Panurgus Fanniusnak volt a rabszolgája, a színész Roscius pedig a társtulajdonos. — Milyen bizalom és várakozás, milyen érdeklődés és jóindulat kísérte a színpadra Panurgust, csak azért, mert Rosciusnak volt a tanítványa! Akik szerették Rosciust, azok jóindulattal fogadták őt is, akik csodálták, azoknak ő is tetszett; egyszóval, akik hallották, ki volt a mestere, azok meg voltak győződve róla, hogy tökéletes képzést nyert. Ilyen a közvélemény: keveset ad a tényekre, annál többet az előítéletekre.
Hogy mit tud, azzal csak igen kevesen törődtek, mindenkit az érdekelt, hol tanult. S úgy vélekedtek, hogy nem adhat elő rosszul vagy hibás felfogásban. Ha Statilius iskolájából jött volna, úgy még akkor se keltene érdeklődést, ha művészete Rosciust is felülmúlná. Mindenkinek az a meggyőződése ugyanis, hogy miként hitvány apának nem lehet derék fia, úgy valamilyen csapnivaló színész sem nevelhet jó komikust. S minthogy Roscius keze alól jött, többre tartották annál, mint amennyit valóban tudott. Ahodan nemrég Eros komikus esetében is történt.

Ez, mikor nem akármilyen füttykoncerttel, hanem valóságos tüntetéssel elkergették a színpadról, mint egy oltárhoz, úgy menekült Roscius házának, iskolájának, pártfogásának és tekintélyének oltalma alá. Így aztán ő, aki a leghitványabb színészek közé sem számított, igen rövid idő alatt a legelső komikusok sorába lépett. Minek köszönheti az előrehaladását? Egyedül Roscius pártfogásának, aki Panurgust sem csak azért fogadta be a házába, hogy a tanítványának nevezzék, hanem azért is, hogy sok fáradozás, bosszúság és kínlódás árán kitanítsa.



Cicero: Pro Rose. com. 27. 29-31.