logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A gabonatermesztés értékelésének problémája

A kutatók körében a legtöbb fejtörésre, vitára évtizedeken át az a kétségkívül szembetűnő jelenség adott alapot, hogy a gabonaföldet, tehát a gabonatermesztést - az itáliai mezőgazdaság hagyományosan tisztelt, alapvető ágát - Cato a maga listáján csak a hatodik helyen szerepelteti.
Az uralkodó felfogás ezt a problémát azzal magyarázza, hogy Hannibal hadjáratainak pusztításai, a kisbirtokos parasztság nagyarányú vérvesztesége, s Rómának a II. sz. elején meginduló tengerentúli, keleti hódításainak hatására a gabonatermesztésre alapozott önellátó itáliai kisbirtok rohamosan átadta helyét a jövedelmezőbb termelési ágaknak, mindenekelőtt a szőlő- és olajtermeléssel foglalkozó közép- és nagy-birtoknak, illetve különösen Dél-Itáliában az állattenyésztő latifundiumoknak.
G. Schrot szerint a tengerentúlról behozott gabona nemcsak a kikötővárosokban nyomta le a gabonaárakat, hanem az itáliai belső piacokon is, és ez kedvezőtlenül hatott a kisbirtokosok terményfelesleg-értékesítési lehetőségeire. R. Martin szerint az olcsó gabonaimport önmagában még nem lett volna aggasztó a kisparaszti gazdaságra nézve, ellenkezőleg, hatását az tette súlyossá, hogy ez a kisbirtokos rétegnek már meglevő válsághelyzetében következett be. Ch. Parain, hivatkozva P. F. Flückigernek a gabonatisztítás és a cséplés terminológiájával és eszközeivel foglalkozó vizsgálata során elért eredményeire, rámutat arra, hogy Közép-Itáliában a gabonatermelés már jóval Varro kora előtt jelentős mértékben háttérbe szorult. A gabonatermesztés témakörének kezelése Varrónál pedig egészében arra mutat, hogy ez a termelési ág Cato ideje óta még fokozottabb mértékben hanyatlotta.

Először J. Kromayer mutatta ki, hogy a gabonatermelő kisbirtok tönkremenetele távolról sem tekinthető olyan általánosnak, Itália minden vidékére kiterjedőnek, mint korábban vélték. Kromayer érvei csak lassan találtak elfogadásra; újabban azonban mind többen mutatnak rá, hogy a félsziget belső területein, különösen Umbria, Picenum, Samnium és Apulia félreeső vidékein, valamint a Pó-síkságon a gabonatermesztés továbbra is jelentős volta. R. Martin szerint annak ellenére, hogy a parasztok nagy része elhagyta földjét, lehetséges, bár egyáltalán nem biztos, hogy a gabonatermesztés csökkent Itáliában. Különösen Szergejenko hangoztatja ismételten és nyomatékosan azt a nézetét, hogy az itáliai gazdaság alapja a pun háborút követően is a gabonaföld, s hogy a gabonatermesztéssel Itáliában később, még a principatus korában sem hagytak fel.
A maguk szempontjából mindkét felfogás képviselőinek igazuk van, de mind a két egymással szemben álló nézet egyoldalú. Amennyire egyoldalú szemléletre vall ugyanis a második pun háború után következő - döntő mértékben rabszolga-munkaerőre alapozott - árutermelő, intenzív belterjes gazdálkodásra való áttérésből a gabonatermesztés teljes megszűnésére következtetni, éppolyan egyoldalúságra és a catói koncepció meg nem értésére vall az Itália terméketlenebb s ezért gazdaságilag elmaradottabb, az áruforgalomtól távol eső vidékein tovább egzisztáló, zártabb gabonatermesztő kisbirtok meglétét szembeszegezni Cato jövedelmezőségi elveivel.
Abban kétségkívül igaza van Szergejenkónak, hogy egy olyan nagy kiterjedésű területen, mint Itália, ahol a domborzati és éghajlati viszonyok igen eltérőek, nem lehetett mindenütt egyforma a mezőgazdaság. Azonban éppen ez a megállapítása szól saját felfogása ellen. Ugyanis egy terület gazdasági fejlettségének, árutermelő gazdaságának megítélésénél nyilván nem az elmaradott vidékek naturális gazdálkodást folytató paraszti gazdaságai jelentik a mérvadó kritériumot, hanem a jövedelmező termékek előállításához kedvező adottságokkal rendelkező, az áruforgalom szempontjából előnyös fekvésű, korszerű mezőgazdasági üzemek, esetünkben a villae rusticae.

Az a körülmény, hogy a kisbirtok - nyilván elsősorban a költséges beruházásokhoz szükséges anyagi eszközök hiányában - továbbra is főként gabonatermesztéssel foglalkozik, az itáliai piacokon való értékesítési lehetőségek csökkenésére vezet. Ez a tény a viszonylag különben sem magas gabonaárak és az előnytelen szállítási feltételek mellett nem tesz indokolttá a jövedelmezőség szempontjából összeállított skálán előkelőbb helyet. Cato számára, az árutermelő gazdaság szempontjából a gabonatermesztés tehát azért mellékes, mert a városok közelében nem kifizetődő, a föld ott másra jobban hasznosítható.
A félreeső területekkel pedig a szállítási problémákon és költségeken, valamint az alacsony gabonaárakon túlmenően az ellenőrzési és szervezési nehézségek miatt sem foglalkozik. A döntő kérdés az, hogy a kisbirtok a maga belső szükségletein felül mit tudott piacra dobni, egyáltalán, számottevő mértékben hozzá tudott-e járulni az egyre jobban felduzzadó, ellátatlan római plebs, a saját földbirtokkal nem rendelkező, piacra utalt kézműves réteg, a gyarapodó adminisztratív apparátus, s nem utolsósorban a mind nagyobb létszámú hadsereg szükségleteinek a kielégítéséhez? Ezekre a kérdésekre egyértelmű és határozott nemmel kell válaszolnunk. Ugyanis, mint azt már Kromayer kimutatta, a parasztgazdaság csupán saját belső fogyasztására, a gazda családja és esetleges személyzete szükségleteinek a kielégítésére elegendő gabonát termelt.

Szergejenko szerintő behozott gabona a hadsereg számára is alig volt elegendő, az itáliai és a római lakosságot a félsziget termeléséből kellett ellátni. Az első megállapítás esetenként elfogadható. Azonban egyetlen adatunk sincs arra vonatkozóan, hogy a római tömegeket hazai gabonával élelmezték volna; ellenkezőleg, források tömegének egybehangzó közlése szerint ez a tengerentúlról, elsősorban Sziciliából, majd Afrikából és Egyiptomból stb. importált készletek segítségével történt.
A gabona-behozatal növekvő fontosságával kapcsolatban Heichelheim joggal következtet arra, hogy Róma legkésőbb 170 óta a maga számára tartotta fenn a szicíliai gabonafölösleget. Ti. 169-ben a rhodosiak csak a senatus előzetes hozzájárulása alapján vásárolhattak a szigeten 10 ezer medimnos gabonát .
A nagyméretű gabonabehozatal mindenképpen a belső termelés elégtelenségére vall. Az a tény, hogy 204-ben és 202-ben Szicília és Szardínia szigetéről szállítottak gabonát Scipio sere-gének, még magyarázható volna Itália akkori háború sújtotta helyzetével, ill. gyakorlati szempontokkal, ti. a két sziget közelebb fekszik Afrikához.
A belső erőforrásból kielégíthetetlen szükségletek jellemzésére elég azt megemlíteni, hogy az i. e. Il. sz. első harmadában csak Massinissa numida király négy alkalommal összesen kb. három millió modius gabonát küldött Rómába, illetve a Görögországban és Makedóniában harcoló római seregek élelmezésére.

Egyiptomból is érkezett gabona a hannibali háborúk idején, 209-ben (Polyb. IX 44). Ettől kezdve a Nílus menti területek gabonája is jelentős szerepet játszott Róma élelmezésében - gondoljunk csak Augustus korára. Jellemző azonban, hogy a szállítást főként alexandriai kereskedők bonyolították le, a római vállalkozók úgy látszik nem találták eléggé biztonságos és kifizetődő üzletnek. Nem érdektelen, hogy Claudius óta különböző kedvezményekkel, a kockázat átvállalásával igyekeztek ösztönözni a kereskedők vállalkozási kedvét (vö. Suet. Claud. 18-19).
Ha az itáliai parasztok által termelt gabona akár csak a római szükségletek fedezésére elégséges lett volna, aligha vallotta volna maga Cato is azt a Polybiostól (XXVIII 2) Cicerón át a principatus koráig hagyományos nézetet, amely szerint Szicília Róma éléskamrája: Cato Sapiens cellam penariam rei publicae nostrae, nutricem plebis Romanae Siciliam nominabat. Verres idejében csak decuma (adó) fejében évente 3 millió modius (több mint 25 millió liter) gabona érkezett Rómába Szicffiából (Cic. II In Verr. III 70). Ehhez járult még a frumentum emptum és esetenként a frumentum imperatum. Fontos beszerzési forrás volt még Észak-Afrika és Szardínia szigete. A Pó-vidéki gabonának Polybios (II 15) által csodálattal említett olcsósága nyilván a szállítási problémákkal függött össze. 187-ben ugyan megépült a Via Flaminia és Via Aemilia, amelyek a területet összekötötték Közép-Itáliával; ezt azonban a jelek szerint főként drágább termények szállítására vették igénybe. Így p1. az egész félszigetet Cisalpina látta el sonkával.
Mindenesetre az tény, hogy Cato birtokán gabonát csak belső szükségletre termelnek; legfeljebb a fennmaradó mennyiség eladásáról lehetett szó (2, 7).

A gabonatermesztés háttérbe szorulására következtethetünk közvetett úton egy ugyancsak hangsúlyozott Cato-féle szempont alapján, s az a fásítás. Gabonát főként ott termesztenek, ahol nincs fa. A fásítási tendencia mellett ez a terület viszont szükségképpen egyre inkább összezsugorodott, s csak a feltétlenül szükségesre terjedt ki. Tény ugyanis, hogy a Cato-féle mintabirtokon is foglalkoznak gabonatermesztéssel, és Cato elméleti tanácsokat is ad a termelés technológiai színvonalának emelésére, így pl. hangsúlyozza a talajjavítás, a trágyázás fontosságát. Ez azonban elenyésző mennyiségű a szőlő- és olajültetvénnyel, ill. a kertészettel kapcsolatos utasításainak részletességéhez és alaposságához képest.
Az, hogy Cato mégis gondot fordít a gabonatermesztésre is, teljesen összhangban van jövedelmezőségi alapelveivel és azzal a régi igénnyel, hogy a gazda ne adjon ki pénzt azért, amit a birtokon is meg lehet termelni, így a maga és családja, ill. a rabszolgák számára szükséges gabonamennyiségért sem. A racionális művelésre vonatkozó tanácsai viszont a birtokon belüli előállítás kifizetődő voltát igyekeznek előmozdítani, s egyben azt is, hogy minél kisebb területen meg lehessen termelni a szükséges mennyiséget.


Forrás: Maróti Egon - Az Itáliai mezőgazdasági árutermelés kibontakozása - Akadémiai Kiadó Budapest 1981