logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római rabszolgaság.

Az akkor már jó másfél évszázada hivatalosan is keresztény (Kelet-) Római Birodalom császára, Iustinianus jogi kodifikációja mellé megalkotott tankönyvében, az Institutiókban a személyek jogállásának tárgyalását a következőkkel kezdi: „Summa itaque divisio de iure personarum haec est, quod omnes homines aut liberi sunt aut servi.”
A császár és jogtudósai ember és ember között a legfőbb különbséget még ekkor, a lassanként kibontakozó középkor hajnalán is abban látták, hogy egy személy szabad ember-e vagy rabszolga. Ezen a kereszténység befolyása sem változtatott, jóllehet a rabszolgatartás bizonyos területein számot-tevő átalakulás, javulás mutatkozott a keresztény hit hatására.

A személyek jogának eme felosztása egyáltalán nem meglepő, ugyanis egyfelől az Institutiók meg-alkotói egy több évszázados jogi tradíció örökösei voltak, másfelől a rabszolgaság intézménye - dokumentálhatóan - évezredes eleme volt a római társadalomnak. A Tizenkét táblás törvények már szóltak rabszolgákról, s olyan elemeket tartalmaztak, amelyek később is jellemzőek voltak a római rabszolgatartásra.
A lopás közben tetten ért tolvaj büntetése eltérő volt aszerint, hogy az elkövető szabad ember-e vagy rabszolga (8. tábla, 14. töredék). A 12. tábla 2. töredékéből pedig úgy tűnik, hogy a rabszolgák bűntetteiért (maleficium) a felelősség a családfőt (a rabszolga tulajdonosát) terhelte.

A rabszolgaság szerves része volt a rómaiak életének, és jelentőségüknek meg-felelően számos társadalomtörténeti elemzés irányult rájuk. A rabszolgák száma és aránya koronként és területenként változott; csupán ennek a demográfiai helyzetnek a kutatása is könyvtárnyi irodalmat hívott életre. Termelőmunkájuk és más jellegű felhasználásuk (például a velük szembeni gyakori szexuális visszaélések) egyaránt kiváltotta a kutatás érdeklődését.
A jogi helyzetük mellett ez volt az a terület, ami markáns különbséget jelentett a szabadok világához képest. Ahogyan Maróti Egon találóan megfogalmazta: „a rabszolgák összehasonlíthatatlanul nagyobb százalékban végeztek termelő - vagy nélkülözhetetlen karbantartó, szolgáltató stb. - munkát, mint a szabadok.”

A rabszolgák az élet minden területén, mai szóhasználattal: a munkaerőpiac minden szegmensében fellelhetők voltak. A rabszolgákkal való bánásmód, különösen pedig reakcióik és ellenállásuk formái érthető módon nagy figyelmet kaptak a marxista hatásoktól nem mentes hazai irodalomban.
Jelen tanulmány egyrészt megkísérli röviden áttekinteni az újabb szakirodalom megállapításait és eredményeit, főképp azokra a kérdésekre koncentrálva, amelyek vitákat gerjesztettek a rabszolgaság történetével foglalkozók között. Másrészt e szakirodalmi ismertetések bemutatása közben megpróbálja bemutatni, mennyire színes és differenciált volt a római rabszolgák világa.

A római rabszolgaság - noha sokszor összehasonlítják a két rendszer működését - egy szempontból mindenképpen különbözik az amerikai Dél rabszolga-tartásától. Nem arra kell gondolni, hogy Rómában nem volt olyan univerzális megkülönböztető külső jegye a rabszolgáknak, mint az Egyesült Államokban a bőrszín.
Seneca tudósítása szerint egy ízben felmerült Rómában, hogy a rabszolgák viseljenek a szabadokétól különböző ruházatot, de az elképzelés kitalálói rájöttek, hogy ezzel tudatosítanák a rabszolgákban számbeli többségüket. A rómaiak ugyan alkalmaztak bizonyos megkülönböztető jelöléseket: tetoválások, billogok, nyakperecek formájában, de ez nem volt általános. Utóbbiak régészeti leletként, előbbiek irodalmi művek utalásaiban maradtak fenn. Szolgálhattak e jelek hadifoglyok vagy a tulajdon megjelölésére is, de többnyire büntetésből alkalmazták őket, például szökött rabszolgáknál.
Megbélyegző, megalázó voltukat jól mutatják azok az adatok, amikor a szabadságot elnyert egykori rabszolgák nagy erőfeszítéseket tettek az eltüntetésükre. A rómaiaknál bármilyen bőrszínű, származású személy kerülhetett rabszolga státusba; a két rendszer megismerésében azonban nem ez az eltérés jelenti a legfontosabb különbséget.

A fő különbséget a rendelkezésünkre álló források jelentik. Az ókor kutatói nem rendelkeznek például olyan különleges lehetőségekkel, mint a DNS-vizsgálat. Thomas Jefferson és rabszolganője, Sally Hemings kapcsolata már a kortársakat is foglalkoztatta. Jefferson ügyes taktikával kerülte el, hogy a híresztelés ártson politikai karrierjének, de Hemings utódai között megmaradt az a hagyomány, miszerint ők az Egyesült Államok harmadik elnökének leszármazottai.
Az 1990-es években természettudományos eljárásokat bevetve valószínűsítették, hogy Jefferson volt Sally Hemings egyik gyermekének apja. Jóllehet a történészek saját módszereik és forrásaik alapján valószínűsítették ezt a lehetőséget, ráadásul a DNS-vizsgálat eredményei sem teljességgel biztosak, mégis újabb érveket szolgáltattak a vita során. Ilyen természettudományos segítséget az ókorkutató nem vagy csak elvétve tud igénybe venni, bár hasonló viszonyokról az ókorból is tudomásunk van. Ezek felderítésében azonban a természettudomány vajmi kevés segítséget nyújthat.
A szigorúságáról híres és a rabszolgákkal való bánásmódja miatt az alábbiakban is többször említendő idősebb Catónak nyolcvanéves korában második feleségétől, aki egyik felszabadított rabszolgája szintén felszabadított lánya volt, gyermeke született, aki a M. Porcius Cato Salonianus nevet viselte.

Társadalomtörténetileg persze ezek csupán egyedi esetek, de a már említett demográfiai kérdések sem tartoznak a könnyen megválaszolhatók közé. Tudjuk, hogy az Egyesült Államokban például 1770-ben a feketék össznépességen belüli aránya Marylandben 31,5%, Georgiában pedig 45,2% volt. Ilyen pontos adatokkal a Római Birodalomból csak szórványosan és csak kisebb területre vonatkozóan rendelkezünk, ráadásul a források adatai több interpretációs horizontot nyitnak meg. Az ókorban inkább becslésekre, bizonytalan statisztikai értékű forrásokra vagyunk utalva.

A római demográfiában - leegyszerűsítve - három irányzat alakult ki (az úgynevezett high count, low count és middle count), amelyek mind az augustusi népszámlálások számszerű adataiból indulnak ki a lakosság, s ezen belül a rabszolgák számának és arányának meghatározásakor.
A becslések jelentős eltéréseket mutatnak: Itália lakosságát 5,5 millió fő és 14 millió fő szélső értékekkel adják meg a császárkor kezdetén, s ezen belül 2-4 millió rabszolgát feltételeznek. Ezek a becslések a rabszolgák viszonylag magas arányával számolnak a római Itáliában. Az augustusi összeírások az össznépességen belül azonban csak a római polgárokat (civium Romanorum capita) regisztrálták, így azokból csak közvetett módon következtethetünk a rabszolgák arányára vagy számára.
A római demográfia jeles kutatója, Walter Scheidel például úgy véli, hogy az itáliai rabszolgák száma legfeljebb a másfél milliót érhette el, vagyis társadalmon belüli arányuk valamivel alacsonyabb lehetett, mint azt sokszor feltételezik.

A rabszolgák számára, arányára nézve e becsléseknél konkrétabb adattal mindazonáltal a Római Birodalomból is rendelkezünk. A római Egyiptom középső részéről származó városi census listákon a feljegyzésbe bekerült személyek 14,6%-a volt nem szabad állapotú, s a háztartások ötöde birtokolt legalább egy rabszolgát.

A Rómából és Ostiából előkerült sírfeliratok 75%-a felszabadítottaktól származik, ami kiugróan magasnak tűnik. A birodalom fővárosából és annak kikötőjéből származó arány minden bizonnyal torz. Az adat nem demográfiai, hanem epigráfiai, így a feliratállítási gyakorlat tendenciáinak fényében kell értelmezni.
A felszabadítottak előszeretettel emeltek maguknak díszes síremlékeket, hogy ezzel reprezentálják a római társadalomban elért helyüket, amelyet hátrányos helyzetük (tudniillik eredeti rabszolga jogállásuk) ellenére vívtak ki maguknak. Ebből következik, hogy az ilyen jogállású személyek felülreprezentáltak a feliratokon.
A fenti két adatból egyrészt világosan látszik, hogy a birodalom egyes területein eltért a rabszolganépesség aránya, ami természetesen időben is változó volt. Másrészt a birodalom lakóinak életében a rabszolgákkal való interakció mindennapos eseményt jelentett.



Takács Levente - Gacsal Dóra: A római rabszolgaság