A felsorolt szakmák közös jellemzője, hogy forrásaink alapján meglehetősen keveset tudunk a tulajdonképpeni képzés, szakképzés folyamatáról. Egy suszter esetében még elképzelhető, hogy valamiként menet közben „rá ragadt” a szakma, esetleg ״belé verték”, de egy vízvezetéképítő mérnök esetében ez elképzelhetetlen. Rendkívül keveset tudunk arról, milyen szervezeti keretek között, milyen didaktika alkalmazásával sajátították el a szaktudást; mennyiben volt ez a tanulási folyamat egységes, uniformizált, s létezett-e egyáltalán valamiféle szakmai kontroll.
Bár a lehetséges képzések skálája igen széles volt, mégis megfigyelhetünk bizonyos közös kapcsolódási pontokat:
a) A szakmai képzések fiatalabb korban kezdődtek és zárultak le, mint manapság: ismerünk 8 éves táncosnőt, 13 éves könyvelőt is. Meglepően fiatal korban már önálló feladatokkal bízták meg a tanulót. A feliratok adatai alapján ismerünk olyan 16 éves ifjút, aki maga vezet egy tabernát, s e nem ritka jelenséget a Digesta adatai is igazolják.
b) Manapság élesen (bár talán egyre kevésbé) elválnak a szakmai képzések aszerint, hogy milyen alapképzettséget várnak el a voltaképpeni szakmai képzés megkezdéséhez. Ez a jelenség az ókorban hiányozni látszik. Bizonyos képzésekhez nyilvánvalóan szükség volt előzetes tudásanyagra, de nem elvégzett osztályokra. A tudás színvonalának megítélése egyedül a mesterre tartozott.
c) Az ókorban hiányzott a centralizációs törekvés is. Az állam nem kívánt beavatkozni a képzés menetébe és tartalmába, például centralizált iskola létrehozása és vizsgarendszer kidolgozása révén. A szakmai szervezetek sem tettek így. Léteztek ugyan szakmai collegium, ezek azonban a középkori céhek gyakorlatával ellentétben nem szabták meg a képzés folyamatát vagy tartalmát. Egyedül a piac határozta meg, kinek a szakmai tudása ér annyit, hogy a mesterség megélhetést is nyújtson. Mindenesetre vannak arra utaló jelek, hogy az oktatás megrendelője, nevezetesen a szülő vagy a tulajdonos valamilyen formában ellenőrizni kívánta a megszerzett tudást.
Az orvosok esetében az állam különböztette meg az átlagos orvosoktól a szakmai elitet. A szakmai elit tagjai számos privilégiumban, így például adómentességben részesültek. Jogi szabályozás nem létezett azzal kapcsolatosan, hogy milyen képzés kvalifikál valakit arra, hogy archiatros (főorvos) lehessen.
d) Modem értelemben vett iskoláról sem beszélhetünk, az oktatás minden szintjén ugyanis a mester és tanítvány személyes viszonyrendszere dominál, nem az intézmény az, mely magas megbecsültséggel rendelkezik. A szakirodalom gyakran említi az athéni filozófiai iskolát vagy a bejrúti jogi akadémiát; de még ezek sem mutatták a szervezettségnek és intézményességnek olyan fokát, mint például a középkori universitasok.
e) A képzésben a szóbeliség dominál. Ezek az alapfeltevések és tények szinte predesztinálják az antik oktatást arra, hogy széttagolt, szélsőségesen gyakorlatorientált és a képzés tartalmát illetően drasztikusan eltérő legyen aszerint, hogy ki, milyen mesternél tanult. Felmerül az a lehetőség is, hogy sok szakmánál talán nem is beszélhetünk modem értelemben vett képzésről: elképzelhető, hogy a tanonc egyszerűen csak belejött a munkába.
Nem könnyű a források alapján cáfolni vagy megerősíteni ezt a képet. Bizonyos esetekben azt látjuk, hogy a források explicit módon állítják a képzés hiányát. Columella például arról panaszkodik, hogy nincs mezőgazdász képzés, miközben még az ételt fűszerezőknek és a fodrászoknak is van saját iskolája.
Más tények viszont nem csupán arról tanúskodnak, hogy létezhetett szakképzés amely aligha meglepő, hanem arról is, hogy ez a képzés bizonyos szempontból egységes volt, és kialakított egy általános pedagógiai gyakorlatot, didaktikát. A római ipar egyik jellemzője az uniformalizáltság, hiányzik a népművészet vagy akár a lokális művészet. A formai egységesülés még könnyen megvalósítható olyan iparágakban, mint az athéni kerámiafestés esetében, ahol hatalmas mennyiségű termék készült egy földrajzilag szűk területen, és ahol a mesterek a készítés folyamata közben óhatatlanul is látták egymás munkáit. Ugyanez egy birodalom méretű területen már nehezen képzelhető el.
A formakincs egységessége nem csak a nagy területre szállított luxustermékek esetében figyelhető meg, hanem az olcsó, helyi igényeket kiszolgáló árunál is. Mindez valószínűvé teszi, hogy a mesterek mintakönyvek alapján dolgoztak, amelyek akár a kézműves szakma tankönyveiként is funkcionálhattak.
Egy viszonylag egységes oktatási szisztéma mellett szól az az érv is, hogy az elemi képzésben, valamint legalább egy szakma, a rétorok esetében aránylag jól ismerjük a képzés folyamatát, s ebben az esetben a források egy meglepően egységes követelményrendszert sejtetnek.
Az írás-olvasás tanításának léteztek tipikus segédeszközei, az auktorok pedig ismertetik a tanulás bevett lépcsőit. A retorika esetében nem csupán a szakirodalom maradt fent, hanem a modem értelemben vett tankönyvek is. A szakmunkák között ugyanakkor találunk kimondottan a szakma pedagógiájára, didaktikájára fókuszáló műveket is. A retorikai képzés kialakított egy saját módszertani terminológiát, ismerünk olyan szakkifejezéseket, melyeknek csak a szónoklat tanításában van jelentésük (progymnasmata, controversia).
Hogy a rétorikai képzést sokkal jobban ismerjük, mint a mérnökök, a fodrászok vagy a gyorsírók képzését, annak legfontosabb okai a következők:
a) a forrásanyag fennmaradt, mert a középkor és a kora újkor embere is el akarta sajátítani a
helyes latin és görög stílust;
b) nagy volt a hallgatók száma, hiszen az elit szinte minden tagja részesült a rétorikai képzésben;
c) olyan szakmáról van szó, mely természeténél fogva írásban rögzíthető, aránylag kevés ábrát igényel.
Bármennyire hiányosak is az adataink, semmi okunk azt feltételezni, hogy más szakmák esetében hiányzott a pedagógiai tudatosság és szándék. Már csak azért sem feltételezhetjük ezt, mert a tanítványok a legtöbb szakmában nagyon fiatalok voltak, és egy gyermek kitanítása mindig nagyobb kihívás lehetett, mint egy felnőtt betanítása.
Ez az ismeret óvatosságra inthet minket, nehogy a többi szakma esetében a bizonyíték hiányát a hiány bizonyítékaként, vagy esetleg a szórványos bizonyítékot a bizonyíték hiányaként értelmezzük. A retorikán kívül is hallunk tankönyvekről, például abban az inasszerződésben, melynek tárgya egy rabszolgagyermek gyorsírói képzése.
Tanításának első szakaszában feladata egy „kommentarion” bemagolása, amely ebben a kontextusban valamiféle tankönyv vagy jegyzet lehet, A rétorika témakörén kívül egyértelműen tankönyvnek tekinthető szövegek az idegennyelv-tanulás kapcsán maradtak fent: Gallia területéről származik több úgynevezett Colloquium, latin-görög párhuzamos szövegeket tartalmazó irat, mai szóval, társalgási zsebkönyv.
Papiruszon fennmaradt egy hasonlójellegű, görög-latin-kopt háromnyelvű tankönyv töredéke is. Megmaradtak különböző tematikus glosszáriumok, s ide sorolhatjuk a középkori másolatokban hagyományozódott latin, illetve görög nyelvtanokat is. Bizonyos matematikai értekezések is értelmezhetőek tankönyvként. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az iskolai Wamban nyomtatás híján a tankönyv használata alapvetően különbözött a maitól, valószínűleg a legtöbb esetben a tanár birtokában volt az egyetlen példány.
A szakmai képzés elsődleges színtere az inasság ״intézménye” egy már képzett mester mellett. A kutatás számára sokáig ismeretlen volt a jelenség léte, az irodalmi források torzító adatainak tükrében úgy tűnhetett, hogy a szerződött inas-mester viszony kizárólagosan középkori lelemény. Ezt a képet az egyiptomi papiruszon rögzített dokumentumok felfedezése változtatta meg.
Marco Bergamasco 1995-ös tanulmánya már 42 darabot ismert, ez a szám azonban néhány új darabbal tovább bővült. Bár dokumentumok Egyiptomon kívül nem maradhattak fenn, néhány, a Birodalom más területeiről származó sírfelirat ugyancsak a mester-inas kapcsolat meglétéről tanúskodik. Nehéz megítélni, hogy a szerződések száma sok vagy éppen nagyon kevés. Az antik munkaerőpiac szerkezete az otthoni tanítást ösztönözte.
A szabad munkások általában kitanították gyermekeiket szakmájukra, a kisebb vagy nagyobb üzemek számára is az volt a legköltséghatékonyabb megoldás, ha a vásárolt rabszolgáikat maguk képezték. Ez a mesterember számára fontos befektetési lehetőség lehetett, hiszen egy aránylag olcsón megvásárolt gyermeket pár évnyi képzés után többszörös haszonnal adhatott tovább. Ezekben az esetekben a képzés folyamata csak ritkán hagy maga után írott dokumentumot. Egy Ptolemaios kori levél tanúsítja, hogy egy család üzleti szempontból arra a döntésre jutott, hogy megtanulja az egyiptomi nyelvet csak azért, hogy utána rabszolgáknak adhassák át ezt a tudást.
Nem világos, milyen indokok késztették a családokat arra, hogy gyermekeiket idegén mesteremberekhez küldjék. Magától értetődő a helyzet, vagyis az idegen tanítóhoz küldés abban az esetben, ha az apa valamilyen okból elérhetetlen. Több szerződésben láthatjuk, hogy az inas részéről nem az apa, hanem a nagybácsi, anya, nagyszülő vagy más rokon az aláíró. Egy esetben a szöveg explicit módon tartalmazza, hogy az apa látáskárosodása miatt nem tudta gyermeke tanítását befejezni, s ezért küldte öt inasságba. Bár a szerződések 42%-ában nem az apa az aláíró, még sincs okunk arra következtetni, hogy biztosan az apa halála vezetett ahhoz, hogy a gyermekét inasságba adják.
Egyes esetekben talán anyagi vagy pedagógiai előnyöket láthattak benne, ha gyermeküket nem maguk, hanem idegen kézművesek, mesteremberek tanítják. Erről tanúskodik az a dokumentumcsoport, melyben két takács család fiait egyazon időben a másik családjához küldi inasságba. A források leírása alapján még akár az is elképzelhető, hogy a Római Birodalom bizonyos időszakaiban és egyes területein elvesztette domináns jellegét az a szokás, hogy a szakma apáról fiúra hagyományozódik. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy a családi üzletek fejlesztésében a gazda és a szolgája közötti üzleti, gazdasági kapcsolatok váltak uralkodóvá.
A szerződésekben szereplő gyermekek többsége szabad jogállású, de rabszolga származásúakat is találunk az inasok között A nemek tekintetében a többségük fiú, de akadnak lányok is, azonban kis számú kivételtől eltekintve ők rabszolgák. A szerződésben rögzített fizetéseket és életkörülményeket illetően nem tapasztalunk érzékelhető különbséget a szabad és rabszolgagyermekek között. Mindez azért is figyelemreméltó, mert a szabad gyermekek nem nincstelen családokból érkeznek, szüleiket a gyermekek jövőjébe való befektetés motiválta, s nem volt égető szükségük az inasságba küldött gyermek keresetére.
A szerződésben a résztvevő felek megnevezése egyszerűen tanár (didaskalos) és tanítvány (mathéíés), más speciális megnevezésük nem volt. A tanoncok életkorát nem határozzák meg explicit módon, csupán kiskorúságuk tényét rögzítik. A szabad fiúk általában képzésük második évétől fizetik a fejadót, így Westermann arra következtetett, hogy másságuk kezdetekor 13 évesek lehettek. Csupán egy esetben említik a gyermek életkorát: egy szövést tanuló rabszolgalány 14 éves. A császári paedagogiumok esetében sem találkozunk tizenkét évesnél fiatalabb tanulókkal.
A szerződésekben előforduló szakmák a következők: orvos, két gyorsíró, szögkovács, fuvolajátékos, két kőműves, két gyékény sző vő, kovács, balzsamozó. Minden más előfordulás a textiliparhoz kötődik, leggyakrabban, több mint húsz alkalommal egyszerűen a szövést említik, két alkalommal a lenvászon szövését (λινουφική των καθη μενών τεχνή, λινόυφος), esetleg a takács vagy szövésmesterségét (γερδιακη ή ύφαντική τέχνη) említik. Α κτενιστικη τεχνή valószínűleg gyapjúkártolót jelent. Ezek mellett előfordul még egy-egy alkalommal hímzés, illetve aranyhímzés is.
Ez a megoszlás a helyi, egyiptomi ipar szerkezetét tükrözi, ez eredményezheti a textilipar, illetve az erősen specializált textilipari szakmák túlnyomó súlyát. Sok esetben olvashatunk olyan kitételt, hogy a mester inasának a szakma ״teljességét” tanítsa meg, úgy tanítsa meg a szakmát, ״ahogy ö maga tudja.”
Tudomásom szerint a kutatás eddig nem vizsgálta ennek a kitételnek a gyakorlati jelentőségét. Elsődleges olvasatban ez felszólítás arra, hogy a mester ne hanyagul oktasson. Úgy vélem azonban, hogy itt többről lehet szó. A császárkor számos iparága specializált volt, és léteztek számos alkalmazottat foglalkoztató manufaktúrák. Ilyen üzemekben a munkafolyamat részekre bontása nemcsak felgyorsította a munkafolyamatot, hanem gyorsabbá is tette a munkás képzését és betanítását. Létezik olyan forrásadat, mely explicit módon állítja, hogy ez volt a fő cél.
Egy több inast foglalkoztató mester számára a munka szakaszókra osztása hatékonyabb és jövedelmezőbb lett volna, az inas és családja érdekeit azonban ez alapvetően sértette volna. A kifejezetten tanítás tárgyában megkötött szerződések egyértelműen megkülönböztethetők a gyermekmunkával kapcsolatos szerződések egy másik típusától. Több irat tanúsítja, hogy gyermekek, fiúk, de akár lányok is, azért dolgoztak egy mesterembernél, hogy így törlesszék családjuk adósságát.
Westermann a fennmaradt szerződéseket a feleket terhelő pénzügyi kötelezettségek alapján osztotta két csoportra:
a) Egyes szakmákban, úgy, mint gyorsíró, fuvolás a gyermek családja fizet a képzésért. Ezekben az esetekben a tanítás csak tanítást jelent, mivel a tanonc munkája a mester számára értéktelen mindaddig, amíg nem szerezte meg a képzettséget.
b) A legtöbb esetben a helyzet fordított, vagyis a mester fizet a gyermek családjának a képzés időtartama alatt. Ezekben az esetekben a gyermek hasznot hozó munkaerőként is alkalmazható.
Az inasszerződésekben a képzési időre rögzített időszak változatos, még egy szakmán belül is. A takácsok esetében a következő képzési idők kerülnek feltüntetésre: öt, négy, három, két és fél, kettő év, húsz hónap, egy év két hónap, egy év. Az egyéves képzés esetében egy már megkezdett oktatás folytatásáról van szó. Más szövegben egyértelműsítik, hogy a mester két év alatt az egész szakmát megtanítja. Az egyik kőműves szerződésben hat év szerepel, míg egy másikban három.
A fodrász szerződésében a szakma elsajátítására három évet szánnak. A mester által fizetett összegek az évek múlásával fokozatosan emelkednek, és a harmadik évnél tapasztalható jelentős emelkedés. Ebből arra következtetünk, hogy a harmadik év végére a tulajdonképpeni szakmai képzés befejeződött. Nem meglepő, hogy az orvosi szakma ismereteinek az elsajátítása igényelte a leghosszabb képzési időt (hat év).
A szerződésekben előforduló leghosszabb képzési időszak mégsem ez, hanem az arany hímzés elsajátítására fordítandó nyolc teljes év. Ez az irreálisan hosszú képzési idő felveti a kérdést, hogy itt egyáltalán másságról van-e szó. A modem közel-keleti szőnyegszövő üzemek nem ritkán tanítási szerződéssel alkalmazzák a gyermekeket, azonban mire ők kijárják az ״iskolát” a kezük már túl nagy lesz a munka elvégzéséhez. A Római Birodalomban nem létezett gyermekmunkát akadályozó törvény, így nem is volt szükség arra, hogy ezt hamis szerződéssel megkerüljék.
Az elvárt munka mennyisége felnőtthöz illő volt. A szerződések kikötik, hogy az inas engedelmességgel tartozik, és nem hagyhatja el mesterét. Több szöveg szerint a munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott, a tanonc csak ezután mehetett haza a családjához. Egyes esetekben a mestere házánál töltötte az éjszakát is. Öt szerződés rendelkezik a pihenőnapok számáról is. A dokumentumban használt ige az άργέω, a szabadnapok célja pedig az ünnepek megülése.
A szabadnapok száma tisztán megállapodás kérdése. Egy esetben (P. Fouad I, 37) egy kétéves periódusban havonként három, közelebbről meg nem határozott napra jogosult az inas, anélkül, hogy kártérítést kellene fizetnie mesterének. Egy szerződés (P. Oxy. XLI, 2971) az Amesysia ünnepét emeli ki csupán. Máshol (P. Oxy. IV, 725) egy ötéves szerződés évenként húsz szabadnapot határoz meg ünnepek céljára. A P. Oxy. XN, 1647. számú szerződésben egy rabszolgalány évenként 18 szabadnapot kap. A P. Oxy. XXXI, 2586 szövege a következő ünnepeket jelöli szabadnapként: Tybi, Pachón, az Amesysia hét napja és a Serapeia két napja.
Figyelemre méltó, hogy szabad és rabszolga között nincs különbség a szabadnapok számát illetően. A szabadnapok száma rendkívül kevés tekintettel arra, hogy a kor nem ismerte a hétvégi pihenőnapot. Ha például betegség miatt a gyermek a szerződésben meghatározott napokon felül további napokon is hiányzik, abban az esetben az apának egy drachmát kell fizetnie a mesternek. Három kivételtői eltekintve a mester ugyanazon a településen él, ahol az inas is. Ez lehetőséget adott a szerződés betartásának ellenőrzésére, és az inas életkörülményeinek szemmel tartására is.
Összesen négy szerződés említi azt, hogy a képzést valamiféle vizsga követte. A fuvolás szerződése kitér rá, hogy a képzési idő lejárta után a gyermek három szakmabeli előtt adjon tanúbizonyságot művészetéről. A gyorsírói szerződésben két tanítási periódust különböztetnek meg: az első szakasz végére a gyermek megtanulja a „commentarius”-t, a második végére pedig megismeri az egész mesterséget. Bár erre a szerződés részletesen nem tért ki, mégis arra kell következtetnünk, hogy a két periódus különválasztása valamiféle vizsgáztatást, tesztelést igényelhetett.
A takácsszerződések között is akad, amelyik implicit módon utal vizsgáztatásra, a mester kárpótlást ígér, amennyiben a tanítvány mesterségbeli tudása nem lesz teljes. Ez pedig biztosan nem állapítható meg másként, mint egy független szakértő bevonásával. A hímzőlány szerződése teljesen nyíltan említ egy hasonló tesztet, ahol a syntechnitések, szakmabeliek vizsgálják meg a tanonc szakmai fejlődését. Mindezen esetekben a tanuló haladását vizsgálják, de valójában a mestert ellenőrzik. Ha a diák nem nyújtja az elvárt teljesítményt, akkor a tanár tekinthető szerződésszegőnek.
A szerződésekből nyerhető információk korlátozottak, nem kapunk részletes munkaköri leírást; nem tudunk tehát képet alkotni arról, hogy ezek a gyermekek milyen környezetbe kerültek. Az egyetlen dolog, hogy a tanítást elkezdő mesterember felelősséget vállalt azért, hogy a hozzá kerülő ifjú 2-5 év múlva elsajátítja a szakma minden csínját-bínját. Még olyan egyszerű kérdésekre sem tudunk választ adni, hogy a tanoncok mennyire zsúfolt környezetbe kerültek. Vajon egy átlagos mester egyedül dolgozott, legfeljebb családtagjainak és néhány gyermekkorú inasnak a segítségével, vagy esetleg a tanoncok egy kisebb vagy nagyobb manufaktúra dolgozói lettek? Ismerünk olyan sírfeliratot, ahol az elhunyt mestert három inasa gyászolja.
A kézművesek tanítási módszereiről nagyon kevés ismerettel rendelkezünk. Kétség nem lehet afelől, hogy a verés, mint nevelési eszköz központi szerepet játszott a tanulási folyamatban. A Digesta említést tesz a cipészmesterről, aki egy pofonnal kiverte az inasa szemét. A jogász lulianus nem tekinti az esetet a Lex Aquilia alapján perelhető testi sértésnek, mondván, hogy a tett célja nem a fizikai károkozás volt, hanem a fegyelmezés.
Ulpianus ugyanebben a töredékben az ellenvéleményét fejezi ki. Ebben a tekintetben a szabad gyermekek helyzete nem volt sokkal jobb, mint a rabszolgáké. A verés nemcsak az másság intézményében, hanem az iskolákban is hétköznapi volt, nagyon ritkák az elítélő hangok. Ha a bánásmód elviselhetetlennek bizonyult, a gyermek családi viszonyain és anyagi lehetőségein múlott, hogy szabadulni tudott-e.
Az író Lukianos nagybátyjánál töltött kőfaragó-tanoncsága egy napig tartott, az első komoly verés után haza tudta magát sírni. Fennmaradt egy levél Athénból, mely egy hasonló helyzetbe került gyermek panaszait tartalmazza. Az ólomtáblára írt és valószínűleg soha el nem küldött levelet egy Lésis nevű bronzműves inas írta, a címzett pedig anyja és egy bizonyos Xenoklés. A gyermek valószínűleg metoikos származású, nem pedig rabszolga, a levél címzettje Xenoklés, a gyámja lehetett. Arra panaszkodik, hogy munkahelyén verik, megkötözik, és helyzete egyre rosszabb és rosszabb lett, kéri tehát gondozóit, hogy keressenek neki másik helyet. Ebben az esetben az inas bizonyosan nem a családjával lakott, máskülönben a levél megírása szükségtelen lett volna. A szívszorító történet végét sajnálatos módon nem ismerjük.
Jordan azzal érvel a gyermek metoikos származása mellett, hogy az inas a levélben anyja közbenjárását is kéri. Ez arra utalhat, hogy az anya nem rabszolga, hiszen csak ebben az esetben tudott fellépni fia érdekében. Ezt az érvelést megkérdőjelezi egy sokkal későbbi szöveghely a Digestóban. A törvény felsorolja azokat az eseteket, mikor egy rabszolga engedély nélküli eltávozását nem szabad és nem lehet szökésnek tekinteni.
A felnőttekre vonatkozó eseteken túl, egy tétel kimondottan a dolgozó gyermekekre vonatkozik: nem szökevény az a rabszolgagyermek, aki a mesterétől hazaszökött az anyjához, amennyiben tettét azért követte el, hogy anyjától kérjen segítséget és közbenjárást valamilyen büntetést elkerülendő. Ebben az esetben az anya is rabszolga, s a törvényi szöveghely léte arra utal, hogy az ilyesféle közbeavatkozás rutinszerű volt. Úgy tűnik, hogy az ilyen közbeavatkozások esetén nem volt szükséges, hogy a közbelépő személy jogi hatalommal rendelkezzen. Ezekben az esetekben nyilván az anyai könnyek és könyörgés könnyíthettek a bajba került inas helyzetén.
A tényleges tanítási módszerekre vonatkozó információink nagyon csekélyek. Az irodalmi hivatkozásokon túl nem mellőzhetjük a régészeti anyagot sem, hiszen elvileg adott a lehetőség, hogy fizikai jellemzők révén azonosítsuk a gyermekek által készített tárgyakat. A kerámiák esetében kísérleteztek a készítő készségeinek meghatározásával. A kulturális analógiák arra mutatnak, hogy a 7 és 9 éves kor közötti gyermekek alapvető szinten ugyan, de már képesek alkalmazni népük motívumkészletét. Ez egy meglehetősen gyors haladási ütemet jelent, mely megmagyarázza, miért olyan kevés a kezdő kéznek tulajdonítható munka a régészeti anyagban. A téma szempontjából releváns írott forrásanyagot főleg a klasszikus kori Athénból ismerünk.
Platón azt írja, hogy a fazekas gyermeke sokáig csak nézi az apját, mielőtt maga is megpróbálkozna a munkával. Athénban létezett egy közmondás, miszerint valaki nagy vázán akarja tanulni a fazekasságot. Ennek a kifejezésnek a jelentése ״a túl nagy fába vágta a fejszéjét” mondással egyenértékű. Langdon szerint ezt szó szerint kell értenünk, vagyis a fazekasság tanulását valóban miniatűr edények készítésével kezdték.
Langdon több olyan jellemzőt is felsorol, melyek gyengébb motorikus képességekkel rendelkező kiskorú alkotóra vallanak többek között ilyen a szimmetria szándékolatlan hiánya. Előfordul, hogy apró edénykéket fordítva, fejjel lefelé festett ki valaki. Ez a készítő aligha lehet más, mint egy gyermek. Ezeket a tárgyacskákat a régészeti leletanyag leírói hajlamosak primitívnek minősíteni, bár meglepő, hogy épp a templomi votív anyagban bukkanunk tömegével ״primitív” kerámiára. Valószínű, hogy gyermekek készíthették ezeket. Az ilyen tárgyaknak Langdon két előfordulási helyét azonosítja:
a) Egyes templomokban, votív ajándékként, különösen bizonyos istennők Artemis és Héra templomaiban? Ez a két istennő érintett elsősorban a gyermekszülések kedvező, kevésbé fájdalmas lefolyásában.
b) Gyermeksírokban, különösen a Kerameikos gyermeksírjaiban. A Kerameikos Athén fazekasnegyede volt, így joggal feltételezhető, hogy ezek a tárgyak az elhunyt kisgyermek alkotásai voltak vagy esetleg barátai búcsúajándékai.
Szórványosan ugyan, de a későbbi időszakról is vannak meglehetősen szegényes adataink a szakképzés módszertanát illetően. Petronius szerint a tanuló borbély életlen borotvát használ, amíg meg nem tanulja a mesterséget.
Tóth Anna Judit