logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A mezőgazdasági árutermelés fő ágai

Szergejenko - aki szerint a Cato-féle lista nem jövedelmezőség szerinti rangsor - mindenesetre felveti a kérdést, hogy Cato ugyan mégis miért ezt a sorrendet állította fel a birtokokról? Úgy véli, hogy erre teljes pontossággal csak akkor tudnánk felelni, ha ismernénk Cato munkájának alapelveit. Addig, amíg mindez nem válik ismertté, csak feltételezni, találgatni tudunk.
Megítélésünk szerint erre immár semmi szükség, mivel Cató-nak idevágó alapelvét. A jövedelmezőség Cato-féle koncepciója c. részben megismertük. Ez pedig, mint láttuk, a rantabilitás elve, amelyet Cato a maximális bevételnek minimális ráfordítással, beruházással való biztosításával kíván megvalósítani.

Cato állásfoglalását, értékelését, egész gazdasági koncepcióját ugyanis csak akkor érthetjük meg, ha mindig a tiszta, és nem a bruttó jövedelemre gondolunk, s mindig tekintettel vagyunk az egyes termelési ágakhoz szükséges beruházásokra is. A birtokskála mögött rejlő elgondolás megértése természetesen nehéz, ha nem lehetetlen, annak a számára, aki a szövegösszefüggésből kiszakítva, a közvetlen előzményektől függetlenül szemléli azt.
A felsorolást közvetlenül megelőző pontokban (1, 5-6) Cato a költséges gazdasági felszerelés, a termeléshez szükséges magas beruházások ellen hadakozik a maga alapvető hasznossági szempontjai alapján. Ebben az összefüggésben nyomban érthető lesz a gabonatermesztés értékelése mellett a másik sarkalatos probléma is, nevezetesen a különben nagy nyomatékkal, részletesen tárgyalt olajtermelésnek a negyedik helyre való besorolása. Pedig az olajtermést igen sokrétűen felhasználták: a kisajtolt olajat étkezésre, világításra, kozmetikai és testápolási célokra, gyógyszerkészítéshez, magát a fűszerezett olajbogyót ugyancsak étkezéshez. Azonban éppen ez a termelési ág igényelte - a rendkívül gondos munka mellett - a legköltségesebb beruházást. Gondoljunk csak az olajpince, az olajtároló felszerelés, valamint a zúzómalmok árára,880 szállítási költségeire.

Láthatjuk, hogy az olajszüret, az olajsajtolás igen kényes, nagy gondot és hozzáértést igénylő munka volt. Éppen ezért ezt Cato a lehetőség szerint igyekszik elkerülni, s a kockázatot a vásárlóra vagy a vállalkozóra áthárítani (1. 144-146). A De agyi culturában olvasható előírások mutatják, hogy különösen sokat árthatott az olaj minőségének a munkások hanyagsága, gondatlan, lassú munkája. Márpedig az étolaj tisztaságának, frisseségének biztosítása szempontjából sok függ a munkafolyamat kellően gyors elvégzésétől (vö. 64, 2). Sok gondot okoz a termés megdézsmálása, a lopás veszélye is (67, 2; 145, 2-3). El lehet képzelni, hogy mekkora kárt okozhatott a sajtolóberendezés szándékos megrongálása.

Az ilyen eshetőséggel pedig Cato korában számolni kellett: ezért kénytelen különböző szerszámokból, alkatrészekből tartalék készletet beszerezni (3, 5), ami magában is növeli az önköltséget, csökkenti a hasznot. Az olaj tárolása is kockázatos volt, mivel általában egy évig volt eltartható. Nem úgy a boré, amelynek minősége, értéke évről évre emelkedik: Vetustas oleo taedium adfert, non item ut vino ... quin immo invitat ad servandum blanda inveterati caries.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy azonos méretek mellett a szőlő az olajültetvénnyel legalábbis egyenlő jövedelmet biztosít egy-egy szüret alkalmával, akkor már magában ebből is érthetővé válik a szőlőnek az olajfaliget elé sorolása a Cato-féle listán. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy az új telepítésű szőlő 5, az olajfa 15 év után fordul termőre, sem pedig arról, hogy az olajfa csak kétévenként hoz teljes termést:... non continuis annis, sed fere altero quoque fructum adferat.

Tagadhatatlan, hogy Cato előírásai, ismertetései részletesebben, behatóbban foglalkoznak az olajtároló berendezésével, az olajtermesztéssel, - feldolgozással, mint a szőlőműveléssel, a bor kezeléséve1. Ennek alapján, pusztán a terjedelmet véve alapul, azt lehetne gondolni, hogy az előbbinek nagyobb jelentőséget is tulajdonít, s a két termelési ág rangsorolása következetlennek tűnhetnék. Azonban tény, hogy az olajfatermesztés a II-I. sz. folyamán sem volumenében, sem gazdasági jelentőségében nem érte el a szőlő- és bor-termelést. Az olajtermeléssel kapcsolatos fejtegetések alapossága azonban Cato részéről inkább azzal magyarázható, hogy ez a művelési ág abban az időben a római gazdák körében még viszonylag új jövedelmi forrásnak számított, sok problémát okozott; éppen ezek leküzdéséhez és a fokozott nyereség biztosításához kívánt Cato segítséget adni.
A szőlészethez-borászathoz viszont régóta jól értettek Itália-szerte, s Cato nem akar olvasói előtt jól ismert, maguktól értetődő dolgokat részletezni. Innét van leírásainak, utasításainak hézagossága, egyenetlensége; ott beszél részletesebben, ahol újat tud mondani akár a munka technológiája, akár a jövedelem biztosításának egyéb módszerei terén. Ezeket a tanácsait, tételeit viszont kitartóan hangoztatja. Részben ez magyarázza a művében fellelhető gyakori önismétléseket.

A Pyrrhos elleni háborúk korához képest kétségkívül jelentős előrehaladás történt az itáliai szőlészet-borászat területén, Cato és kortársai már feltétlenül számíthattak bizonyos előzményekre, tapasztalatokra. Jellemző erre a De agri cultura elején (1, 4) olvasható tanács:... ad villam cum venies, videto vasa torcula et dolia multane sient (Amikor odaérsz a gazdasághoz, nézd meg, van-e sok sajtoló és hordó). S erre vall a vinea vetus említése is.
Jellemző az előző hely Cato takarékossági meggondolásaira is. Érthető, hogy később Plinius is a takarékos beruházást figyelembe véve látja indokoltnak azt, hogy Cato a szőlőt tette ranglistájának az élére: ille in agro quaestuosissimam iudicat vitem, quoniam ante omnia de impensa ratione cavit.

A föntebb kiértékelt epigráfiai és archeológiai leletanyag, valamint ugyancsak Plinius közlése alapján úgy tűnik, hogy az itáliai bor a II. sz. közepe táján szerez nemzetközi tekintélyt. Mutatja ez a Cato-féle program időszerűségét, másrészt következtetni enged a művében körvonalazott gazdasági törekvések sikerére. - Része volt a fejlődésben számos új, külföldi fajta meghonosításának, az itáliai szőlők nemesítésének. így pl. tudjuk, az I. sz. elején Khios és Kós szigetén római szőlőbirtokosok gazdálkodtak, akik nemcsak bort szállítottak haza, hanem dugványvesszőket is a legnemesebb görög fajták itáliai elterjesztése céljából.

Ebben az összefüggésben nem kívánok agrotechnikai kérdésekkel foglalkozni. Ezért csak utalok rá, hogy a rómaiak a szőlő nevelésének számos módját ismerték és művelték a karózástól a soros és lugasszerű vezetésen át a fára való felfuttatásig stb. Igen tanulságos a szőlőművelés technikájának, terméshozamának felbecsülése, az írásos forrásokkal való egybevetés szempontjából stb. az a Pompeii területén újabban feltárt szőlőgazdaság, amelyet föntebb már említettünk, s amelyről még a továbbiakban is lesz szó.

Az öntözéses kertgazdaság (bortus irriguus), tehát a zöldség-és főzelékfélék, gyümölcs és virág termesztésére berendezett kertészet második helyre sorolása nem igényel hosszas magyarázatot. A fundus suburbanus tárgyalásánál láttuk annak jövedelmezőségét, de láthattuk azt is, hogy nemcsak közvetlenül a Róma környéki kertekből, hanem távolabb fekvő birtokokról is szállítottak - a Tiberisen - főzelék- és zöldségféléket a városba. S tudjuk, hogy ezeket a termékeket, valamint virágokat, dísznövényeket és gyümölcsöt Itália távolabbi partvidékeiről is eljuttatták a tengeren Rómába és más nagyobb városokba.

A kertészet létesítésével Cato nem foglalkozik részletesen; nem így utódai közül pl. Columella a maga terjedelmesebb munkájában. Columella elmondja, hogy kertet lehetőleg a villa szomszédságában, kövér, zsíros talajon kell berendezni, ahol patak, vagy ennek hiányában állandó hozamú kút vizével lehet öntözni. Cato azonban a birtok helyének megválasztásánál általában tekintettel van az éghajlati viszonyokra, a praedium minden tekintetben kedvező fekvésére (1, 2-3), jó vízellátottságára (bonum aquarium); mindez nyilvánvalóan érvényes az egyes birtoktípusokra, tehát a kertészetre is. Magától értetődően külön jelentősége van itt az öntözést biztosító vízellátásnak. Ezt részben folyók, patakok hozamával, részben kutak segítségével oldották meg, s felhasználták a források vizét is (vö. Cic. Ad Qu.fr. III 1, 3); szükség esetén víztárolót építettek.
A jó talajra telepített, gondosan megmunkált és öntözött kertgazdaság folyamatos, bő termést hozott, tehát kis területen is busás jövedelmet biztosított gazdájának. Modern analógiákra való hivatkozás helyett inkább Varrót idézzük, aki a Via Sacra gyümölcsboltjaival kapcsolatban így nyilatkozik: ubi puma veneunt contra aurum ...

Első látásra problematikusnak tűnhet a füzes (salictum) előkelő, 3. helyre való besorolása. Ez azonban a takarékossági szempont és a sokrétű hasznosítási lehetőség alapján érthető. A füzest vizenyős, másra nem használható területen lehet telepíteni: Salicta locis aquosis, umectis, umbrosis, propter amnes, ibi seri oportet. Kevés ráfordítást igényel, nem függ az időjárástól, mégis a legbiztosabb jövedelmi forrás: Nullius quippe tutior reditus et minorisve inpendi aut tempestatis securior (Plin. XV 175). Plinius, a jelek szerint, úgy gondolta, hogy Cato ezért sorolta az olajültetvény, a gabonaföld és a rét elé.
Magától Catótól azonban azt is megtudjuk, hogy a füzes telepítésével belső szükségletek kielégítése mellett az eladás is célja volt: et id videto uti aut domino (domum? ) opus siet aut ut vendere possit.

A fűzfa ugyanis az árutermelő gazdaság, különösen a vinea számára sokféle nélkülözhetetlen nyersanyagot szolgáltatott, tehát sokféle hasznot hajtott. Vesszejét elsősorban kosár fonásra, ill. a régi kosarak kifoltozására használták (91, 1; 33, 5). A szőlő- és az olajültetvényen ui. nagy készletre volt szükség különféle kosarakból (c. 26., 68.); néha vásárolni is kellett (23, 1) - a nyersanyagot nyilván eladták a kosárfonónak vagy a készárut fizették vele. Ám ezen kívil is sokféle fonott árura volt szükség a gazdaságokban.

Különös fontossága volt a fűzfának, mint említettük, a szőlőgazdaság számára. A fűzfa ágainak lehántott kérgét szőlőkötözésre használták. Columella (IV 30, 2) és Plinius (XVII 143) egybehangzó közlése szerint 1 iugerum füzes hozama 25 iugerum szőlő kötözőanyaggal való ellátására volt elegendő - azaz: minden 25 iugerum területű vineához 1 iugerum salictum volt szükséges.
Természetesen nem mindegyik szőlőbirtokosnak lehetett füzese. Ilyenkor vásárolnia kellett kötöző anyagot. Jellemző azonban, hogy ezt még Columella sem tartja gazdaságosnak, ezért javasolja egyebek között saját füzes telepítését (IV 30, 1-2). Bizonyára így gondolkodott már Cato is, ezért találunk a vinea állandó rabszolgaállományában (11, 1) egy salictariust. A fűzfa a szőlőtermesztésnél különösen fontos szőlőkarók készítéséhez is bőséges anyagot adott: Plinius a füzes karónak való megvágását négy éves kortól javasolja. Különben a fűznél volt e célra alkalmasabb, könnyebben megmunkálható, szívósabb és gyorsabban növő fajta is, p1. a gesztenye.

Egyébként a sorosan és a lugasszerűen futtatott szőlőhöz nagy mennyiségű nádat is használtak: Harundinis Italiae usus ad vineas maxima, írja Plinius. Nádast (harundinetum) a különösen vizes helyekre telepítettek.
Columella (IV 30, 2) szerint 1 iugerum nádas hozama 20 iugerum szőlőhöz volt elég. A frissen vágott nádnál használhatóbb volt az, amelyik egy évig száradt (Plin. XVII 146).
Már Varro említi, hogy növeli a birtok jövedelmét a gazda számára fölösleges tartócölöpök, szőlőkarók és nád el-adása. Ezek iránt nyilván egyre nőtt a kereslet. S idővel ahogy mindinkább kibontakozott a mezőgazdasági árutermelés, háttérbe szorult az önellátás igénye és fokozódott a specializálódás, feltehetően mind többen telepítettek, vásároltak vagy béreltek ilyen fásított, illetőleg nádas területeket. A nádas (harundinetum) haszonbérletére jellemző, hogy a bérlőnek joga volt arra, hogy levágja a nádat, akárcsak a tulajdonosnak, s el is adhatta, még abban az esetben is, ha a gazda maga nem szokott belőle eladni. Azonban a nádas kitermeléséből származó haszon élvezetét a tulajdonos birtokának eladása esetére is fenntarthatta magának.

A munkaerő kihasználása szempontjából igen kedvező, és így a takarékos Cato számára különösen vonzó volt az, hogy a fűzfa különféle termékeinek feldolgozása olyan időben is lehetséges volt, amely más mezőgazdasági munkára nem volt alkalmas. Így a fonott kosarak beszerzését, ill. kijavítását esős időre utalja (23, 1); a kerek és szögletes szőlőkarók megfaragására alkalmasak a téli esték. Ebben követőre talál még Columellában is, aki a szőlőkaró felvágására és kihegyezésére szintén a téli estéket javasolja.
Mindezek alapján igazoltnak látszik Cato összegezése, amely szerint a salictum (akárcsak a pratum) létesítése minden területen előnyös: hoc est praedium quod, ubi vis, expedit facere (c. 9.).

Listája 5. helyén a rétet, kaszálót (pratum) szerepelteti. Másutt megkülönböztet öntözött, ill. száraz rétet: prata irrigua, si aquam habebis id potissimum facito; si aquam non habebis, sicca quam plurima facito. A rétek öntözésének szokására jellemző a Cicero által (Ad. Qu.fr. III 1, 3) említett fundus Fufidianus, ahol a források vize, közlése szerint, 50 iugerum pratum öntözésére ígérkezett alkalmasnak.

Különben a pratum viszonylag magas besorolása feltehetően részben a salictum esetében konstatált takarékossági szempontoknak köszönhető. Legalábbis erre lehet következtetni Columella indoklásából. Szerinte a régi rómaiak azért becsülték mindenek felett a rétet, mert nélkülözhetetlen takarmányt, szénát biztosít, szinte magától terem, alig kíván valami munkát (II 16, 1).

Cato is kiemelte, hogy a rét nincs úgy kitéve az időjárás szeszélyeinek, mint a többi művelési ág; csekély ráfordítást igényel, s egész éven át hasznot hajt: Marcus quidem Porcius et illa commemoravit, quod ne tempestatibus adfligeretur924 ut aliae partes ruris minimeque sumptus agens per omnis annos praeberet reditum neque eum simplicem, cum etiam in pabulo non minus redderet quam in faeno (Colum. II 16, 2).
Talán nem felesleges megemlíteni, hogy ilyen nyilatkozat a De agri culturában nem található; ellenben kísértetiesen hasonlít Columella megfogalmazása ahhoz az indokláshoz, amelyet Plinius a salictum előnyeként ad; ugyanaz a három tényező szerepel mindkettőjüknél: tempestas, sumptus ^ inpendium, reditus. - Az mindenesetre tagadhatatlan, hogy Columella indoklása megfelel Cato elveinek, műve szellemének. S az is tény, hogy a De agri cultura 9. fejezetében maga is egy kalap alá veszi a salictumot és a pratumot mint olyan birtokokat (praedium), amelyeknek a létesítése vizes, ill. öntözhető talajon kedvező. Az is megállapítható, hogy Cato a széna, a szálastakarmány biztosítására általában igen gondosan ügyelt.

Más összefüggésben külön és részletesen foglalkoztunk a Cato listáján a 7. helyen álló silva caedua (s ezzel összefüggésben az utolsó, a 9. helyen álló glandaria silva) problematikájával. Ezért ezúttal csak ottani megállapításainkat kívánjuk összefoglalni, ill. néhány ponton kiegészíteni.

A silva caedua egyes szerzők - mint Brehaut, Szergejenko, ill. nálunk Kun J. - szerint „lombadó erdő", afféle cserjés, amelyet azért telepítenek, hogy a fák fiatal hajtásait, lombját rendszeresen megnyessék, a falevelet takarmánynak, alomnak használják fel.
Cato több megjegyzése szerint valóban úgy tűnik, hogy különböző fák leveleit, lombját a gazdák felhasználták alomnak is az állatok számára, de a takarmány kiegészítésére, pótlásága is, mégpedig frissen és szárítva, télire eltéve egyaránt. Ennek ellenére nem hinnők, hogy valaha is külön ilyen célból telepítettek volna erdőt. A magunk részéről azt az álláspontot fogadjuk el, hogy a silva caedua kitermelni való, fakitermelés céljaira szolgáló, tehát épület-, bútor-, szerszám-és tűzifát, különféle gazdasági felszerelések nyersanyagát szolgáltató erdő.

Mint említettük, Cato több helyen ajánlja a lombnak, falevélnek állati takarmányként való felhasználását. Arról azonban csak egy helyen (6, 3) nyilatkozik, hogy hol voltak az e célra szolgáló fák, milyen jelleggel telepítették őket: Circum coronas et circum vias ulmos serito et partim populos, uti frondem ovibus et bubus habeas, et materia, si quo opus sit, parata erit. - Látnivaló tehát egyrészt, hogy a juhok és ökrök lombtakarmányát nem külön erdő - silva caedua - szolgáltatta, hanem a (birtok) szegélyeken és az utak mentén ültetett fák, fasorok. Ez a telepítési szokás úgy látszik hagyományossá vált, igazolni látszanak azt a már említett pompeii szőlőfeltárásnál tett megfigyelések. Világos Cato megfogalmazásából az is, hogy még ezeket sem kizárólag takarmány-kiegészítőül telepítették, hanem egyúttal azért is, hogy szükség esetén faanyaghoz jussanak.

Figyelemre méltó az a megjegyzés is, amelyet később Varro a Cato-helyre való hivatkozásához fűz (1 24, 3): Quod Cato ait, circum fundum ulmos et populos, unde frons ovibus et bubus sit et materies, seri oportere (sed hoc neque in omnibus fundis opus est, neque quibus est opus, propter frondem maxime) ... Tehát Varro szerint is a birtok körül (circum fundum circum coronas) ültetik ezeket a fákat, „de nem is kell ültetni minden birtokon, és még ott is, ahol kell, főleg nem a lomb miatt kell".

A takarmány-lomb tehát még ezeknek a fáknak az esetében is mellékes szempont, alkalmi lehetőség. Mutatja ezt Cato több olyan közlése is, amely szerint éppígy felhasználták takarmánynak a juhok számára a tölgylevelet is (5, 8; 30; 54, 2), márpedig a tölgyfélék semmiképpen sem illenek bele a silva caedua kérdéses koncepciójába.
Külön figyelmet érdemel Cato egyik idevágó nyilatkozatának (5, 7) a megfogalmazása, szóhasználata: frondem iligneam legito (és nem „caedito")! Columella és Plinius a még 1.ifeje-zőbb stringere igét használja. Columella (IV 3, 7): possunt etiam folia ficulnea probe dari, si sit copia aut stringere arbores expediat. Plinius (XVIII 266): si pabulo folia eius strin-gis ... Ennek alapján bízvást következtethetünk arra, hogy az említett fák ágait nem feltétlenül vágták-törték le, hanem alkalmasint csak marokkal lehúzták róluk a leveleket. Tehát szó sem volt olyan drasztikus eljárásról, mint pl. amire a lex Spoletina tilalma vonatkozik: Honce !outom ... neque cedito neque cedere liceto.

A modern agrokémiai vizsgálatok kimutatták, hogy míg 1 kg réti széna 7,2% proteint, ill. 33 mg karotint tartalmaz, addig ugyanannyi rezgőnyárfa-lomb 14%, ill. 367 mg, a nyírfalomb pedig 11%, ill 380 mg proteint, ill. karotint tartalmaz. Számos fa levele tehát igen magas tápértékű takarmány. Erről természetesen az ókoriaknak nem lehetett tudomásuk, azt azonban nyilván megfigyelték, hogy pl. a szarvasmarha szívesen tép az útszéli fák, bozótok lombjairól, s ezért jól meggondolt és érthető takarékosságból szándékosan is felhasználták a birtokukon található fák, elsősorban éppen a nyárfa és a szil lombját takarmány kiegészítésére. Arra azonban semmi jel sem mutat, hogy ilyen célból külön erdőt tartottak volna, s ez lett volna a silva caedua.
A silva caedua kategóriájába azok a fák tartoznak, amelyeknek Cato (akit Plinius mindenfajta faanyag vonatkozásában mint elsőrangú szaktekintélyt tart számon) gazdasági rendeltetésű feldolgozását említi. Így a különböző gazdasági felszerelések elkészítésenez használt fafajták, pl. a babér, a fekete gyertyán és a magyal, továbbá a bükk, a szil és a tölgy. Közelebbről meghatározatlan rendeltetéssel említi a következő fajták anyagát (materies): ciprus, fenyő és nyár

A fakitermelés jelentősége Itáliában a második pun háború utáni évtizedekben különösen jelentős lehetett a háborús pusztítás okozta épületkárok helyreállítása, illetőleg a fellendülő árutermelő gazdaságok felszereléséhez szükséges nyersanyag biztosítása érdekében. Gondoljunk csak azokra a berendezésekre, amelyeket az olaj- és szőlősajtolók igényeltek.
A mezőgazdasági asztalos szakipar sok fát használt fel, az építőipar nem kevésbé. Megnőtt a fakereskedelem és szállítás jelentősége is. Hogy Cato mindezek ellenére sem sorolja előbbre a silva caedudt, annak kézenfekvő magyarázata lehet az a körülmény, hogy ez a beruházás térül meg leglassabban, a kitermelhető fa vágásérettségének az ideje általában 15-20 év.

Az id. Plinius és más irodalmi szerzők, valamint különösen a jogi forrásanyag számos adalékot szolgáltat felfogásunk alátámasztására, amely szerint a silva caedua fakitermelésre szolgáló erdő. Ezekre az adatokra most nem kívánok visszatérni, a csupán néhány kiegészítést fűznék korábbi anyaggyűjtésemhez ebben a vonatkozásban, továbbá a gyümölcsfáknak a tűzifa, ill. feldolgozásra szolgáló faanyag céljából való kivágására vonatkozó tilalmakkal kapcsolatban.
Cato listáján az utolsó előtti helyen az arbustum áll. Az arbustum szőlő futtatására szolgáló faültetvény, fásított terület. Arbustum céljára főleg ritka levélzetű fákat alkalmaztak, hogy a sűrű lombok ne fogják el a napot a szőlő elől. Columella szerint - aki a legrészletesebben írt az arbustum létesítéséről, gondozásáról és a futtatott szőlő termesztéséről - legjobb a szilfa (u/mus) és a kőris (fraxinus). Plinius megemlíti még a fekete nyárfát, a füge- és az olajfát (XVII 200). Felsorol azonkívül még egy sor fafajtát, amelyet Transpadana területén az arbustumokban felhasználtak.

Annál érdekesebb, hogy Sasernáék, akiknek, mint láttuk, éppen ezen a területen volt a birtokuk, Catóhoz hasonlóan kevésre tartották az arbustumot, és a leghatározottabban elutasító álláspontra helyezkedtek vele szemben: arbusti ratio mirum in modum damnata Sasernae patri filioque; de arbusto inter auctores non exigua pugna fuit, abnuente Saserna genus id ruris ... Mindkét hely folytatásából kiderül, hogy Tremellius Scrofa viszont éppen az ellenkező állásponton volt. Vergilius, aki különben szintén észak-itáliai születésű volt, a szőlőműveléssel kapcsolatban pedig csak az arbustumot tartja számon.
A két elutasító álláspont magyarázatát illetően elsősorban két körülményre kell gondolnunk. Először is arra, hogy nem akármilyen, már meglévő, rendezetlen fás terület volt alkalmas arbustumnak, viszont egy külön erre a célra telepített fás liget a befektetett munkát és költséget csak igen hosszú idő után kezdte megtéríteni. Azonkívül, mint Columella (V 6, 24) és Palladius (III 3, 1) is elmondják, az arbustum szőlőtermése annál jobb minőségű volt, minél magasabbra kúszott az indája a fán. A szüretelés azonban ily módon ugyancsak fáradságos és veszélyes lehetett. Igen jellemző erre Plinius megjegyzése: „Campania vidékén nyárfával párosítják (populis nubunt) a szőlőt. Az átöleli élettársát, és ágain simulékony karjaival szívósan egyre tovább kapaszkodva felhatol annak egészen a csúcsáig, olyan magasra, hogy a szüretelő munkabérében kiköti az elhamvasztást és az elföldelést is ..." (XIV 10).
Láttuk viszont, hogy Cato más helyütt külön figyelmet szentel az arbustumnak. Ennek a magyarázata az, hogy az illető fundus Róma mellett feküdt, s fontosságát éppen suburbanum volta jelentette. A város környéki arbustumban, mint azt Cato tanácsai (7, 1-2) is mutatják, elsősorban csemegeszőlőt, részben tartósítható fajtákat termesztettek.

Columella is említi, hogy a városok közelében érdemes étkezési célra szőlőt termeszteni, ezt a kereskedők veszik, különösen a jóízű és szemre is szép fajtáknak van keletjük (III 2, 1-2; vö. Pallad. III 9, 3). Arról már Varro is beszámol, hogy szüret alkalmából különben is kiválogatták a borszőlő közül a csemegének való fürtöket (I 54, 2; vo. Cato 25).

Mint Catónál láttuk, a város környéki arbustum vegyes gazdaság, elsősorban kertészet. Azonban a távolabbi fekvésű arbustumokban a jobb helykihasználás érdekében a szőlőn kívül általában termesztettek mást is, elsősorban gabonát. Columella (V 6, 11) és Plinius (XVII 202) közléséből azt is tudjuk, hogy ez a szándék már a fák ültetésénél, egymástól való távolságuk megállapításánál is érvényesült. Amennyiben a szőlőt olajfára futtatták (Varro I 7, 4; Plin. XVII 200), természetesen az olajfatermesztésnek is jelentősége volt. Columella közléséből arról is értesülünk, hogy gondosan hasznosították az arbustum fáinak lombját az állatok takarmányozásában (V 6, 4-5).


Forrás: Maróti Egon - Az Itáliai mezőgazdasági árutermelés kibontakozása - Akadémiai Kiadó Budapest 1981