A kérdést, hogy hány éves kortól számított teljes értékű munkaerőnek egy fiatal, érdemes az inasszerződésektől függetlenül is megvizsgálni. Amennyiben a szerződésekben az inas jellemzően 12 éves, akkor a 2 és 6 év közötti képzés végén 14 és 18 év között volt. Valószínűleg már kevéssel korábban teljes értékű munkaerőnek számított. A külvilág, a család számára valószínűleg már korábban is az általuk tanult szakma volt az identitás meghatározó eleme, nem pedig a tanonc mivoltuk, ellenkező esetben nehezen tudnánk értelmezni például az alig nyolc esztendős kis fodrász sírfeliratát. Különösen a kozmetikai szakmáknál vetődik fel az a kérdés is, hogy a képzett dolgozóktól lehetséges-e megkülönböztetni a képzetleneket.
A hétköznapi nyelvhasználatban valószínűleg az is ornatrix, aki képes a császárkor női portrészobrainak elképesztőén bonyolult frizuráit a gyakorlatban is megvalósítani, de talán az is, aki esetenként megfésülte úrnője haját. A kozmetikai szakmák között aránytalanul sok fiatal lánnyal találkozunk. Az a tény, hogy a római úrinők szívesen alkalmaztak gyermekkorú rabszolgákat ilyen feladatokra, más megvilágításba helyezi a római költők toposzként ismétlődő megjegyzéseit a lelketlen úrinőkről, akik még a legkisebb hibáért is megkínozzák fodrásznőjüket.

Meglepően fiatal életkorokkal találkozunk az előadóművészek között is. Ezeket a szakmákat el kell azonban különítenünk a többi kézműves vagy értelmiségi szakmától, hiszen a gyermekek színpadi jelenléte mindig is speciális attrakciónak számított.


Összefoglalva tehát a szakmai képzések fő jellemzőit, a legjobban adatolt időszakban, vagyis a Római Birodalom fennállása idején, azt látjuk, hogy a kisebb gyermekek számára az első képzési fokozat körülbelül 7 éves kortól kezdődően az elemi iskola volt. Ebben rabszolga gyermekek ugyanúgy részesülhettek, mint a szabadok, ugyanakkor a szabad születésűek is kimaradhattak belőle, hiszen, mint láttuk, az egyiptomi kézművesmesterek jelentős része analfabéta volt. A tulajdonképpeni szakmai képzések tizenkét esztendős kortól kezdődtek (a legtöbb szakma esetében), és nagyjából akkor értek véget, amikor a gyermekek elérték a nagykorúságot (16 éves kor).
Bizonyosra vehetjük, hogy a rabszolgagyermekek nagy része már inasévei előtt is sokat dolgozott, és a szabad kézművescsaládok esetében is valószínűsíthető, hogy a kisebb gyermekek is figyelték szüleik munkáját, esetleg részt is vettek egyes munkafolyamatokban. A tervszerű, céltudatos oktatás terepe lehetett a családi műhely (források hiányában erről tudunk a legkevesebbet), vagy pedig a szerződéses inasság egy mesterembernél.

A harmadik lehetőséget a csak rabszolgák számára fenntartott paedagogusok jelentették. Általánosan jellemzőnek tűnik, hogy a gyermekek tízes éveik közepétől felnőtt és képzett munkavállalónak számítottak, ami nagyjából egybeesik a nagykorúvá válásukkal. Csak sejthetjük, milyen gondolatokkal a fejükben lépték át ezt az életkort. A szabadok álma aligha volt más, mint egy saját műhely és saját egzisztencia, a rabszolgák számára pedig a szabadságuk megváltásához szükséges pénz összegyűjtése.


Tóth Anna Judit