Az alkotmányos küzdelmek legszebb vívmányaképpen a következő kettős szempont: a polgárjog és szabadság döntött a lakosság jogi osztályozásában.

a) A polgárjog szempontjából (statu civitatis) voltak: cives és peregrini.
b) A szabadság szempontjából (statu libertatis): ingenui, libertini és servi.


a) A polgárjog szempontjából vannak: cives és peregrini

A civitas szó vagy a polgárságot, vagy a polgárjogot jelentette. A polgárjog a polgár jogainak és kötelességének összessége. A polgárjogban benne van: a ius suffragii, szavazati jog, ius honorum, hivatalviselési jog, ius provocationis, melynek alapján a tisztviselők ítélete ellen a néphez fellebbezhetett, és a ius libertatis, a föltétien rendelkezési jog a saját személyéről, ezért a római1 polgárt sem testi fenyítés, sem halálbüntetés nem érhette. Ezek voltak a polgár jogai a közéletben (iura publica).
Magántermészetű jogai voltak (iura privata): a ius connubii, amely szerint érvényes házasságot köthetett; és a ius commercii, a szabad adás-vevés és költözködés joga. Aki mindezen jogokat élvezte, teljesjogú polgár volt (civis optimo iure). Ezzel szemben kötelessége volt katonáskodni és adót fizetni.

Eleinte csak a patríciusok élvezték a polgárjogot, de a jogegyenlőség helyreálltával megkapta minden törvényes házasságból származott gyermek, elnyerhette minden felszabadult rabszolga és akinek a népgyűlés megadta. Minél jobban növekedett Róma területe, annál többen kapták meg a civitást. A szövetséges háború után (Kr. e. 90-88.) Italia valamennyi szabad polgára, Caracalla császár idejében pedig (Kr. u. 211-217.) a római birodalom minden szabad lakosa.

A polgárjog elvesztését capitis deminutió-nák nevezték; ez teljes (maxima) volt, ha a polgár rabságba esett vagy halálra ítélték; részleges (media, minima), ha csak bizonyos jogait vesztette el.

A civis Romanus homlokegyenes ellentéte a peregrinus, az idegen, a nempolgár (régente hostis). Ilyenek voltak: 1. a szorosan vett peregrini, vagyis a Róma területén élő, de valamely idegen állam kötelékébe tartozó szabad lakosok; 2. a szövetségesek (socii); 3. a meghódított népek (dediticii).

Az idegenek eleinte személyes szabadságukon kívül semmiféle jogot sem élveztek. Később azonban, főleg a kereskedelem és idegenforgalom fellendülésével elnyerhették a ius commercii-t. Sőt idővel ügyes-bajos dolgaik elintézésére még külön hatóságot is kaptak a praetor peregrinusban, ki a nemzetközi jog (ius gentium) alapján látott törvényt. De a teljes polgárjogból mindenkorra ki voltak zárva.

A socii azon itáliai államok polgárai, melyekkel Róma szövetségre lépett vagy függetlenségük elismerésével (aequo foedere) vagy annak kisebb-nagyobb megszorításával (non aequo foedere). A szövetségesek között legkiváltságosabb helyzetük volt a latinoknak. A dediticii ama meghódolásra kényszerített alattvalók, akiknek Rómával való viszonyát semmiféle foedus nem szabályozta.


b) A szabadság szempontjából (statu libertatis) voltak: ingenui, libertini és servi.

Mindjárt a római államélet kezdetén az egészen vagy részben szabadok (liberi) mellett ott találjuk a nemszabadok vagyis rabszolgák (servi) osztályát is. Mikor azonban már a rabszolgák is elnyerhették a szabadságot, akkor ezen felszabadultak (liberti vagy libertini) mellett a polgárilag (iure Quiritium) függetleneket, szabadokat (liberi) meg szokták különböztetni azoktól, akik szabad szülőktől származtak (ingenui).

Seni aut nascuntur aut fiunt

Rabszolga lett, aki polgárjogát elvesztette és ha kivonta magát a katonai szolgálat alól vagy nem jelent meg a censuson; mert az ilyeneket el lehetett adni trans Tiberim, vagyis a külföldön. De a legtöbb ember ex captivitate, azaz mint hadifogoly került rabszolgaságba. A rabszolgának gyermeke is rabszolga lett.
A hadifoglyokat vagy megtartották az állam számára (servi publici), vagy pedig eladták (sub corona, sub hasta vendere) a rabszolgakereskedőknél (mangones). Róma nagy hódításai révén igen sok rabszolga került a birodalom fővárosába, hol azokat, akik szépségükkel, testi és szellemi erejükkel kiváltak, drága pénzen vásárolták meg. Jogilag a rabszolgát csak dolognak (rés) tekintették, akivel ura mindent tehetett, amit csak akart. Azt tartották: servus nullum caput habet, vagyis a rabszolga polgárjogi szempontból halott.

Tulajdonjoga (domínium) sem volt és ura jóvoltából legfeljebb egy kis pénzt rakosgathatott össze (peculium). Pedig minden munkát: földművelést, építkezést, bányamunkát, hajó és kikötői teendőt ők végeztek. Az ügyesebbeket irodában könyvmásolókul, vagy nevelőkül (paedagogi) alkalmazták. Érdemes rabszolgáját fel is szabadíthatta gazdája. Ennek a felszabadításnak (manumissio) sokféle módja közül leggyakoribb volt a manumissio per vindictam, mikor valamely polgár (vindex, assertor) pálcát (vindicta) tartva a szolga feje fölött így szólt: «Hunc hominem liberum esse aio». Amire az úr gyöngéd arculütés kíséretében e szavakkal: «hunc hominem liberum esse volo», kibocsátotta kezéből (manu mittere) szolgáját. A vindez (= védelmező, szabadító, kezes) szerepét legtöbbször a praetor hivatalszolgája (lictor) töltötte be.

A felszabadítás egyéb módjai: manumissio per testamentum (ha végrendeletben történt), per epistolam (ha a rabszolgát ura levélben tette szabaddá), inter amicos (mikor öt tanú jelenlétében nyilvánította szabadnak), per censum (ha rabszolgáját beíratta a censorok lajstromába) stb.

A felszabadított rabszolgát előbbi urával szemben libertus-nak, másokkal szemben libertinus-nak nevezték. Kivételesen jó bánásmódban is részesültek ugyan, de a rabszolgák rettenetes sorsát igazán csak a mindjobban terjedő kereszténység átalakító, erkölcsnemesítő ereje tette némileg tűrhetőbbé.



Fehér Adorján.