Az itáliai mezőgazdaság válságának alapvetően az volt az oka, hogy egyes provinciákkal szemben nem bírta megőrizni a versenyképességét. Ez pedig azzal függött össze, hogy a rabszolgamunkára alapozott termelés - a rabszolgaárak folyamatos emelkedése és a rabszolgatartás járulékos költségeinek növekedése miatt - lassan elveszítette a rentabilitását.
A rabszolgaárak emelkedését a kereslet-kínálat szabályozta. A nagy hódítások idején, amikor a rendszert bevezették, nagy tömegben állt rendelkezésre az olcsó, szőlő-, olíva- és gyümölcstermesztéshez jól értő rabszolga.
A nagy hódítások megszűntével, illetve a háborúk súlypontjának északra való áthelyeződésével erősen redukálódott az utánpótlás, ráadásul - mivel a rabszolgák már nem a mediterrán kultuvidékről, hanem az északi Barbaricumból származtak - a mezőgazdasághoz való hozzáértésük sem volt megfelelő. Az áruk viszont folyamatosan emelkedett. A Kr. u. 1. század derekán már nagyon sok birtokos panaszkodott.

A kor jelentős agrárszakírója, Columella (Kr. u. 1. század 60-as évei) még a rabszolgatartó nagyüzem pártján állt. Ő még lehetőséget látott a termelékenység fokozására ennek keretein belül is, például a földművelésnek az állattartással való kombinálásával és talaj jó erős trágyázásával. A rabszolga utánpótlási gondok kiküszöbölésére a háznál született rabszolgákat, a vernákat ajánlotta.
A századforduló körüli évtizedek szerzője, az ifjabb Plinius azonban már arról írt, hogy az értelmes rabszolgák megfizethetetlenek, elérhető ára csak a leláncoltaknak van, azok meg semmire sem használhatók. Plinius rabszolgavásárlás helyett inkább a birtoka felparcellázása és szabad kisbérlők részére történő bérbeadása mellett döntött, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt azok rossz fizetőképességével is. Inkább vállalta azonban a colonusaival való vesződséget, semmint hogy rablógazdálkodást folytató nagybérlőre bízza a birtokait.

Az ifjabb Plinius esete azt is mutatja, hogy nem csupán a rabszolga-utánpótlás nehézségei drágították az itáliai termelést, hanem a túlságosan nagyra nőtt birtok, a latifundium működtetésének nehézségei is: a tulajdonos - ha egyáltalán maga gazdálkodott - nem tudott egyidejűleg jelen lenni az egymástól gyakran távol fekvő birtokain. Az ilyen birtokok hasznosításának kétféle módja volt: vagy közvetlenül, egy-egy villicus, procurator vagy más néven actor (intéző, jószágigazgató) irányítása alatt, aki többnyire felszabadított rabszolga volt, vagy bérbe adták.

Ha a rabszolga-munkaerőre alapozott termelést már nem látták kifizetődőnek, maradt az utóbbi lehetőség. Adhatták egészben nagybérlőnek, conductornak, vagy felparcellázhatták kisbérlők, colonusok számára. A nagybérlő és családja mindenképpen jómódban akart élni, ezért nagy haszonra törekedett, ami valóban magában rejtette a rab rablógazdálkodás kockázatát.