logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A rabszolgaság keletkezési módjai, a rabszolga-utánpótlás

A rabszolgák tömeges jelenlétét - legalábbis egyes korszakokban, bizonyos területeken - bizonyítják más számszerű adatok is, jóllehet ezeket sem lehet teljes mértékben megbízhatónak tekinteni. Hagyományosan a rabszolgaság keletkezésének a legősibb formáját a hadifogságban látják. A római történelem bővelkedik olyan tudósításokban, amelyek a fogságba esettek számát adják meg, jóllehet e szám-adatok esetében számolnunk kell a római források saját győzelmüket illető túlzásaival is.
A háborúk során jelentős mennyiségű rabszolga került a Római Birodalomba. A második pun háború alatt, Tarentum visszafoglalásakor a rómaiak állítólag harmincezer rabszolgát szedtek össze a zsákmány részeként. Aemilius Paulus balkáni hadjárata során Epirusból százötvenezer ember került rabszolgasorba. A rabszolgák beszerzésének ez a lehetősége nem szűnt meg a császárkorban sem.
A zsidó felkelés leverése után például több mint kilencvenezer lázadót tettek rabszolgává a rómaiak, s a példák számát lehetne még szaporítani. Ezeknek a magas számoknak az ismeretében nem meglepő, hogy korábban a szakirodalom a háborúban foglyul ejtett tömegeket tekintette a rabszolga-utánpótlás legfőbb forrásának. Ezzel magyarázták a nagyüzemi rabszolgatartás kialakulását, s ennek elapadásához kötötték a rabszolgatartás hanyatlását is.

Kétségtelen, hogy Róma történetében volt egy időszak, amikor jelentős számú rabszolgatömegek áramlottak Itáliába. Ez a kikényszerített tömeges migráció jelentős hatást gyakorolt a római társadalomra. A hadifoglyok esetében - más beszerzési források szemrevételezése előtt - érdemes figyelembe venni két körülményt. A hadifoglyok nem mindegyike került véglegesen szolgasorba.
Polübiosz írja le, hogy Új-Carthago elfoglalásakor a rómaiak az elfogott kézműveseket a római állam rabszolgáinak nyilvánítva dolgoztatták. Munkájuk fejében ígéretet kaptak, hogy a háború végén visszanyerik szabadságukat. A fogságba esetteket rokonaik is kiválthatták, ami olyannyira nem lehetett ritka jelenség, hogy Plautus a Kr. e. 190-es években egy egész komédiát szentelhetett a témának. A foglyok (Captivi) című darabban egy apa váltja ki háborúban fogságba esett fiát a rabságból.

A fogságba esés másképpen is bekövetkezhetett. A hellenisztikus államok római terjeszkedés okozta meggyengülése miatt a Földközi-tenger keleti medencéjében elharapózott a kalózok tevékenysége. Szerteágazó tevékenységükből, amelyet Maróti Egon számos tanulmányban vizsgált, itt elég csak az emberrablásra és emberkereskedelemre utalni. A kalózok jelentős számú rabszolgát szállítottak a piacokra, amelyek közül kiemelkedett Délosz szigete.
A kalózkodás mindennapos élettapasztalata megjelenik a görög szerelmi regényekben, mint például Longosznál, a Daphnisz és Chloéban, ahol éppen a főhőst rabolják el a kalózok. A kiváltás lehetőségével, akárcsak a hadifoglyok esetében, itt is számolnunk kell, amint azt Iulius Caesar ifjúságának egyik jól ismert anekdotája mutatja.

A kalózok szerepe a rabszolga-utánpótlás biztosításában voltaképpen a kereskedelem erőszakot alkalmazó válfajaként is leírható. Rabszolgákat ugyanis nem csupán kalózoktól, hanem kereskedőktől is be lehetett szerezni, olykor e két kategória nem is különült el túl élesen.
Minthogy a rabszolga a rómaiak gondolkodásában jogtárgynak, mégpedig a tulajdonjog tárgyának, minősült, adni-venni lehetett, így a rabszolgák árusítása nagy volumenű volt, és hétköznapi dolognak számított. Olyannyira, hogy a gondos római jogászok még az eladói felelősséget is szabályozták. Az eladásra kínált rabszolga nyakába akasztott táblán kellett feltüntetni esetleges testi hibáit, betegségeit, korábbi büntetéseit stb.

A kereskedők több forrásból juthattak hozzá eladható rabszolgákhoz. Egy-részt a birodalom határain kívülről, másrészt belső forrásokból is. Antik lexikográfusok tudósítanak arról, hogy thrák előkelők rabszolgákat cseréltek sóra, amelyet vélhetően görög kereskedők szállítottak nekik. Észak-Afrikában a rabszolga-kereskedők (mangones) tevékenysége még a késő antikvitásban is heves kirohanásokra ösztökélte Augustinust. A belső források közül a legjelentősebb talán a gyermekkitétel szokása volt, amit egyes kutatók a legfontosabb forrásnak tekintenek a rabszolga-utánpótlásban.

A rabszolganépesség növekedésének volt egy olyan forrása, ami első pillantásra talán meglepőnek tűnhet: szabad emberek is rabszolgaságba adhatták magukat. Státuszuk ezután nem különbözött a született vagy hadifogságból származó rabszolgákétól.
A római jog elismerte az ilyen státuszváltozást, a jogügyletek létrejöttét és érvényességét csak idővel, nagyjából a Kr. u. 3. századtól kezdte korlátozni. A szabadok ilyen lépésének motivációi között a nyomortól menekülés és a vételárban való részesedés mellett szerepelt a minimális létbiztonság, a kiemelkedés lehetősége, a későbbi felszabadítás reménye, ami a római polgárjog elnyerését is magában foglalhatta.

A római jog forrásai más módjait is számon tartják annak, hogy szabad emberből rabszolga legyen. Büntetésből elveszíthette szabad státusát az, akit adósságai miatt hitelezői eladtak. A rabszolgaságnak ezt az archaikus, adósrab-szolgaságnak nevezett formáját Kr. e. 326-ban törvénnyel számolták fel.
Büntethették rabszolgasággal azt, aki kivonta magát a census alól, vagy aki katonai kötelességei elől megszökött. Továbbá a senatus consultum Claudianum (Kr. u. 54) alapján az a szabad nő is rabszolgastátuszba került, aki más tulajdonjogát sértve rabszolgával folytatott nemi viszonyt, s azt a rabszolga urának tiltakozása ellenére sem hagyta abba.

A római jog a rabszolgává válás alapvető szabályát ekképpen fogalmazza meg: „A rabszolgák pedig vagy születnek, vagy lesznek azzá.” Az eddigiek a rabszolganépesség „külső” forrásokból történő utánpótlásának módjait vázolták röviden. A rabszolga-populáció önreprodukciója manapság nagyobb hangsúlyt kap a kutatásban. Több kutató véli úgy, hogy a házon belül született rabszolgák szerepe a rabszolgalétszám fenntartásában erőteljesebb volt, mint korábban gondolták.

A házon belül született rabszolgákat a verna megjelöléssel illették. Az ilyen rabszolgákat megbízhatóbbnak tartották. A rabszolgatartók több forrásból juthattak hozzá rabszolgáikhoz, s a beszerzés mikéntje bizonyos mértékig meghatározta irántuk tanúsított hozzáállásukat. Cato például vásárlásainál előnyben részesítette a fiatalabb hadifoglyokat, mert azokat ő nevelhette, képezhette ki saját elképzelései szerint.
A rabszolgák adásvételénél a vevők elvárásai az eladó tájékoztatási kötelezettségét hívták életre; ennek részleteibe a fent idézett irodalmi és jogi források nyújtanak betekintést. A vevők motivációi között szerepelt például, hogy különböző származású szolgákat szerezzenek be, mert a rabszolgák közötti nyelvi akadályok csökkentették az összeesküvések és lázadások veszélyét.



Takács Levente - Gacsal Dóra: A római rabszolgaság