A császárkor első évszázadaira koncentrálva kísérletet teszek rá, hogy egy bár természetesen nem teljes, de mégis átfogó képet adjak arról, milyen lehetőségek álltak rendelkezésre e korszakban a szegényebb szülök számára, ha gyermekeiket taníttatni akarták, illetve, milyen tanításban reménykedhettek a rabszolgagyermekek. A részletes társadalomtörténeti és szociográfiai háttér felvázolásától eltekintek, ez ugyanis kimerítené e tanulmány kereteit. A vizsgálandó témát pragmatikus módon így határoznám meg: mindazon gyermekek sorsa érdekel, akik a közműveltségi képzés mellett vagy helyett valamilyen szakmai képzésben is részesültek.
Az ókorban a munka, elsősorban a kétkezi munka megítélése negatív volt, A legtöbb görög és római szerző számára a saját földbirtok és az azon végzett mezőgazdasági munka számított az egyetlen szabad emberhez méltó életmódnak, a bérmunka veszélyesen közel állt a rabszolgasághoz. Az ókori társadalmakra jellemző volt a rabszolgatartás, melynek gazdasági jelentőségét sem alul-, sem túlbecsülni nem szabad. A rabszolgákat azonban nem egy közös társadalmi osztályhoz való tartozás kapcsolta össze, hanem pusztán az azonos jogi helyzet.
Míg a rabszolgák nagy része kiszolgáltatott helyzetben élt, sokak számára a rabszolgaság jó állást és anyagi biztonságot hozhatott. Rómában a „menedzseri” állások jelentős részét rabszolgák töltötték be mind a magánszférában, mind az államapparátusban. A kora császárkori flotta matrózai például szabad provinciálisok voltak, míg a kapitányuk a császár rabszolgája. A birtokok intézője mindig rabszolga volt, a bérlők azonban szabadok. A szabad ember, ha lehetősége volt rá, nem dolgozott alkalmazottként.
A problémakör feltárását nehezíti a források szűkös és szórványos mivolta, továbbá az a tény is, hogy nem támaszkodhatunk modem analógiákra, az újkori rabszolgaság csak részben alkalmazható párhuzamként. A két kultúrkör viszonyai közötti fő különbség éppen az oktatás eltérő lehetőségeiben gyökerezik. Az antik rabszolgák etnikailag nem különböztek uraiktól, így felszabadításuk esetén egy-két generáció alatt teljessé vált az asszimiláció.
A római seregek a hódítás időszakában maguknál civilizáltabb népeket is leigáztak, így a rómaiak számára sem biológiai, sem kulturális érvek nem szóltak amellett, hogy rabszolgáikat alacsonyabb értékű embereknek tekintsék. Semmilyen ideológia sem hátráltatta a rabszolgák taníttatását ez ugyanis anyagi hasznot hozott a tulajdonosnak és kedvezőbb életkilátásokat a rabszolgának. Ez eredményezhette, hogy a római császárság első századában még a legfontosabb államigazgatási funkciókat is rabszolgák, illetve felszabadítottak látták el, éles kontrasztot alkotva például az amerikai Déllel, ahol még a rabszolgák írni-olvasni tanításában is a rendszer egészét megingató fenyegetést láttak.
A servus jogi értelemben nem személy, hanem vagyontárgy. Varro lingvisztikából kölcsönzött metaforájával élve beszélő szerszám (genus vocale instrumenti), aki így nélkülözi mindazokat a jogokat, melyekkel bármely természetes személy rendelkezik. Éppen azért azonban, hogy szerszámként használni lehessen, meg kell kapnia bizonyos szabadságjogokat. A rabszolgának nem lehet tulajdona, nem hozhat döntéseket saját személyes sorsáról, a gyakorlatban azonban rendelkezik peculiummal, szabadon felhasználható pénzzel, részben, hogy munkára lehessen buzdítani, részben, hogy a gazda helyett saját maga gondoskodjék az ellátásáról.
A római rabszolgaság jellemzője, hogy a társadalom minden szintjén, szinte bármely szakmában találkozunk rabszolgával, mint ahogy szabadokkal is. Még a legborzasztóbb munkakörülményeket nyújtó bányákban is dolgoznak szabad polgárok, és a legmagasabb jövedelemmel rendelkező orvosok, színészek között is találunk rabszolgákat.
A rómaiak expanziós politikája következtében viselt hadjáratok sok magasan képzett embert juttattak rabszolgasorba. Ennek köszönhetően megspórolták a taníttatás költségét. Békeidőben azonban már nem lehetett olyan rabszolgákra számítani, akik képzettségüket szabad emberként, saját idejük és pénzük befektetésével szerezték. Szükségessé vált tehát, hogy valamiképpen gondoskodjanak olyan intézményi háttérről, melyben a tulajdonosok képezhetik vagy képeztethetik tehetségesnek talált szolgáikat.
A vizsgálat fókuszában a római császárság korának első évszázadai állnak, forrásaink természete miatt azonban nem lehetséges e korszakot lezártan, a korábbi és részben későbbi évszázadoktól függetlenül vizsgálni. A Krisztus utáni első század gazdaságtörténetét aránylag jól ismerjük, ugyanakkor az ipar és a képzés működését is szabályozó jogi források általában későbbiek.
Amikor Iustinianus császár alatt kodifikálják a római jogot, valamint a meglévő jogi anyagot a Digesta gyűjteményében rendszerezik, elsősorban a Kr. u. II-III. század jogtudósait szemelvényezik: Ulpianust, Paulust, Gaiust. Ha a kézművesmesterségek képzési folyamatait szeretnénk vizsgálni, olyan kort kell keresni, ahol még kisebb volt a társadalmi szakadék az értelmiség és a mesteremberek között, mivel írott források az első csoporttól maradtak fenn. Ez a leírás leginkább a Kr. e. V. századi Athénra lehet igaz.
Tóth Anna Judit