logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A rabszolgák helyzete a császárság korában

1. A római rabszolgaság történetében három szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első a patriarkális korszak: a rabszolgák gazdájukkal együtt éltek és dolgoztak, beletartoztak a római familia körébe és viszonylagos szabadságot élveztek. Ez kb. a Kr. e. 4. század elejéig tartott. Ettől kezdve - ez már a második szakasz -, megfigyelhető Itáliában az a gazdasági átalakulás, amelynek nyomán kialakultak a nagyszámú rabszolgát foglalkoztató nagybirtokok (latifundiumok).
Amíg régebben a rabszolgák is leginkább itáliaiak (részben etruszkok) voltak, addig főként a pun háborúk után nagyszámú nem-itáliai rabszolga került a birtokokra, amelyeket kapitalista módszerekkel műveltek meg. A rabszolgák, mint munkaerő a kapitalista befektetést képviselték és ehhez képest bántak is velük. A rabszolgák száma a köztársaság utolsó századában egyre inkább nőtt.

Augustus idején Rómában kb. 200 000 lehetett a rabszolgák száma a kb. 1 milliónyi összlakosságban, úgyhogy kb. 4 szabad emberre esett egy rabszolga. Érthető, ha a szenátus visszautasította azt a javaslatot, hogy a rabszolgákat különböztesség meg öltözködésükkel is a többi lakosságtól: ez csak még jobban tudatosította volna bennük számbeli erejüket. Rómában a rabszolgák közül kb. 50-60 000 dolgozhatott ipari üzemekben és műhelyekben, a többi a háztartásokban volt alkalmazva. Fejlett ipari városokban, mint pl. a kisázsiai Pergamonban viszonylag még ennél is nagyobb volt a rabszolgák száma: ilyen helyeken talán elérte a lakosság harmadát is. A nagy rabszolga-seregtől való félelem így érthető módon fogta el időnként a lakosságot.
Ennek ellenére sem helytálló az a sokszor nyilvánított vélemény, hogy minden családban sok rabszolga volt. Csak a nagyon vagyonos családok engedhették meg maguknak, hogy a háztartásban sok rabszolgát foglalkoztassanak. Kirívó eset volt, hogy a Kr. u. 1. században Róma egyik leggazdagabb embere, a Tacitus által említett Pédanius Secundus, város praefectus 400 rabszolgát tartott háztartásában. Viszont nem kellett különösen nagy jómód ahhoz, hogy valakinek tíz rabszolgája legyen. Horatius nem tartozott a vagyonos osztályhoz, mégis három rabszolga szolgált fel asztalánál. A középosztályban azonban a családok alig tartottak többet 1-2 rabszolgánál.

A római rabszolgaság történetének ezt a második szakaszát a rabszob gák számának a nagy felduzzadása jellemzi. Ez főként a hódító hadjáratok következménye volt, amelyek során, mint említettük, ezrével, sőt tízezrévei kerültek a rabszolgák Rómába. Ez a Kr. u. második század végéig tartott: ezután a rabszolgák száma egyre inkább csökkent. Ettől az időtől fogva számíthatjuk a római rabszolgaság történetében a harmadik szakaszt.

2. A római jog szerint a rabszolga vagyontárgy (rés) volt. Gazdájának a köztársaság idején korlátlan hatalma volt felette s ezt a hatalmat semmiféle törvényes rendelkezés sem korlátozta. Csak a gazda érdeke és a rabszolgákhoz való esetleges személyes viszonya hozhatta magával, hogy emberségesebben bánjanak vele.
A rabszolga jogtalan helyzetéből következett, hogy nem viselhetett hivatalt és mentes volt a katonai szolgálattól.
A rabszolgák nagy száma hozta magával azt is, hogy sorsuk nagyon kemény lett. A kapcsolat gazdájuk és köztük sokszor meglazult, a nagybirtokokon foglalkoztatott nagyszámú rabszolga felett a rendszerint ugyancsak rabszolga villicus gyakorolta a felügyeletet.

A nagyszámú rabszolgasereg nehezen volt kezelhető, tömegében félelmetessé lett és ezért nagyon kíméletlen, szigorú elbánásban részesült. Az erkölcsi szigorúságáról híres idősebb Cato pl. a mezőgazdaságról írt művében (de agricultura) - melyet eredetileg fia használatára írt -, azt javasolja, hogy a kiöregedett, munkaképtelen, beteg rabszolgákat el kell adni bármily áron is, akárcsak „a kiöregedett ökröket, borjakat, bárányokat, a gyapjút, a nyers bőröket", stb. A beteg rabszolgák ételadagját le kell szállítani, a rabszolga vagy dolgozzék vagy aludjon. Mindez a gyakorlatban a rabszolga munkaerejének a végsőkig való kiuzsorázását jelentette. S amit Cato javasolt, az a köztársaság utolsó és a császárság első századában nagyjából át is ment a gyakorlatba.
A munkaerőnek ehhez a kiuzsorázásához járultak a kegyetlen büntetések, amelyeket a rabszolgákra a legkisebb hiba vagy mulasztás esetén kiróttak. Cato pl. ugyan asztalához ültette a rabszolgáit, de étkezés után saját kezűleg torolta meg korbácsával a rabszolgákon, amit vétettek. Különösen súlyosan büntették a szökést: a szökött rabszolgákat körözték és akiket elfogtak, vadállatokkal való küzdelemre ítélték, vagy keresztre feszítették, de legalábbis megcsonkítod ták őket. A szökés kilátástalan is volt, mert a rabszolgának nem volt hova szöknie, legfeljebb az útonállók közé állhatott be: akkor is elfogták előbb-utóbb és kegyetlenül végeztek vele.

Még kegyetlenebbül bántak el a rabszolgákkal, ha valamelyik közülük elkeseredésében vagy hirtelen indulatában kezet emelt gazdájára és azt meggyilkolta. Ilyenkor nemcsak a gyilkost, hanem a gyilkosság idején a házban tartózkodó összes rabszolgát kivégezték. így Kr. u. 60-ban egy rabszolgája meggyilkolta a már említett Pedanius Secundus római városi praefektust. Amikor rabszolgáit - kb. 400-at! - el akarták vezetni kivégzésre, tömegtüntetésre került a sor, amely meg akarta akadályozni ennyi ártatlan ember kivégzését. Az üggyel a szenátus is kénytelen volt foglalkozni. Azonban az enyhébb ítéletre vonatkozó javaslatot G. Cassius szenátor következő jellemző érvelése alapján utasították el:
„Amióta egész népeket igáztunk le rabszolgasorba, és azok egészen különböző szokásokat követnek, idegen vallásoknak hódolnak, vagy egyáltalán nem ragaszkodnak valláshoz, a rabszolgák vegyes tömegeit csak rettegéssel tudjuk féken tartani." – Nem csoda, ha a rabszolgákat állandó félelem és rettegés töltötte el. Pál apostol is kapcsolatba hozza a félelmet a rabszolga-lelkülettel.
A császárság korában a rabszolgák jogi és szociális helyzete lassanként valamelyest enyhült. A rabszolga nem volt már teljesen jogtalan, kegyetlen bánásmód esetén követelhette, hogy adják el más gazdának.

Noha gazdájának joga volt ahhoz, hogy súlyos esetekben halállal büntesse, a gazdát is megbüntették, ha ok nélkül megölte rabszolgáját". Annak a rabszolgának, akit gazdája jogtalanul bántalmazott, joga volt ahhoz, hogy menedékjogot kérjen valamely templomban. Ezeket a lehetőségeket azonban nem minden rabszolga és nem minden esetben tudta kihasználni. Hiszen a társadalom és a jogszolgáltatás a gazdákat védte a rabszolgákkal szemben. Csak Hadrianus tiltotta meg törvényben, hogy rabszolgákat gazdájuk bírói ítélet nélkül kivégeztethessen.
Kegyetlen gazdák azonban mindig voltak és mellettük a rabszolgák sorsa nehéz volt. i. Pt. 2,18 nem ok nélkül emlegeti a hamis, gonosz és szívtelen gazdákat. De a közhangulat lassanként - részben stoikus hatás alatt - a rabszolgák iránt kedvezőbben alakult.

Juvenalis elítélően említi azt az esetet (VI, 223), amikor egy szeszélyes és kegyetlen asszony ártatlan rabszolgáját keresztre akarja feszíttetni s mikor férje ellenkezik, ezt válaszolja: Hoc volo, sic iubeo, sit pro ratione voluntas! (Ezt akarom s parancsolom, legyen meg az akaratom, ha nincs is értelme!)
A stoikus gondolkodás vonalán ítélte el Seneca is azokat, akik a rabszolgákkal „dölyfösen, vérlázítóan és förtelmesen" bánnak, ö azt tanácsolta olvasóinak: „Úgy bánj a nálad alacsonyabb rangúval, mint amilyen bánásmódot magad iránt a magasabb rangúaktól óhajtasz... Bánj rabszolgáddal szelíden, sőt nyájasan, vond be a társalgásba, kérj tőle tanácsot, ültesd asztalodhoz."

A rabszolgákkal való tisztességes bánásmódra is vannak példáink. Patriarkális viszonyok közt a családi közösségben benn élő rabszolgákról adott esetben úgy gondoskodtak, mint családtagról. Rabszolgák hálájáról, gazdáikhoz való ragaszkodásukról is hallunk. Martialis mondja el, hogy a Kr. e. 1. században az egyik előkelő proscribált római polgárt rabszolgája bújtatta, noha nem sokkal azelőtt az illetőt gazdája valami csekélységért megbüntette. Levelekben is néha megható módon jut kifejezésre rabszolgák ragaszkodása gazdájukhoz.

A Kr. u. 2. században írja egy Tays nevű rabszolganő gazdájának, Apolloniosnak: „Mindenekelőtt köszöntelek, uram: mindenkoron imádkozom egészségedért. Nem kevésbé aggódtam, uram, hallván, hogy gyengélkedtél, azonban hála legyen az összes isteneknek, hogy megőriznek a bajtól. Kérlek, uram, ha úgy tetszik, küldj értünk, mert ha nem, meghalunk, hogy nem láthatunk téged naponta. Bárcsak repülni tudnánk, hozzád menni és odaborulni eléd! Remegünk, ha nem látunk. így hát engesztelődj meg és küldj értünk!" Egy másik rabszolganő az egyiptomi Fayumból, Philadelphiából ír gazdájának: „Fáradt vagyok a cipekedéstől és fagyűjtéstől. De nem akarok megszökni, mint más rabszolganők, ha igazságtalanul bántak velük. Tudom, hogy gyűlölöd, ami rossz. Ezért nem is teszem meg!" Tanulságos az a sírfelirat is, amelyet Pallas készíttetett egy néger rabszolgájának: „Fekete volt ugyan a színe, ahogyan a napsütés megfeketítette. De lelkében fehér virágok nyíltak és mindig tele volt jóakarattal szeretett gazdája iránt. Egyes rabszolgák sírfeliratukon tettek tanúságot gazdáik mellett, és hogy mindig tűrhető sorsuk volt.

3. A rabszolgák jogi és szociális helyzete mellett nem szabad megfeledkezni a rabszolgasággal összefüggő erkölcsi kérdésekről sem. Egyik sok bajt okozó főhiba volt a rabszolgák beékeltsége a családba. Ellesték gazdáik titkait és adott esetben kihasználták azokat ellenük, úgyhogy közmondás volt: „Ahány rabszolga, annyi ellenség!"
Sok bajt okoztak pletykáikkal, intrikáikkal, melyek a családtagok közt a viszonyt rontották, áskálódásaik pedig megbontották a család egységét és békéjét. Erkölcsi kiszolgáltatottságuk egyes családtagok készséges és vak eszközeivé tették őket. Különösen súlyos volt az erkölcsi lazaság, amelynek - a rabszolga^ nők kiszolgáltatottsága miatt - a rabszolgaság volt a melegágya. Ezért érthető, ha sokszor panaszkodtak az erkölcstelen és megbízhatatlan, alattomos, szemtelen és bosszúvágyó rabszolgákra.

Nem kevésbé súlyos erkölcsi kárt okozott a rabszolgaság a tekintetben is, hogy lehetetlenné tette a munka erkölcsi jellegének és értékének igazi felismerését. Ennek egyik fő oka éppen az volt, hogy a munkát nagyrészt a lenézett és kiuzsorázott rabszolgák végezték.

4. Igyekvő és ügyes rabszolgáknak többnyire volt módjuk arra, hogy felszabaduljanak. Ez főként azok számára volt lehetséges, akik értettek valamely mesterséghez és ennek révén egzisztenciát tudtak biztosítani maguknak. Egy-egy rabszolga felszabadítása kb. 500-1000 dénariusba és a rabszolga felszabadításra kivetett adóba került. Munkadíjakból, adományokból, borravalókból ügyes rabszolgák ezt az összeget viszonylag nem túlságosan hosszú idő alatt össze tudták kuporgatni. Előfordult, hogy valaki 6 év alatt összegyűjtötte a szükséges összeget.
Hallunk olyan esetekről is, amikor tisztességtelen eszközökkel, lopással stb. igyekeztek a váltságdíjat megszerezni. Sok rabszolgának a gazdája adta meg a szabadságot - főként végrendeletében -, ha megkedvelte az illetőt.

A felszabadított rabszolgák jogi helyzetük szerint libertinusok („szabadosok") lettek, volt gazdájukhoz való viszonyban pedig liberti („felszabadítottak") voltak. Volt gazdájukkal a kapcsolatuk nem szűnt meg teljesen: noha polgárilag szabadok voltak, volt gazdájuk és annak családja felé amolyan fél-szolgai viszonyban állottak. Felszabadulásukkal nem is lettek egyenrangúakká más polgártársaikkal: nem köthettek házasságot szabadokkal, el volt zárva előttük a közpálya (ius honorum: közhivatalok, szenátori rang stb.), nem voltak „politikai jogaik" stb.

A libertinusok rendesen a gazdasági életben helyezkedtek el. Sokan közülök jól képzett mesteremberek vagy egyéb szakemberek voltak és képzettségükkel viszonylag könnyen jutottak előbbre. Akárhányan volt gazdájukkal dolgoztak együtt mint üzlettársak. Nem egy esetben azért szabadították fel a rabszolgákat, hogy volt gazdájuk megbízásából dolgoz» zanak olyan üzletágakban, amelyben társadalmi rangja miatt nem dolgozhatott.
Már a császárság első századában igen nagyszámú libertinus élt Rómában és közülük sokan nagy vagyonra, sőt befolyásos állásra tettek szert. Mivel társadalmi rang tekintetében kötetlenek voltak, nyitva állott előttük a gazdasági élet minden lehetősége, főként az üzleti élet, amelyben elsősorban lehetett meggazdagodni.

Felszabadított rabszolgának írja le Petronius a Kr. u. 1. század végén Trimalchiot, a műveletlen, kérkedő „újgazdagot". Különösen is nagyjelentőségűvé lett, hogy Claudius „libertinusokat bízott meg a császári ház ügyeinek intézésével és őket magával és a törvényekkel egyenrangúakká tette". Mivel pedig a császári ház vagyona és a birodalom kincstári ügyei egyre inkább összefolytak, azért a császár közvetlen környezetében dolgozó hivatalok egyre nagyobb összbirodakni, illetve politikai jelentőségre és befolyásra is szert tettek.
Claudius korában a császári „titkári hivatal" (ab epistulis) főnöke, Narcissus, a császári kincstár (a rationibus) vezetője (tehát a „pénzügyminiszter"), Pallas és az előterjesztések (a libellis) nyilvántartója, először Callistus, utóbb Doryphorus - tehát a három legfontosabb (udvari és birodalmi) hivatal betöltői - libertinusok voltak. Libertinus volt Felix is, Palesztina helytartója Kr. u. 52-60. - A libertinusok közt voltak olyanok is, akik irodalomban és művészetekben, valamint filozófiában hírnévre tettek szert, pl. Livius Andronicus, Terentius Afer, a császárság korában pedig Epiktetos.

A rabszolga felszabadítás egyik módja az ún. szakrális rabszolga felszabadítás volt. A felszabadulni vágyó rabszolga az összegyűjtött pénzt valamely templomban helyezte letétbe és amikor a szükséges összeg együtt volt, a templom, mint jogi személy névleg megvásárolta az illetőt és azután felszabadította. Erre az eljárásra azért volt szükség, mivel a rabszolga maga nem volt cselekvőképes jogi személy és így a saját személyében nem köthetett a gazdájával jogügyletet. Ennek az eljárásnak a kifejezéseit felhasználta talán Pál apostol, amikor arról beszélt, hogy Krisztus „áron vette meg" (i. Kor. 6,20; 7,23; v. ö. Gál. 4,3) övéit és szabadította meg a bűn, a törvény és halál „rabszolgaságából".

5. A rabszolgaság az ókorban az elfogadott és begyökerezett társadalmi rend része volt. Nem is gondolt annak a megszüntetésére semmiféle tártársadalmi reformtörekvés, nem gondolt a rabszolgakérdést tárgyaló filozófia sem. A keresztyénség sem lépett fel társadalmi reform programmal és később sem fejtett ki ilyet. Ezért nem harcolt a rabszolgaság megszüntetéséért sem, ellenben új alapokra helyezte a szabadok és rabszolgák közti viszonyt, amikor mindegyiket egyformán Isten színe elé állította és hangsúlyozta, hogy „Krisztusban" - tehát az Istenhez való viszonyban - nincs különbség szabadok és rabszolgák közt, mert „mindnyájan egyek Krisztus Jézusban" (Gál. 3,28).

A keresztyénség mégis jelentősen hozzájárult a rabszolgakérdés - nem gazdasági, hanem szociális - megoldásához. Jézus szava: „Aki köztetek első akar lenni, legyen mindenkinek szolgája" (Mk. 10,44), lehetetlenné tette keresztyének számára a rabszolgák lenézését és megvetését, sőt kérdésessé tette a szabadok „úr"-voltát.
A rabszolga „szolgálása" és „szolgai formája" döntően új értelmet és erkölcsi méltóságot kapott és kérdésessé tette a szokványos antik gondolkodást az úr-szolga viszonylatban. Az egyházban szabadok és rabszolgák ugyanabban a keresztségben részesültek, egyformán járultak az Úr asztalához és „testvérekké" lettek, ami szükségképpen egészen új alapokra helyezte a rabszolgák és gazdáik viszonyát is.

A 2. században az egyház - legalább a saját körében - konkrét intézkedésekkel is a rabszolgák segítségére sietett. Zsinatok szorgalmazták, hogy rabszolgák is megtarthassák a vasárnapot és így biztosítva legyen számukra a heti munkaszüneti nap. Zsinati határozatok elítélték a rabszolgákkal való rossz bánásmódot, küzdöttek a női rabszolgák szexuális kihasználása ellen stb.
Rabszolgák felszabadítását az egyház szívesen vette, hallunk olyan esetről is, amikor egy gazdag keresztyén úrnő egyszerre 8000 rabszolgáját szabadította fel. Az egyház megnyitotta az utat rabszolgáknak is az egyházi szolgálat felé, de azzal a feltétellel, hogy felszabadultak.
Hogy mit jelentett a keresztyénség a rabszolgaságra vonatkozólag, azt legéletszerűbben talán a Filemonhoz írt levél tanúsítja, melyben Pál apostol szót emel Filemon megszökött rabszolgája, Onesimos érdekében. Ezt a szökött rabszolgát, akire a legkegyetlenebb büntetés várt, az apostol „testvérként" küldi vissza volt gazdájához abban a reményben, hogy az őt keresztyén „testvérként" fogadja vissza és beépíti a gyülekezetbe, sőt talán fel is szabadítja.



Forrás: Kovács Károly - Hellénizmus, Róma, Zsidóság