szerepet játszhatott, hanem annak jogi kihatásai. A római rabszolga-felszabadítás egyik sajátossága volt, hogy az egykori rabszolgákat jogilag is integrálta a társadalomba. A volt rabszolga a felszabadítással teljes római polgárjogot szerezhetett. Ezt a jogi hatást több eszközzel próbálta keretek közé szorítani a római állam vezető rétege. Korlátozták, hogy melyik tribusokba (szavazási egység a népgyűlésen) sorolhatók be, majd Augustus törvényekkel próbálta szabályozni a felszabadítást.

A Kr. e. 2-ben elfogadott lex Fufia Caninia meghatározta, hogy végrendeletileg hány rabszolga szabadítható fel a tulajdonos rabszolgáinak létszámához képest. Hat évvel később a lex Aelia Sentia megszabta a felszabadító és a felszabadított életkorát (legalább 20, illetve 30 évben), s a felszabadításhoz indokolási kötelezettséget is társított.
Alföldy Géza e törvényekben a számszerű korlátozásokat hangsúlyozta, míg az újabb kutatás inkább azt emeli ki, hogy a törvény megszegésével végrehajtott felszabadítások - bár érvényesek voltak - nem eredményeztek teljes római polgárjogot, vagyis nem annyira a felszabadítások számát csökkentették, hanem a római polgárjog értékét próbálták védeni.

A felszabadítás a rabszolgák irányításának, ösztönzésének egyik eszköze volt, vagyis gazdasági kihatásokkal is bírt. A szabadság reményében a rabszolga jobban és többet dolgozott, amivel ellentételezhette tulajdonosa számára a tőkeveszteséget, amit felszabadítása jelentett.
A felszabadítás jóval nagyobb arányú volt azoknak a rabszolgáknak a körében, akik tulajdonosuk környezetében, háztartásában dolgoztak, vagyis a familia urbana tagjai nagyobb eséllyel számíthattak a szabadságra. A tulajdonos „közelsége” nem csupán a bánásmódot, hanem a rabszolgák lehetőségeit is meghatározta. A felszabadítás nem eredményezte azt, hogy a volt rabszolga teljes mértékben függetlenné vált volna gazdájától vagy esetleg üzleti konkurenciát jelentett volna.

Kalózok, prostitúcióra kényszerítés, megalázó bánásmód, kegyetlenség - a rabszolgák életét kísérő jelenségek az ókorban, és ma is... Ezek azok a jelenségek, amelyek mostanság is felkeltik a rabszolgaságot emlegető modern hírek iránti érdeklődést. A római rabszolgaság intézménye azonban ennél változatosabb képet mutat. Egy származásában heterogén, státuszában differenciált, bár elvileg azonos jogállású tömeget foglalt magába.
A rabszolgák társadalmi helyzetét, gazdasági szerepét illetően számtalan kérdés vethető fel. Jelen keretek között csupán néhány olyan probléma felvillantására és rövid ismertetésére nyílt mód, ami az utóbbi időben a szakkutatás homlokterében állt. Megbecsültség, társadalmi presztízs szempontjából a rabszolgák a társadalom legalacsonyabb státuszú rétegét alkották, ennek ellenére egyes (volt) rabszolgák - termelőmunkájuk, tehetségük vagy éppen gazdájuk révén - olyan javakhoz férhettek hozzá, amelyekhez a szabadokon belül csak az elit juthatott. Ilyen módon gazdaságilag fölötte állhattak a szabadok bizonyos csoportjainak.

A tanulmány elején idézett éles megkülönböztetés szabadok és rabszolgák között csak a jogi dogmatika világában létezett, a hétköznapi életben számtalan interakció, társadalmi kapcsolati háló, gazdasági szituáció határozta meg az egyének, így a rabszolgák lehetőségeit, akik nemcsak passzív szereplői, hanem e viszonyok révén aktív alakítói voltak a római társadalomnak.


Takács Levente - Gacsal Dóra: A római rabszolgaság