logo

XXVII Novembris MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A klasszikus rabszolgatartás a Római Birodalomban

A rabszolgák élete

A nagy hódításokat követően hadifoglyokból, a kalózok által nagyarányban űzött emberrablásból és emberkereskedelemből sok százezer rabszolga áramlott Itáliába. A rabszolga kereskedelem egyik legnagyobb központja Délosz szigete volt. Délosz szigete egyetlen napon képes volt tízezer rabszolgát befogadni, s ugyanitt továbbítani – írja az ókori író, Sztrabón.
Az egyes rabszolgák adásvétele külön rabszolgapiacokon történt: az emberportékákat ruhátlanul emelvényre állították, és nyakára táblát akasztottak, melynek félreérthetetlen világossággal fel kellett tüntetnie, nincs-e betegsége vagy testi hibája, nem szökevény vagy csavargó-e, és hogy valamilyen vétkéért nem szenvedett-e már büntetést.

A rabszolgákat kemény fegyelem alatt tartották: a nagybirtokokon kaszárnyaszerű, földbe mélyesztett tömegszállásokon laktak, a földeken könnyű lábbilincsekben dolgoztak, ételüket, italukat szigorúan kiszámított mennyiségben kapták meg.
A rabszolgák helyzete elsősorban értéküktől függött, hiszen a rómaiak sok más ókori néphez hasonlóan nem embernek, hanem dolognak, beszélő szerszámnak tekintették e szerencsétlen sorsú embereket. Értéküket több tényező határozta meg. Egyrészt a kereslet-kínálat viszonyai, vagyis ha sok volt belőlük, lement, ha kevés, akkor felment az áruk. Másrészt fontos volt, hogy ért-e valamilyen mesterséghez: minél képzettebb volt, annál többet ért. Mivel a hódítások idején rengeteg rabszolga özönlött Rómába, s köztük sok volt a fejlett keleti térségből elhurcolt szerencsétlen, körülményeik romlottak.

A szaktudással rendelkező rabszolgák a városokban szolgáltak, életük viszonylag kedvező volt. A mezőgazdaságban, a latifundiomokon dolgozók sorsa már mostohábbnak volt mondható. A munkák idején agyonhajszolták őket, a téli pihenők idején pedig nem kaptak élelmet. Azonban az ő életük irigylésre méltó volt a bányákban vagy gályákon tengődőkéhez képest, akik a túlhajszoltság és a veszélyes körülmények miatt rövid ideig éltek.

Az engedetlen rabszolgákra kegyetlen büntetés várt, a kalodába záráson át a keresztre feszítésig. Valami halvány reménye azonban minden rabszolgának volt a szabadon bocsátásra: a római jog lehetővé tette, hogy a rabszolgatartók huzamos és kifogástalan munka után váltságdíjért vagy akár anélkül is felszabadítsák rabszolgáikat.

romaikor_kep



A rabszolgák között is legnehezebb, a legtragikusabb sorsúak a gladiátorok voltak. Nagy testi erejű vagy engedetlen rabszolgák, akiket önkéntes vállalkozás alapján vagy büntetésből egymással vagy vadállatokkal folytatandó fegyveres viadalra tanítottak be.
Eredetileg halotti ünnepélyek színészei voltak az etruszkoknál, később rabszolgákból lettek, akiknek római cirkuszokon a feladatuk a harcias erkölcs ébrentartása, majd a nézők puszta mulattatása lett.
A gladiátorok mint a nép szórakoztatói azonban csak a köztársaság utolsó éveiben kezdtek önálló intézményt alkotni. A gladiátorok közönséges hadifoglyok voltak, akiket a lanista képzett ki, és a fontosabb fogásokra tanított.

A lanistákon kívül, akik a gladiátoraikkal üzletszerűen kereskedtek, gazdag magánemberek is tartottak gladiátorokat. A császárok vívóiskolákat (ludus galdiatorus) alapítottak, melynek mintájára vidéki városokban kaszárnyák épültek a gladiátorok számára. Ha a gladiátorok a fellépésnél beváltak, nyakukra elefántcsont-táblácskát kaptak. Ha kiváló érdemeik voltak, a lanistától a nép kívánságára rudist (vívótőr alakú vessző) kaptak, s fel voltak mentve a további küzdelmek alól, rudiariusok lettek. A rudison kívül palma gladiatoriát, Augustus óta pénzt is kaptak.
De a fő vonzóerőt mégiscsak a népszerűség gyakorolta e gyászos mesterséghez, melyet a kereszténység sem volt képes megszüntetni. Főfészke Campania volt, és a gladiátorok úgy elszaporodtak, hogy Spartacus alatt, sőt Néró idején is megremegtették a fővárost.

A küzdelmet előre kihirdették. A lanista meghatározta a küzdő párokat, melyek először tompa fegyverekkel küzdöttek vagy gerelydobással mulattatták a közönséget, majd a tuba szavára megindult az élethalálharc. A legyőzött, ha volt ereje, kegyelmet kérhetett a néptől, a felemelt kéz kegyelmet, a lefelé fordított hüvelykujj (pollice verso) a közönség akaratából halált jelentett.

romaikor_kep



Tragikus sorsukat egy antik filozófus, Seneca így jellemzi: ”Egész testük céltáblául szolgál... sem sisak, sem pajzs nem hárítja el a kardcsapást... Reggel oroszlánok és medvék gyönyörűségére vetik oda őket, délután nézők megörvendeztetésére... Ha valaki leölte ellenfelét, újjal állítják szembe, aki majd őt öli meg. A bajvivők sorsa a halál: tűzzel-vassal folyik a harc, míg ki nem ürül a porond.”

Mind a rabszolgák között a legerőteljesebbek, és a közös kaszárnyai élet következtében a legszervezettebbek, a gladiátorok természetes vezetői lehettek a rabszolgák ellenállásának is.



A legfontosabb rabszolgalázadások

A rabszolgák helyzetükből következően, ha mód nyílt rá, igyekeztek sorsukon változtatni. Segítette az ilyen mozgalmak kifejlődését, ha a szabadok között belső ellentétek feszültek, és seregeik egymással vagy külső ellenséggel voltak elfoglalva. A polgárháborúk időszaka ideális volt ebből a szempontból. Az ellenfelek, így Sulla is, a rabszolgákat bevonták a harcba.
A sok felkelés közül két szicíliai megmozdulás emelkedett ki. Az első a Gracchusok reformjainak idején tört ki a nagy latifundiomokon (Kr. e 136-132). A szír eredetű Eunus és a kilikiai Kleon vezérlete alatt többször vívtak ki a rabszolgák a prétorokkal és a konzulokkal szemben diadalokat, s a lázadók száma 200 000-re emelkedett, míg végre Publius Rutilius konzul váraikat, Tarentumot és Ennát bevette, és rettenetes büntetéssel véget vetett a közdelemnek.
Jellegében és lefolyásában hasonló volt a második szicíliai felkelés, Jugurtha leverését követő években (Kr. e 104-101). Typhon és Athenion vezérlete alatt szintén értek el a lázadók sikereket, de Manius Aquilius prokonzul elfojtotta ezt a forrongást.

romaikor_kep



Talán a legnagyobb és legjelentősebb rabszolgalázadás Itáliában tört ki, ezt a felkelést szokás gladiátorháborúnak is hívni. Sulla diktatúrája után zajlott, nem véletlenül (Kr. e. 74-71). A capuai gladiátoriskolából indult mozgalmat a rómaiak kezdetben nem vették komolyan, s így az óriási méretűvé duzzadt. Vezérük Spartacus észak felé tört, feltételezhetően, hogy kijusson a római fennhatóság alól, s megerősödjék a Rómával ellenséges gallok között. Mikor azonban elérte a Pó völgyét, és újból legyőzte a római csapatokat, váratlanul visszafordult.

Visszafordulásának okát a történészek sokféleképpen magyarázzák. Egyesek szerint a Pó környékén nem voltak latifundiumok, így a rabszolgákat a lakosság ellenségesen fogadta. Mások azt feltételezik, hogy Spartacus VI. Mithridátésszal akarta fölvenni a kapcsolatot. Vannak, akik szerint a rabszolgasereg visszatért a nagyobb zsákmányt ígérő vidékek felé. Spartacus csapataival Szicíliát vette célba, s győztesen átvágta magát Itálián. Hajók híján azonban nem tudott átkelni a Messanai-szoroson.
Míg itt vesztegelt, Róma összeszedte erejét. A consuli seregek veresége után a szenátus tejhatalommal ruházta fel Sulla egyik alvezérét, Crassust. Ő árokkal próbálta meg elszigetelni az átkelést megkísérlő lázadókat Dél-Itáliában. Spartacus csapatai ezt a vonalat még áttörték, s Brundisium felé nyomultak, hogy a kikötőből a Balkánra keljenek át. Crassus mellett azonban közeledtek Sulla másik alvezérének, Pompeiusnak a csapatai. Spartacus csatát vállalt. A küzdelemben ő és társainak nagy része elesett. Több tízezer felkelő maradt a csatatéren. A túlélők jelentős részét keresztre feszítették a Via Appia mentén, Capuától Rómáig.

Egy rabszolgafelkelés nem is végződhetett volna másképpen a rabszolgatartás virágkorában, a kialakuló világhatalom, Róma fennhatósága alatt. A felkelést leverő hadvezérek, Crassus és Pompeius befolyása erősödött, ami a köztársaság helyzetét tovább gyöngítette.



Készítette: Nagy Balázs.
(Kölcsey Ferenc Gimnázium, Zalaegerszeg)
2006. 01. 19.