A hannibali hadjárat a római mezőgazdaság korábbi szerkezetét alapjában változtatta meg. A pun haderők végigpusztították, feldúlták a termőföldeket, megsemmisítették a tanyaépületeket. Az emberben és - nem utolsósorban - állatban elszenvedett veszteség következtében (mint arra már az előzőkben rámutattunk) a birtokviszonyok megváltoztak, és a nagybirtokosok javára eltolódtak. A rómaiak a háború befejezése után Karthágóban megismerkedtek a nagyüzemi gazdálkodással. A római birtokosok részben mint katonák, részben mint politikusok, a helyszínen tanulmányozták az olajfák és a szőlők módszeres művelését. Hazatérésük után Itáliában is áttértek ezek termesztésére, és ezért a gabona mindinkább visszaszorult.

A közép- és nagybirtokokon szőlőskerteket és olajligeteket létesítettek, a gazdaságokat belterjesebben műveltették meg, mint annak előtte. Egyre nagyobb szükség volt a rabszolga-munkaerőre, hogy ezeket a munkaigényes termelési ágakat minél eredményesebben művelhessék. A római földbirtokosok mind nagyobb gondot fordítottak földjáradékuk emelésére, a befektetett tőkét minél előnyösebben akarták jövedelmeztetni. Főként tehát a piac szükségleteinek kielégítése céljából termeltek, és éppen ezért a nagyobb hozam elérésére törekedtek.

Ezeket a szempontokat a birtokvásárlás alkalmával is figyelembe vették. M. Cato kézikönyvében a gazdálkodás legjövedelmezőbb ágának a szőlészetet és az olaj termesztését jelöli meg. A kb. száz iugerumnyi (50 kat. holdnyi) középbirtokot tartotta a gazdálkodásra legalkalmasabbnak, amelyen elsősorban jó minőségű szőlőt lehet termeszteni, s csak azután ajánlotta az öntözéses konyhakert művelését, az olajfaültetvényt, a rétet s a gabonatermesztést.

Cato műve ugyan még az i. e. második század földművelési tapasztalatait tükrözi, de - úgy látszik - az ő gyakorlati gondolkodása, legalábbis itáliai viszonylatban, mindenképpen megalapozott volt. Így az i. e. I. század utolsó évtizedeinek tudós államférfia, M. Terentius Varro A mezőgazdaság (Res Rusticae) című könyvében ugyancsak a bor- es olajtermelést tartotta az itáliai mezőgazdaság legfontosabb ágának, ugyanezt a nézetet olvashatjuk az i. sz. I. századbeli Columella A mezőgazdaságról (De re rustica) című kézikönyvében, sőt a félévszázaddal későbben élt ifjabb Plinius Leveleiben (Epistulae), valamint az V. századi szakíró, P. Rutilius Palladius munkájában A mezőgazdaságról (De re rustica) is hasonlóan írt.

A költő, Horatius is így gondolkodott:
Szent szőlőt szaporíts, ezt legelőbb Varus, a fák közül, Tibur lágy talaján s Catilus ős tornya körül, ne mást.
(Devecseri Gábor fordítása)