A modern jogtól eltérően a római jog nem ismert természetes és jogi személyeket, és nem vizsgálta a cselekvőképességet. A teljes jogképességet 3 személyi állapot (status) együttes megléte biztosította: a szabadság (status libertatis), a polgárság (status civitatis) és a családi állapot (status familiae).


1) Szabadság (status libertatis) szerint a rómaiak lehettek szabadok, vagy rabszolgák.

A szabadok (liberi) szintén két csoportra oszlottak, a szabadon születettekre (ingenui) és a felszabadítottakra (liberti vagy libertini).

A szabadon születettek (ingenui): Annak ellenére, hogy a család apajogi szervezet volt, szabadon születettnek az számított, aki szabad anyától született

A felszabadítottak (liberti vagy libertini) alkották jogilag Róma szabad lakosságának legalsóbb rétegét. Nagyon összetett csoport volt. Lehettek római polgárok, de korlátozott jogképességgel rendelkeztek, a polgárokat megillető jogokból csak a ius commercii illette meg őket, illetve a négy városi tribusban a szavazati jog.
A ius patronatus alapján felszabadításuk után is függőségi viszonyban maradtak volt uraikkal. Ez a függőség uruk halálával megszűnt, de a patronatus örököseire átszállott. Így a felszabadított patronusa nevét viselte, engedelmességgel (obsequium) tartozott, köteles volt kezelni volt ura vagyonát és ellátnia ügyeit (officium), továbbá egyéb munkákra is kötelezhették, el kellett tartania (alimentatio) az elszegényedett patronust, és volt urát bizonyos öröklési jog is megillette utána.
Ezzel szemben a patronus köteles volt védeni libertinusát vagy gyámságot gyakorolni felette. Miután ura helyett végezte a gazdasági tevékenységet, gyakran meggazdagodott, és a második generációnak politikai karrier is juthatott. A császárság korában a császár szabadosai intézték a császár felügyelete alá tartozó provinciák pénzügyi igazgatását

A rabszolgák (famulus, puer, servus, captivus, mancipium) jogi értelemben – és olykor a gyakorlatban – nem számítottak személyeknek, a vagyon (mancipia) részeként tárgyként (res) kezelték őket. Látszólag egységes jogi státusú kategória volt, de foglalkozásuk és alkalmazási területük alapján meglehetősen differenciált szociális helyzetű csoport volt. A tulajdonosuk szerint megkülönböztetjük az állam tulajdonában lévő (servi publici) és a magántulajdonban lévő (servi privati) rabszolgákat.
A rabszolgaság legősibb formája az adósrabszolgaság (nexum) volt. Ezt Kr. e. 326-ban a lex Poetilia Papiria megszüntette. Legnehezebb helyzetben a bányában dolgozók voltak. Összetételüket tekintve leginkább a büntetés végrehajtás elítéltjei tartoztak közéjük. A mezőgazdaságban dolgozók (familia rustica) között is voltak szakképzetlenek, akiknek meglehetősen mostoha körülmények jutottak.
A szakképzettek (operarii), akik között ott voltak pl. a szőlőművesek, már sokkal jobban éltek. Ezek élén a magister, vagy a vilicus állt. A városi rabszolgák (familia urbana) helyzetüknél fogva gyakran felszabadulhattak. Viszonyuk urukhoz a cselédtől a vicariusig terjedt, aki ura helyetteseként, szinte szabad emberként működött.


2) A polgárság (status civitatis) szerint a szabadok lehettek jogképesek, korlátozott jogokkal rendelkezők és jogképességgel nem rendelkezők.

A jogképesek voltak a teljes jogú római polgárok (cives Romani, cives optimo iure), akik a politikai és magánjogok és kötelességek összességének birtokosai.

Jogaik közé tartoztak a közjogi jogosultságok (iura publica): A szavazati jog (ius suffragii): a római polgár aktív választójoga, a tisztségek viselésének joga (ius honorum), a római hadseregben való katonáskodás joga (ius militiae), a római vallási szertartásokon való részvétel joga (ius sacrorum), a halálbüntetés és más súlyosabb büntetés elleni fellebbezés joga a népgyűléshez (ius provocationis), a halálbüntetés helyetti önkéntes száműzetésbe vonulás joga (ius exulandi) és a kivándorlás joga (ius migrandi).
Voltak magánjogi jogosultságaik (iura privata), így a vagyonjogi képesség a római tulajdon szerzésére (ius commercii), családjogi jogképesség (ius conubii) – a házasságkötésre, de a matrimonium iuris civilis alapfeltétele is, valamint az ősi civiljogi keresetek megindításának joga (ius legis actionis).
Jogaik mellé kötelezettségek is társultak. Közjogi kötelességük volt a hadkötelezettség (munus militiae), a közteherviselés (tributum), a közhivatal-viselés (pl. a bíráskodás – munus iudiciarium). Magánjogi kötelességük pl. a gyámság és gondnokság ellátása (munus tutelae et curae)

A korlátozott jogképesek, vagy nem teljes jogú polgárok (cives non optimo iure) voltak a latin jogúak, a Latini (nomen Latinum). Eredetileg a latiumi városállamok polgárainak jogképességét jelentette (így a római polgárokét is), de Róma fokozatos terjeszkedésével ez egyfajta korlátozott római polgárjoggá alakult át.
Különböző kategóriái: léteztek, prisci Latini – latin coloniák lakosainak joga, Latini colonarii – a provinciai coloniák lakóinak joga, Latini Iuniani – a lex Iunia Norbana (Kr. u. 19) alapján egyes - formahibával - felszabadított rabszolgák nem kaphatták meg a civitas Romanát, csak ius commerciivel bírtak, de az öröklés formáiból kimaradtak. Ezt a kategóriát Iustinianus törölte el 531-ben.

Végül a jogképességgel nem rendelkező szabadok (peregrini, a külföldiek vagy a római birodalom területén élő meghódított népek). Kezdetben minden olyan idegen személy ellenség (hostis) volt, akivel állam nem kötött a rómaiakkal kölcsönös segélynyújtási (amicitia) vagy szövetségi szerződést (foedus).
Az Imperium Romanum kialakulásával a birodalom nem római vagy latin jogú alattvalóit jelölték így, tehát a peregrini status egyet jelentett a birodalmi állampolgársággal Csoportosításuk szerint kétféle státuszt élveztek, az önálló állampolgársággal és saját népjoggal rendelkező népek (peregrini alicuius civitatis), illetve a sem állampolgársággal, sem helyi népjoggal nem rendelkező népek.


3) A családi állapot (status familiae) szerint a római polgárok vagy önjogú személyek (personae sui iuris), vagy apai illetve férji hatalom alatt álló személyek (personae alieni iuris) lehettek




T. Horváth Ágnes