A szakmai képzettség elérésének harmadik útját a rabszolgák számára létesített Paedagogium-ok jelentették. Ilyenek fenntartására csak a legnagyobb személyzetet foglalkoztató előkelő házaknál vagy a császári udvarban volt lehetőség. Az auktorok elszórt megjegyzései, részben pedig a feliratos anyag alapján nagyon keveset tudunk e paedagogiumok szerveződéséről, működéséről. Adataink többsége a császári ház paedagogiumaira vonatkozik, melyek méretüknél és funkcióiknál fogva is erősen eltérhettek a magánházak hasonló intézményeitől.

A képzések között ez volt a leginkább intézményesített. Az oktató tanárok maguk is rabszolgák voltak, bár lehettek szabadok is. A képzés ugyanúgy 12 éves kor körül vehette kezdetét, mint az inasok esetében. A feliratokon ugyanis 12 és 19 év közötti fiúkkal találkozunk. Kérdéses, hogy miért ennyire hosszú a képzés időtartama: vajon maga a képzés igényelt ennyire sok évet, vagy az ismeretek elsajátítása itt is rövidebb ideig tartott, s az eltérést csupán az okozza, hogy különböző életkorú fiúk kerültek be a valójában pár éves képzést nyújtó paedagogiumba.
A paedagogium tulajdonképpen komornyikot képzett, azonban ez nem azt jelenti, hogy a kulturált felszolgálást tanulták éveken át. Az antik háztartás ideális esetben egy önellátásra törekvő termelési egység, ennek megfelelően a paedagogiumban tanított tárgyak között is találkozunk kézműves mesterségekkel. Forrásainkban szerepel a tükörkészítők tanára, vagy a bútorasztalos. Ezek mellett megjelennek a tipikusan háztartási feladatok ellátására irányuló képzések, például a kenőcskészítés (praepositus unctorum)} A dokumentumok alapján ismert a bútorok (superlectilis) készítésének tanára is.

A paedagogium neveltjei mindemellett reprezentatív feladatokat is elláttak. A közéjük való bekerülés egy fiatal rabszolga számára mindenképpen karriernek számított. A római ház szerkezeténél fogva alkalmas volt rá, hogy a szabadok és a rabszolgák lakrészeit különválassza, s ilyen módon a valódi munkavégzés helyét láthatatlanná tegye. A domusbaxt nem volt szuterén, a padlástér pedig gyakorlatilag soha nem maradt meg.
A pompeii, herculaneumi házakon a szociális szeparáció jelei így is jól láthatók. A Faun háza például két, eredetileg független lakóház összeépítéséből keletkezett, ahol a kisebbik és igénytelenebb építésű átriumos lakóházat szolgaszállássá alakították át. A falfestmények minőségéből esetenként még a személyzet belső hierarchiájára is következtethetünk, a szolgaszállások falai alig díszítettek. Ennek ellentmondani látszik, hogy a Casa dei Vettii erotikus freskói szolgaszállásról kerültek elő, talán a személyzet felügyelőjének szobájából.
A személyzet és a család fizikai elkülönítése valószínűleg kevésbé érintette az egészen kis gyermekeket. Sok forrás említi az átriumban együtt játszó szabad és szolga gyermekeket, így már az a gondolat is felvetődött, hogy az urak gyermekei valójában a szolgák lakrészében laktak dajkáikkal együtt.

Az idősebbek esetében ugyanakkor feltételezhetjük, hogy a személyzet jelentős része a tulajdonosok előtt láthatatlan módon végezte tevékenységét különben nehéz volna megmagyarázni azon folyosók létét, melyeknek semmilyen más funkciója nem volt, mint ezt a láthatatlanságot biztosítani. Ilyen körülmények között olyan munkát kapni, mely lehetővé tette, hogy egy fiatal szolga rendszeresen találkozhasson a tulajdonosával és annak barátaival, nemcsak kényelmesebb életmódot jelentett, hanem presztízst és érvényesülési lehetőséget is.

A rabszolgák számára a tulajdonos akaratától függött a jobb életkörülmények vagy akár a szabadság elnyerése, s így a gazda közelében való tartózkodás esszenciális fontossággal bírt.
Kérdéses, hogy mindez mennyiben szolgált javukra. Ezek a reprezentatív célból tartott fiatal szolgák az antik irodalomban általában kétféle kontextusban jelennek meg. Az első szerepkör: mint akik a vendégeket sértegetik.
A rosszabb anyagi helyzetű rómaiak, akik közé általában az irodalmárok is tartoztak sértésként élték meg, hogy előkelő patrónusaik házában taknyos rabszolgagyermekek vagyont érő ruhákat hordanak, és olyan szemtelenül viselkednek a látogatókkal, ahogy a gazdájuk a saját gyermekeinek biztosan nem engedné meg. Ezek a körülmények egy rabszolga életét nyilván elviselhetőbbé tették, mint ha a földeken kellett volna dolgoznia, de attól még szólásszabadságukat nem tekinthetjük a nagyobb szabadság jelének. Csupán gazdájuk szeszélye volt, aki az udvari bolond szerepét szánta nekik.

A másik gyakori irodalmi kontextus modem szemmel nézve különösen visszataszító. A római közerkölcs a homoszexuális kapcsolatot kizárólag egy felnőtt férfi és egy fiatalkorú rabszolga vagy alacsony társadalmi státuszú fiú között tolerálta, s nem egy római szerző említette meg szánakozva (vagy gúnyosan), hogy az asztalnál felszolgáló jóképű és drága ruhákat viselő inakra milyen feladatok várnak még.

A paedagogiumba való bekerülés nem csupán presztízst jelentett, hanem közösséget is létrehozott, az ״osztálytársak” sírfeliratokon conpaedagogitaként emlékeznek meg egymásról. Ismert olyan felirat, amely lényegében csak egy osztálynévsort tártálmáz. A feliratanyag bizonyos fokig lehetővé teszi, hogy felmérjük ezen iskolák szociometriáját, az iskolák metodikájával kapcsolatban azonban nem ad támpontot.
A paedagogiumokban kézművesszakmákat is tanítottak, mely képzés a szabadok világában mester-inas kapcsolatban történt. Kérdéses, hogy így volt-e mindez a paedagogiumban is; lehetséges-e, hogy a paedagogium termelő egység volt, vagy csupán a mai értelemben vett iskolához hasonlítható, ahol pusztán tanították, nem pedig gyakorolták a mesterségeket. Ez utóbbi eset meglepő volna, mert akkor a paedagogium egy olyan iskolatípust képviselne, melynek nincs antik párhuzama és amelynek létjogosultsága is kérdéses.
Sajnos nem ismerünk olyan forrást, mely eldönthetné ezt a kérdést. A tanárok megnevezése a feliratokon egyszerűen magister, vagyis tanár, ebből azonban nem vonhatunk le következtetést, mivel az inasszerződések is egyszerűen didaskalosmk, vagyis tanárnak nevezik a mestert.



Tóth Anna Judit