Kedves Paternusom!

Teljesen lesújt szolgáim betegeskedése, sőt néhánynak, méghozzá egészen fiatalnak, a halála. Két dologban találok vigaszt, s ez — ha nem is ér fel fájdalmammal — mégis vigasz. Az egyik, hogy milyen készségesen ajándékoztam meg őket a felszabadítással (mert úgy érzem, nem olyannyira idő előtt veszítettem el azokat, akiket már mint szabadosaimat vesztettem el).

A másik, hogy az én szolgáimnak jogában van bizonyos végrendeletet készíteni, amelyet én teljesen törvényesnek tekintek. Ebben tetszésük szerint rendelkeznek, kérnek, s én mindent úgy teljesítek, mintha kötelezve volnék rá. Elosztják, elajándékozzák dolgaikat, hagyatkoznak — természetesen csak a házon belül. Mert hiszen a szolgának bizonyos mértékben a ház a hazája, az állama. Bár ezek a vigasztaló okok megnyugtatnak, mégis kedvetlen és levert vagyok, éppen annak az emberi érzésnek a következtében, amely ezekre az engedményekre késztetett.
De azért mégse kívánom, hogy érzéketlenebb legyek. Ámbár jól tudom, hogy mások az ilyen szerencsétlenséget egyszerűen kárnak nevezik, s amellett nagy és bölcs embernek tartják magukat. Hogy nagyok és bölcsek-e, nem tudom, de semmi esetre sem emberek. Mert ember az, akit kínoz a fájdalom, aki érzékeny tud lenni iránta, ám megpróbál ellenállni és enyhülést találni, s rászorul valamilyen vigasztalásra.
Talán többet is beszéltem erről, mint kellett volna, de kevesebbet, mint akartam. Hiszen a fájdalomban is rejlik bizonyos örömérzés, különösen akkor, ha bánatunkat olyan barát keblén sírhatjuk el, aki könnyeinkre kész az elismerésre vagy a megbocsátásra.

Minden jót!



Plinius: Epist. 8, 16