A gondos és egyébként körültekintő római gazdák a mai értelemben vett erdőgazdálkodást nem ismerték. Abban az időben - nemcsak Itáliában - az erdők bőven adták a mindennapi élethez annyira szükséges tüzelő-, építő- es szerszámfát.

Az ókorban mind Itália, mind a tartományok bővelkedtek erdőkben, és senki nem gondolt arra, hogy ez a fontos anyag egyszer el is fogyhat, és ezért ajánlatos lenne a kiirtott erdők helyére újat ültetni. Az erdők fájából szenet is égettek. Ha valamilyen célból magas hőfokot akartak elérni, akkor faszenet (carbo) használtak.

A faszénnel való kereskedés persze nem tartozott a becsültebb foglalkozási ágak közé. Feljegyezték, hogy az elszegényedett patrícius Marcus Aemilius Scaurus kénytelen volt erre a lenézett foglalkozásra adni a fejét, ami azonban a fiára mégsem vetett árnyékot, mert az később consul, majd a senatus „elnöke” (princeps senatus) is lehetett.

Az erdők gyantában dús fáiból, különösen az erdeifenyőből nyert szurok fontos nyersanyag volt. Szigetelőanyagnak használták, szurokkal kenték meg a hajók fenekét, a házak lapos tetejét, a hordókat.

Fáklyákat is készítettek belőle, sőt egyes gyógyszerkészítmények alapanyaga is a szurok volt. Különösen a dél-itáliai Bruttium erdeiben készítettek kitűnő minőségű es nagy keresletnek örvendő szurkot, miért is ez a vállalkozók egyik kedvelt területe lett.