logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az emberséges gazda

Kedves Paternusom!

Teljesen lesújt szolgáim betegeskedése, sőt néhánynak, méghozzá egészen fiatalnak, a halála. Két dologban találok vigaszt, s ez — ha nem is ér fel fájdalmammal — mégis vigasz. Az egyik, hogy milyen készségesen ajándékoztam meg őket a felszabadítással (mert úgy érzem, nem olyannyira idő előtt veszítettem el azokat, akiket már mint szabadosaimat vesztettem el).

A másik, hogy az én szolgáimnak jogában van bizonyos végrendeletet készíteni, amelyet én teljesen törvényesnek tekintek. Ebben tetszésük szerint rendelkeznek, kérnek, s én mindent úgy teljesítek, mintha kötelezve volnék rá. Elosztják, elajándékozzák dolgaikat, hagyatkoznak — természetesen csak a házon belül. Mert hiszen a szolgának bizonyos mértékben a ház a hazája, az állama. Bár ezek a vigasztaló okok megnyugtatnak, mégis kedvetlen és levert vagyok, éppen annak az emberi érzésnek a következtében, amely ezekre az engedményekre késztetett.
De azért mégse kívánom, hogy érzéketlenebb legyek. Ámbár jól tudom, hogy mások az ilyen szerencsétlenséget egyszerűen kárnak nevezik, s amellett nagy és bölcs embernek tartják magukat. Hogy nagyok és bölcsek-e, nem tudom, de semmi esetre sem emberek. Mert ember az, akit kínoz a fájdalom, aki érzékeny tud lenni iránta, ám megpróbál ellenállni és enyhülést találni, s rászorul valamilyen vigasztalásra.
Talán többet is beszéltem erről, mint kellett volna, de kevesebbet, mint akartam. Hiszen a fájdalomban is rejlik bizonyos örömérzés, különösen akkor, ha bánatunkat olyan barát keblén sírhatjuk el, aki könnyeinkre kész az elismerésre vagy a megbocsátásra.

Minden jót!



Plinius: Epist. 8, 16