Dicsérték is Campania dúsan termő földjét, szemben a száraz és egészségtelen Róma-környéki talajjal. Campania földje arról volt híres, hogy ott a tönkölybúza évente kétszer is megterem, kölest, és még némi főzelékfélét is hozott 1 A Padus (Pó) folyó környéki földeket Campaniánál is jobbnak tartották, de ezek túl távol feküdtek Rómától, hogy az ott termelt árukat piacra vihessék.
A későbbi terjeszkedések során a rómaiak megszerezték maguknak Itália többi területét is, a dúsan termő és legelőkben gazdag déli részeket, Bruttiumot, Apuliát, majd meghódították a gabonában bővelkedő Sicilia, Sardinia és Corsica szigetét.
Itália egyes részeinek éghajlati és időjárási viszonyai között az eltérés elég nagy volt. Mai egységgel mérve Mediolanum (Milano) táján a hőmérséklet legmagasabb napi értéke 36,3 C°, Rómában 36,8 C°, Panormus (Palermo) környékén 45,5 C°. A legalacsonyabb napi értékek: Mediolanum - 15 C°, Róma - 6 C°, Panormus - 2 C°. Akárhogy volt is, a rómaiak Itália éghajlatát kitűnőnek találták, és Itáliánál szebb, gazdagabb, jobb helyet nem is kívántak maguknak.
Vergilius így dicsőítette Itáliát:
Ám sem az erdőkben gazdag föld, sem a pompás Gangés és aranyhomokos Hermus se ragyog túl Híreden, Ítaliánk! Szebb vagy, mint India, Bactra, Szebb Pancháia dús, tömjén-termő fövenyénél. Orrlikain lángot fúvó bika nem hasogatta. Itt a rögöt, zord sárkányfog-veteményt beleszántván, Dárdakalász, sisakos hős nem borzadt ki belőle; Csak buja búza virul, csak a bacchusi massicus önti Tűznedűjét, es mindenhol víg nyájak, olajfák. Harcszerető, meredek paripák itt törnek a síkra; Szent habod itt mos, Clítumnus, hószínűre barmot, és oltári bikát, amelyet visz az isteni templom Nagy máglyáira dísz-vonulásban a római polgár. Innen örök tavasz int, nyár zsendül a többi havakban, Kétszer vemhes a juh, kétszer virul ágon a termés. Erre nem él ádáz tigris, vérszomjas oroszlán...
(Lakatos István fordítása)
Midőn március elsején a rómaiak ősi naptári éve megkezdődött, a tavasz már kibontakozott, a téli pihenő után üdén sarjadozott a vetés, a legelők zöldelltek, a gyümölcsfák virágba borultak. Májusban már arattak a földművesek, a hegyoldalakon birkák, juhok, a síkságok legelőin a szarvasmarhák legelték a friss füvet, az erdőkben a sertések makkoltak. Azután beköszöntött a rekkenő hőség, a szárazság, a legelők kiszikkadtak, és ekkor már gondot okozott a legeltetés, megnehezült a földmunka.
A gazdálkodás fejlettebb fokán öntözéssel (rigatio, irrigatio) segítettek magukon a birtokosok: égetett agyagból, ólomból vagy fából készült csöveken vezették a szántóföldekre, kertekbe, legelőkre a patakok, folyók vizét. De olykor, a nagy szárazságban még a hegyi patakok vize sem csörgedezett, medrük kiapadt. Ezért a nagy vízvezetékek (aquaeductus) építése után már az ezeken szállított víz látta el a földeket kellő nedvességgel.
Azok a földbirtokosok, akiknek a területén a vízvezeték keresztülhaladt, kötelesek voltak a vízvezetéket tisztán tartani, ennek ellenében az aquaeductusból bizonyos mennyiségű vizet közvetlenül magukhoz vezettek.
(A megengedett mennyiséget az elvezető cső keresztmetszetének átmérője alapján állapították meg.) Viszont ahol túl nedves volt a föld, ott a felesleges vizet árkokkal vezették el. (A Rómától délnyugatra elterülő nagy mocsarakat, amelyek felettébb egészségtelenek és termelésre alkalmatlanok voltak, a Pomptines Paludest [a mai Agro Pontino] több ízben is le akarták csapolni, de ezt a nagyszabású munkát csak a második világháború után sikerült véglegesen befejezni.)