logo

XVI Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A familia fogalma

A familia fogalomban társadalma patriarchális gyökereire átló módon jut kifejezésre az ókori Róma alapvető tulajdonformája, a rabszolgatartó tulajdon. A latin familia szó származékai, némileg módosított alakban (famiglia, famille, family, Familie, familija stb.) megtalálhatók az európai nyelvek jelentős részében, mégpedig „család” jelentésben. A szó azonban Rómában eredetileg nem vérségi-rokonsági köteléket jelölt, hanem tulajdonjogi viszonyt.
A familia jelöli, kifejezi a családfő, a gazda (pater familias) hatalma (potestas) alá tartozó személyek (szabadok és rabszolgák), valamint dolgok (jószág, vagyontárgyak) összességét. Ilyen jelentésre utalnak a szó megfelelői a többi italikus nyelvben is. A közhasználatban általában a gazda rabszolga-állományát értették rajta. Erre a jelentéskörre utal a szó nálunk sem ismeretlen továbbképzése, a famulus (szolga) is.

A római familia két nagyobb részre oszlott: ,a familia urbana és a familia rustica, tehát a városi és a falusi rabszolgák. A megoszlás, az egyes rabszolgák besorolásának alapja a jogászok nyilatkozatai szerint nem a tartózkodási, ill. munkahely volt, hanem a végzett munka jellege, vagy az állományba vétel helye. Ez a kettő az esetek zömében természetesen egybeesett. Egyes kategóriák elbírálása minden esetre okozhatott problémát, annál is inkább, mert besorolásukról nem intézkedett semmilyen általános érvényű rendelkezés, hanem a tulajdonos saját belátása szerint döntött, nem egyszer a hagyományosan kialakult gyakorlattól eltérő módon.
A familia urbana kötelékében az alábbi fontosabb csoportok tartoztak. A legtarkább képet a gazda római (városi) lakóházának cselédsége mutatja, tehát a maga és hozzátartozói személyes szolgálatát és a háztartási-házkörüli teendőket ellátó rabszolgák: nevelők, felszolgálók, ruhatárosok, szakácsok, zenészek, mulattatók, szövőnők, a konyha- és takarítószemélyzet, hordszékvivők, lovászok, kísérők, különféle mesteremberek stb. Ide tartoztak a sajátos képzettséget igénylő szellemi munkát végző rabszolgák is, mint az írnok, felolvasó, könyvtáros, titkár, az orvos stb. Külön rabszolganőket (olykor rabszolgákat) tartottak a tehetősebbek szexuális igénybevétel céljából; rabnőkből került ki túlnyomó részben a bordélyházak személyzete is.

De jórészt rabszolgák látták el a városi közszolgálatot, végezték a különféle karbantartási munkálatokat. Nagy számban foglalkoztatták őket az építkezési vállalkozók, s megtaláljuk a rabszolgákat a kisebb-nagyobb iparos műhelyekben és a különböző kereskedelmi-pénzügyi társaságok ügyintéző apparátusában is. Rabszolgák biztosították jelentős mértékben a római tömegek szórakozását, soraikból került ki a színészek, artisták nagy része és a gladiatorok szinte kivétel nélkül.
Ekkora szolgasereg láttán megértjük az idősebb Plinius berzenkedését: Mások lábán járunk, mások szemével ismerjük fel, mások emlékezete alapján üdvözöljük polgártársainkat, mások munkájából élünk, s elvesztettük természet adta képességeinket, az élet ismertető jeleit; semmi mást nem tekintünk a sajátunknak, csak az élvezeteket (N. H. 29, 19).

romaikor_kep



A minden rendű-rangú nevelők, tanítók jobbára névtelen tömegéről nem is beszélve, feltűnő az irodalom, a művészet és a tudományok területén tevékenykedő rabszolgák nagy száma. Kétségtelen, hogy a rómaiakra egyáltalán nem jellemző az érzék a filozófia és tudományos elvont gondolkodásra, ami a görögöknél oly annyira fejlett volt, sem pedig az esztétikum iránt. Igaz, történelmük első századaiban, a fennmaradásért vívott küzdelem, majd a gyorsütemű terjeszkedés során, energiáikat lekötötte a munka, az államszervezés és a hadakozás. Teljes mértékben illik rájuk is az egyik legelső római költő, Ennius (239-169) megfogalmazása: armipotentes magis quam sapientipotentes, tehát kiválóbbak a fegyverforgatásban, mint a tudományokban. Igényeik is csak a dél-itáliai, szicíliai görögök kultúrájával való megismerkedés hatására differenciálódtak, finomodtak ki. A kulturáltabb, harmonikusabb életmód valódi lehetőségei azonban főként a balkáni és keleti - kisázsiai, szíriai - hódító hadjárataik során szerzett élményeik és tapasztalataik alapján tárultak fel előttük.

A költői mesterségnek - Cato szavaival élve - kezdetben bizony nem nagy becsülete volt Rómában („poeticae artis honos non erat”). Jellemző, hogy a római költők sorát egy dél-itáliai görög rabszolga nyitja meg, aki a Pyrrhos ellen vívott háború során, Tarentum elfoglalásakor került római fogságba. Valójában ennek a Livius Andronicusnak az Odysseia- és vígjáték-fordításaival kezdődik meg a görög szellem római asszimilációja. Az irodalom társadalmi megbecsülése ezt követően olyan mértékben növekedett, ahogyan felismerték az ideológiai eszközök alkalmazásának politikai jelentőségét.
Maga a római vezető réteg azonban mindvégig elsősorban azokat a műfajokat ápolta, amelyek közvetlenebb kapcsolatban álltak közéleti szereplésével, ambícióival mint a - politikai és törvényszéki - szónoklat és a történetírás. Így az is alig mondható véletlennek, hogy a római irodalom első, sajnos csak tartalma szerint ismert, emléke egy szónoklat, Appius Claudius Caecus beszéde, melyet a Pyrrhosszal való békekötés ellen mondott a senatusban, mert az ősök példájához méltatlannak tartotta a tárgyalást az ellenséggel, amíg serege a haza földjét tapodja... S Cato, a római történelem első igazán markáns egyénisége, már vagy 150 beszédét publikálta, egy történeti és egy mezőgazdasági munkán kívül. De az augustusi aranykor költészetének legnagyobb alakja, Horatius, felszabadított rabszolgának a fia („libertino patre natus”).

Kezdetben inkább még erőszakkal „importálták” a műalkotásokat és művészeket. Az itáliai keresletből fakadó érvényesülési lehetőségeket azonban csakhamar jó érzékkel ismerték fel a hellénisztikus világ vállalkozó szellemű művészei, s valóságos népvándorlás indult meg nyugat felé. A rabszolgapiacok közvetítésével és önkéntes határozásból érkező embertömeg értékes egyedei mellett, szép számban kerültek kétes egzisztenciák is Itáliába. Nem utolsósorban az ezekkel kapcsolatos rossz tapasztalatok teszik érthetővé a rómaiak gyanakvását, lebecsülését az igen fontos tevékenységeket folytató idegenék, például az orvosok iránt.
A színészek és a színházak helyzete is nehéz volt. A római vígjátéknak ugyan megvoltak a maga népi gyökerei, de ezek a termékek úgy viszonyultak az igazi drámához, mint egy bohóctréfa egy Shakespeare-darabhoz. A római közönséget még egy Terentius-vígjáték bemutatónál is jobban érdekelték a cirkuszi látványosságok, mindenekelőtt a gladiator-viadalok.

A rendszerint halállra végződő viadalok szokását a rómaiak az etruszkoktól vették át, akik a gazdagok temetése alkalmából rendeztek ilyen véres áldozatbemutatást. Ezt követően Rómában mindjobban elterjedt ez a barbár látványosság, s a különböző nagyszámú ünnepi játék fénypontjának tekintették. A politikában való egyéni érvényesülés elengedhetetlen feltétele volt egy-egy ilyen küzdelem megrendezése. Alkalmanként bajvívó párok tucatjai, olykor százai csaptak össze a Circus Maximus, majd a 40-45 ezer nézőt befogadó Colosseum porondján. Erre a célra főként erőteljes, ügyes, fiatal hadifoglyokat, esetleg elítélt bűnözőket használtak fel, akik fellépésük előtt megfelelő kiképzést kaptak.
A gladiator elnevezés a gladius (kard) szóból származik; a bajvívók azonban nemcsak karddal, hanem ethnikai adottságaikhoz igazodó fegyverzetben, felszereléssel (dárda, tőr, szigony és vetőháló stb.), különféle vértezetben, sisakban, olykor lovon, harci szekéren küzdöttek. Mindig eltérő típusokat állítottak szembe egymással, ami fokozta a küzdelem változatosságát, látványosságát. Idővel pedig divatba jöttek a tömeges összecsapások, s az állat viadakik is. A küzdelem mindig zenekíséret mellett folyt. Az a szerencsés gladiator, aki bizonyon szarvú összecsapást szerencsésen túlélt, egy idő múltán elnyerhette felmentését és a szabadságot.