Tényként fogadhatjuk el egyrészt azt, hogy az itáliai árutermelő mezőgazdasági üzem alaptípusa a villa rustica, másrészt azt, hogy ez a birtoktípus lényegében rabszolga munkaerőre alapozott gazdaság volt, amennyiben rabszolgák alkották állandó munkaerő állományát, s általában rabszolga - kivételesen libertinus - volt a termelő munka irányítója, a munkások felügyelője, a vilicus.
Bármennyire is a rabszolga-állomány munkája az alapvető, azonban az árutermelő gazdaságban, a folyamatos, zökkenőmentes munkavégzés érdekében időnként szükségesnek mutatkozott kisegítő, szabad munkások igénybevétele is. A céltudatos birtokos igyekezett elkerülni a különféle mezőgazdasági munkák összetorlódását, s azt, hogy bármely területen lemaradás, határidő eltolódás következzék be. A földművelés természete ugyanis olyan - mint Cato írja -, hogy a szükséges munkák időben való elvégzése nem tűr halasztást: Opera omnia mature conficias face; nam res rustica, sic est: si unam rem sero feceris, omnia Opera sero facies.

Az alkalmi munkatorlódás megelőzése mellett a nagyobb volumenű időszaki munkák lebonyolítása, illetőleg a speciális szakértelmet igénylő munkálatok elvégeztetése is szükségessé tette a rabszolgákon kívül, kisegítő, szabad munkaerő alkalmazását, igénybevételét. Ezen kívül a gazdaságoknak szükségük volt a városi iparos műhelyek, a mezőgazdasági „szolgáltató ipar" termékeire is: márpedig ezekben a műhelyekben a rabszolgák és a libertinusok mellett szabadok is dolgoztak. Az arányos, árnyalt összkép kialakítása érdekében tehát a rabszolgák kizsákmányolása mellett, szükséges foglalkozni a szabadoknak a villa-gazdasággal közvetlenül-közvetve összefüggő szerepével, jelentőségével.

Az alábbiakban a szabadok munkájának a szerepét kívánjuk vizsgálni, elsősorban Cato és Varro agrotechnikai művei alapján. Az kutatjuk, hogy a műveik által reprezentált két korszak mezőgazdasági árutermelésében milyen tendenciák érvényesültek, milyen fejlődésvonal állapítható meg ebben az összefüggésben. Az alapkérdés, amelynek a tisztázására részletelemzéseink irányulnak az, hogy fokozódott-e a szabad munkaerő közvetett-közvetlen igénybevétele az árutermelő mezőgazdaságban, továbbá az, hogy mi lehet az érvényesülő tendenciák háttere, magyarázata.

A villa-gazdaságban szükségessé vált mezőgazdasági természetű, minden falusi számára jól ismert munkák alkalmi elvégzéséhez a környékbeli kisparasztok, szűkölködők köréből fogadtak napszámba embereket. Ezért Cato már a birtokvásárlással kapcsolatban olyan hely kiválasztását javasolja, ahol bőven van felhasználható munkáskéz, szabad munkaerő-kapacitás: operarium copia siet.
A szomszédsággal - egyebek között - azért is érdemes volt jó viszonyban lenni, mert a gazda így könnyebben fogadhat fel a környékről munkásokat: operarios facillius conduces. Az ilyen alkalomszerűen elszegődő kisegítő munkaerő felfogadására Cato az operarios conducere kifejezést használja.
Ezek az alkalmilag elszegődött operarii - részben kis- és középbirtokosok - elvégzett munkájukért pénzbeli kiegyenlítést, napszámbért (merces) kaptak. Ezért a nevük már Plautusnál és Catónál. Azt a tényt, hogy az elszerződésük pénzért történt, Plautus több ízben is említi; pl. nummo sum conductus (fiul. 448), nummo conducta (Epid. 372), argento conduxit (Pseud. 1192).

A napszámosok munkáját tehát pénzben egyenlítették ki, fizettek érte. Nem meglepő tehát, hogy Catónál ezen a téren is a tőle megszokott takarékossággal találkozunk. Az ökonómiai alapelvet a vilitushoz intézett tömör utasításban így fogalmazza meg: operarium, mercennarium, politorem diutius eundem ne habeat die. A szentenciózus mondat értelme, célzata első olvasásra is teljesen világos, mégis ez a De agri cultura egyik legtöbbet vitatott helye.
Vannak, akik a három megjelölést három különböző fogalomnak tartják,10 mások a mercennariust melléknévnek, az operarius jelzőjének fogják fel." Végül P. Thielscher egyetlen fogalomba sűríti össze az egészet. Ez utóbbi megoldás a legkevésbé valószínű. Az ugyan tény, hogy Catónál szerepel a milites mercennarii kapcsolat, - azonban napszámosra vonatkozóan az operarius mercennarius megjelölés tautológia lenne, hisz Cato és kortársai - mint föntebb láttuk - a mercennariust már főnévként is, a napszámos megjelölésére önmagában használja. Valószínűbb, hogy három kategóriát kell feltételeznünk: szabad munkaerőt általában, napszámost, és egy speciális feladatra szerződött mezőgazdasági munkást, a politort.

A politor mibenlétét, feladatkörét szinte minden kutató másként értelmezi, csak abban mutatkozik lényegében teljes egyetértés, hogy huzamos, nem napszám jellegű munkáról van szó. Ennek a munkának a mibenlétét, a politor feladatát illetően viszont erősen megoszlanak a vélemények. Keil Nonius és Festus alapján úgy gondolja, hogy a politor az, aki vállalja a szántóföld gondozását vetéstől aratásig. Hasonló álláspontot foglal el T. Frank és P. Thielscher" is.
Ők különösen a vetés gyomtól való megtisztításának a feladatát hangsúlyozzák. N. Brockmeyer megállapítja, hogy ennek az állításnak az igazolására nincs forrásadat. Szerinte a politor az, aki az aratást természetbeni juttatásért vállalja. L. Zanini is úgy véli, hogy a politor az aratás mellett a cséplést is elvégzi. Goujard kombinálja az utóbbi nézeteket, szerinte a politor gondozza a gabonaföldet vetéstől aratásig, s esetleg a cséplést is vállalja.

U. von Lübtow viszont nyomatékosan rámutat arra, hogy a Catónál két helyen szereplő politor nem azonos: az előbbi bérmunkás, aki munkájáért fizetséget kap. Az utóbbi viszont részes bérlő, aki a villához tartozó gabonaföld megműveléséért juttatást élvez, a termés bizonyos hányadát. Szembetűnő ezzel kapcsolatban, hogy a pofitor elvégzett munkájáért megjelölt terméshányad szokatlanul alacsony.
Ennek az alapján joggal lehet arra következtetni, hogy azt nem a gabonaföldön végzett egész évi munkáért, hanem csak egy részfeladat ellátásáért kapta. Az adott összefüggésben további megfontolást érdemel az a körülmény is, hogy a 136. pontban a gabona mellett bab (faba) terméshányad is szerepel; tehát a helyet nem kell feltétlenül csak a gabonaföldön végzett munkára vonatkoztatni.

A politio mibenlétének megközelítéséhez Ennius két töredéke ad támpontot. Egyik szatíra töredéke így ír a karthágói földekről: Testes /lati campi, quos geritflfrica terra pofitos. Nyilvánvaló, hogy nem felszántott, vagy learatott, hanem jól gondozott, ápolt földekről, vetésekről van itt szó. Még közelebb visz a megoldáshoz az Annales egyik fragmentuma (319-320. V.): Rastros dente fabros capsit causa poliendi / agri. Tehát a politio műveletét kapával végezték, így se szántásra, se aratásra nem vonatkozhat. - A kortárs Ennius e két nyilatkozata alapján a politiót a vetésnek a gaztól való megtisztításában kell látnunk, a pofitorban pedig azt a személyt, aki ezt a munkát elvégzi. Ebben az összefüggésben meg kell még említeni négy részes bérlő (partiarius) kategóriát, amelynek képviselői minden bizonnyal szabad emberek voltak. Ezek: a mészégető (calcarius), a szőlő részes bérlője (redemptor partiarius), a legelő bérlő, valamint a juhokat haszonbérbe vevő bérlő.

A villa rustica egyik melléküzemága a mészégetés: ez alkalmas a fölösleges tűzifakészlet jövedelmező felhasználására. Cato ezért részletesen ismerteti a mészégető kemence építését; utasításokat ad a kezelésére: a mészégetés munkáját ez esetben a gazda saját munkaerővel végezteti. Vannak azonban, akik szerződött vállalkozóknak adják ki ezt a munkát: calcem partiario coquendam qui dant...
Cato ismerteti mindkét fél, a calcarius és a dominus kölcsönös kötelezettségeit. Gyakorlatilag miden szükséges anyagot a gazda adott, a partiarius a kiégetett mész egy részét természetbeni vállalkozói díjként kapta meg.

A szőlőültetvény vállalkozó részes bérlőnek (redemptori partiario) való kiadására vonatkozó előírás titulusában és a szöveg elején vinea szerepel, de a folytatás szerint a birtok (fundus) lehetett arbustum is, és a megállapodás - magától értetődően - vonatkozhatott a közöttes gabonaföld (ager frumentarius) megművelésére is. Arra vonatkozóan a rövid passzusból nem kapunk támpontot, hogy ezt a munkát a bérlő maga, vagy esetleg saját rabszolgái segítségével végezte-e el.
Cato lehetségesnek tartotta vállalkozóval (redemptor) kötött megállapodás alapján. Az ilyesféle szükségmegoldásokkal Cato a jelek szerint eleve számolt, erre enged következtetni a műve elején a paterfamilias feladatait összegző fejtegetéseinek következő helye: quae opus sínt locato, locentur ... quae locari velit, uti imperet et ea scripta relinquat.

A villa-gazdaság munkamenete, üzemszervezése szempontjából mindenesetre igen figyelemreméltó körülmény az, hogy az egyik legfontosabb árucikknek, az étolajnak az előállításával kapcsolatos munkákat, nevezetesen az olajbogyó leszüretelését és az olaj kisajtolását is ki lehetett adni vállalkozóknak. Részletes felvilágosítást kapunk erre vonatkozóan a „Lex olae legendae" , illetőleg a „Lex olae faciundae" előírásaiból, amelyekben Cato ismerteti, hogy az olajbogyó szedését ill. az olajütést milyen feltételek alapján, miként kell kiadni vállalkozóknak.
A de agyi cultura egyik korábbi részletében Cato ismerteti az olajszürettel és az olajsajtolással kapcsolatos teendőket. Szembetűnő, hogy itt, illetőleg az említett vállalkozói szerződés-mintákban lényegében ugyanazok a megjelölések szerepelnek az olajszüret, ill. az olajütés munkáját végző személyekre vonatkozóan. Így: leguli; ugyanez körülírással: qui oleam legerint; továbbá: strictores.
Az előbbiek elsősorban a lehullott, az utóbbiak a még fán lévő bogyókat gyűjtötték össze. Illetőleg: factores, ugyanez körülírással: qui oleam fecerint. Ezek az olaj előállítását végző munkások. Szerepel velük kapcsolatban még a capulator = meregető. Ennek a feladata volt az olajnak az átmeregetése, az üledéktől való megtisztítása céljából.

Kérdéses az említett kategóriába tartozó személyek jogállása. Az olajütést végző munkások a „homines eos dato" = „olyan embereket állítson" formula alapján lehettek, esetenként, szerződött szabad munkaerők is: erre vall a „si operarii conducti erunt" kitétel. Nem dönti el a kérdést az a megkötés sem, amely azon munkások járandóságának a levonására vonatkozik, akik nem tették le az esküt, hogy nem loptak: qui eorum non iuraverit, quae eius pars erit, omne deducetur, neque debebitur.
Viszont a fán lévő olajbogyóra vonatkozó analóg megállapodásban (lex oleae pendentis) szereplő leguli és factores szabad szerződő személyek kellett, hogy legyenek, mert munkájukért fizetséget kaptak: si emptor legulis es factoribus, qui illi opus fecerint, non solverit, qui Bari oportebit, si dominus volet, solvat...

Cato a kényes műveletek elvégzésének ellenőrzésére, s nem utolsósorban mindennemű visszaélés, így a lopás megakadályozása érdekében külön őrt (custos) állít be. Ezek az őrök, mint más összefüggésben maga is mondja, szabadok: custodes liberi. Ugyancsak szabad ember volt a már említett döntőbíró, a vir bonus is.

Cato nyomatékosan hangsúlyozta azt a kívánalmat, hogy a birtok ne igényeljen nagy beruházást, költséges gazdasági felszereléseket: instrumenti ne magni siet ... videto quam minimi intsrumenti sumptuosus ager ne siet. Világosan látta ugyanis, hogy a haszon a bevétel és a kiadás arányától függ: legyen a föld és a munkaerő mégoly jövedelmező, ha sok kiadással jár, akkor nem sok hasznot biztosít: scito idem agrum quod hominem, quamvis quaestuosus siet, si sumptuosus erit, reliqui non multum. Ezért ajánlja, hogy a vásárlásra kiszemelt gazdaság meglátogatásakor nyomban meg kell győződni arról, hogy van-e ott sok sajtoló hordó: ad villam cum venias, videto vasa torcula et dolia multans sient. Különösen nagy beruházással járt egy-egy új villa-gazdaság berendezése, felszerelése.
Cato közlései világosan mutatják, hogy a villa rustica nemcsak piacra termelt, hanem piacra is szorult: szükségletei elsősorban különféle kézműipari készítmények: szerszámok, gazdasági felszerelések, berendezési tárgyak, nyersanyagok voltak. Ezek sokfélesége különösen azokban a fejezetekben figyelhető meg, amelyek az oletum illetőleg vinea felszerelését ismertetik.
Ezekből kiviláglik, hogy a villa-gazdaság berendezéséhez, felszereléséhez egy sor iparág, kézműves műhely termékeire szükség volt. Így elsősorban a fazekas, kovács, bronzműves, szíjgyártó, kötélverő, asztalos, kádár, bognár és textilfeldolgozó mesteremberek készítményei regisztrálhatók.
Tény, hogy ezekben a városi műhelyekben a rabszolgák és a libertinusok mellett jelentős számban dolgoztak szabad jogállású személyek is. Így tehát a villa-gazdaság közvetve, áttételesen ebben a vonatkozásban is felhasználta a szabadok munkaerejét, készítményeiket. Közismert, sajnálatos tény azonban, hogy - általában, s erre az időszakra vonatkozóan különösen - kisszámú adat áll a rendelkezésünkre, amelyből szabad kismesterek, alkalmazottaik számára, számarányára vonatkozóan bármiféle következtetést lehetne levonni. Ezért a puszta tény leszögezésén kívül, - hogy tudniillik a villa-gazdaság iparcikk szükségletének fedezését részben szabad munkaerő biztosította - ezúttal nem foglalkozom tovább a kérdéssel.

A kézműves műhelyekkel kapcsolatban már csak egyetlen témakörre kívánok kitérni, nevezetesen a mezőgazdasági ipar helyi specializálódására. Ennek a kérdésnek a szabad munkaerő felhasználása összefüggésében is jelentősége van, ezért az arányok érzékeltetése a fejlődés nyomon követésének, a későbbi szerzőktől nyerhető információk értékelésének szempontjából is fontos.
A mezőgazdasági és kézműipari árutermelés korrelációjára utalnak Catónak azok a tanácsai, amelyeket arra vonatkozóan ad, hogy a birtokon szükséges különféle felszerelési tárgyak közül mit hol a legelőnyösebb beszerezni. Ezek az adatok egyben azt is igazolják, hogy Latium, s különösen Campania, de részben Apulia és Lucania területén is különböző városokban - nyilván a helyi adottságoknak és hagyományoknak megfelelően - a munkamegosztás során már bizonyos specializálódás alakult ki a különféle mezőgazdasági eszközök és egyéb fogyasztási cikkek előállítása terén.

Latium területén az első helyen természetesen Róma áll. Termékei közül Cato főként a textil-, a fémfeldolgozó és a kosárfonó ipar termékeit említi. A mezőgazdasági felszerelések közül szerepelnek a nehéz földbe való ekék, jármok, továbbá a városi lakóházakban és a vidéki gazdaságokban egyaránt szükséges kulcsok és zárak. Ide tartoznak továbbá a cséplődeszkák, valamint a római típusú kosarak / fiscinae Romanicae/. Ez utóbbiak jó minőségben készültek Casinumban is. Ugyanitt igen jó fonott sajtoló szíjak /funis torculus/ is készülhettek, mivel Cato még a mester, L. Tunnius nevét is megemlíti.

Különösen fejlett volt a mezőgazdasági ipar Campania városaiban. Calest és Minturnaet - az esős időben szükséges - csuklyák mellett elsősorban mint egy sor vasszerszám, nevezetesen sarlók, lapátok, kapák és balták beszerzési forrását említi. - Különben a III. századtól kezdve széles körben elterjedtek voltak a calesi készítésű, jobbára feketemázas csészék és más kerámia készítmények is.
Jelentős volt Capuának az etruszk korszakra visszanyúló réz- és bronzművessége. Cato Capuát és Nolát mint különféle rézedények beszerzési forrását ajánlja, így vödrök, olajos és boros urnák, vizes korsók és egyéb rézedények. Capuában kaphatók még jó felvonó kötelek és mindenféle sásból készült holmi; Nolában. pedig olajzúzó malmok. Ugyanezt, valamint teljes olajzúzó malom felszereléseket /ornatus, sc. trepetus/ előnyösen be lehet szerezni Pompeiben is; ugyanitt malomkő is kapható volt. Olajzúzó malom Suessában is beszerezhető volt, úgyszintén szekerek is valamint római típusú kosár is. Venafrumban lapátok és különféle kerámia készítmények voltak előnyösen vásárolhatók, így hordók, kádak és tetőcserepek.

Közelebbi helymegjelölés nélkül általánosságban említi meg, hogy puha földbe való ekék Campaniában készülnek, ugyanott olajbogyónak való kosarak is. Az apuliai Rufrium nevű helységet malomkövek illetve olajzúzó malmok beszerzése szempontjából említi, Lucaniát pedig általában szekerek készítésének az összefüggésében…

A helyi ipar specializálódási folyamatának megindulása Cato korában tehát már kétségtelen. Látnivaló azonban hogy az említett adatok cáfolják Simovicovának azt az állítását, miszerint Catónál főleg olyan városok szerepelnek, amelyek egyetlen termelési ágra specializálták iparukat. A megindult specializálódás ugyanis nem vezetett ilyen mérvű egyoldalúságra. Mindezek konstatálása mellett rá kell mutatni arra a tanulságra is, hogy Cato azért is igyekezett eligazítani a mezőgazdasági árutermelésre berendezkedő villa-tulajdonos kortársait, mivel akkoriban még nehézséget okozott a villa-gazdaságban szükséges bonyolultabb, felszerelések, berendezések (pl. sajtolók) megfelelő minőségben és mennyiségben való beszerzése.

Az árutermelő mezőgazdaság jellemzéséhez a kései köztársaság korában, a Cato óta bekövetkezett fejlődés megítélése szempontjából igen fontos kérdés az, hogy a termelő munka, elsősorban a piacra kerülő termékek előállítása, milyen munkaerő igénybevételével történt a mezőgazdaságnak Varro által ismertetett három fő területén, a földművelés, a legeltetéses állattenyésztés, illetőleg a villatica pastio munkálataiban. Az adott összefüggésben, a szabad munkaerő alkalmazása különböző formáinak problémáit kell megvizsgálni.

Varro megfogalmazása szerint a földműves munkát általában végezhetik rabszolgák, szabadok, illetőleg a két kategória közösen: omnes agri coluntur homi-nibus s. rvis aut liberis aut utriusque.

A szabad munkaerő körén belül a következő felosztást adja: Liberis, aut cum ipsi colunt, ut plerique pauperculi cum sus progenis, aut nwrcennariis, rum conducticiis liberorum operis res maiores, ut vindemias ac faenisicia, adniinistraut, iique quos obaerarios nostri vocitarunt...

Nyilvánvaló, hogy a - kissé körülményes - megfogalmazásban szereplő kategóriák az árutermelő villa-gazdaság szempontjából nem egyenlő jelentőségűek. Így a kisbirtokosok és családtagjaik csak alkalmi kisegítő munkaerőként, esetleg a birtok kisebb, - a piaci értékesítésre szánt termékek előállítására kevésbé alkalmas - területeinek a bérlőiként jöhettek számításba.
Fontosabb lehetett a napszámosok, a szabad munkaerő felfogadása, amit Varro, mint láttuk nagyobb idénymunkára ajánlott, úgymint a szüret, a szénakaszálás, illetve az aratás." Ennyiben tehát lényegében hasonló a helyzet, mint Cato idejében. A körülmények változására utal Varrónak az a megállapítása, amely szerint az egészségtelen területeket hasznosabb napszámosokkal műveltetni, mint rabszolgákkal: De quibus universis hoc dico, gravia loca utilius esse mercennariis colre quam servis.

Építkezésekkel kapcsolatban már Catónál is szerepel a locus saluber - locus pestilens megkülönböztetés. Az utóbbira vonatkozóan megjegyzi, hogy járványos vidéken, ahol nyáron nem lehet dolgozni, a becsületes gazda /bonus dominus/ a munkabért egy negyedével toldja meg. Itt azonban másról van szó. H. Dohr szerintso az indok az lehet, hogy a környékbeli napszámosok jobban tudnak alkalmazkodni, mint a távolabbi, más éghajlatú vidékről származó rabszolgák.
Mások nézete szerint Varro állásfoglalását itt nem annyira a zökkenőmentes munkavégzés biztosítása motiválta, mint amennyire a rabszolgák megbetegedése, esetleges elpusztulásuk kockázatának az elkerülése, tehát takarékossági szempont. Megítélésem szerint az utóbbi álláspont lehet a helyes, és Varro megjegyzése a rabszolga utánpótlás fokozódó korabeli nehézségeire utal. A szabad szerződött bérmunkások sorsával szembeni rideg közöny összhangban van a kortárs Cicero lekicsinylő, megvető nyilatkozataival a mercennariira vonatkozóan.

Mint Varrónál mindenütt, a szabad munkaerő felfogadásánál is érvényesül a takarékosság szempontja. Így az aratás után szokásos spicilegiumot, tehát az elhullott kalászok összeszedését készséggel mellőzi, ha ezek mennyisége csekélynek látszik, vagy drága a nhpszámbér: inkább lelegelteti. Ez nem meglepő, hiszen Varro hasonló elveket vall a rentabilitásról, mint Cato: Summa enim spectanda, ne in ea sumptus fructum superet.
Látjuk tehát, hogy a munkák egyenetlen eloszlása a földművelésben időnként szükségessé tette a szabad jogállású napszámosok felfogadását.
Az állattenyésztés ben azonban viszonylag egyenletesebb a munkaerő foglalkoztatása. Ez lehet az oka annak, hogy Varro lényegében csak rabszolga pásztorokról ír. S úgy látszik, hogy - a korábbi szicíliai, illetve a Spartacus-féle rabszolgafelkelések elgondolkoztató tanulságai ellenére - a valóságban is nagyjából ez lehetett a helyzet. Erre vall Caesarnak az a rendelkezése, hogy az állattenyésztésben legalább egyharmad részben szabad pásztorokat kell alkalmazni: ezek szerint addig még ennyi sem volt.

Talán meglepő, de annál figyelemreméltóbb, hogy Varrónál rabszolgák látják el a villatica pastio teendőit is. Rabszolgák dolgoznak a vadaskertben, a méhészetben és a halgazdaságban is.

Röviden ki kell térni az idézett szövegrészben említett obaerarii csoportjára. A rájuk vonatkozó kontextus a következőket mondja: iique quos obaerarios mostri vocitarunt et etiam nunc sunt in Asia atqueAegypto et in Illyrico complures. Az obaerarii kategóriában régebbi kutatók minden további nélkül hajlandók voltak eladósodott kisbérlőket, adósrabszolgákat látni." A mai kutatás ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy Varro múlt időt használ /vocitaverunt/: az adósrabszolgaságot /nexum/ Itáliában, a római jog érvényességi területén Kr. e. 326-ban, a Lex Poetilia-Papiria eltörölte, ehhez hasonló átmeneti függőségi viszonyok csak egyes tartományokban léteztek már Cato korában.

A fentiek alapján az obaerarii kategóriáját törölhetjük nemcsák az árutermelő villa rustica, hanem bízvást az egész Varro korabeli Itália mezőgazdaságának munkaerő-állományából.

Az említett kategóriák mellett a földműveléssel kapcsolatban Varrónál többször szerepel a colonus megjelölés. Ebből egyes kutatók azt a következtetést vonják le, hogy - a császárkorban, a rabszolgatartás válsága összefüggésében kibontakozó - colonusi kizsákmányolás már Varro korában létezett. Ezzel kapcsolatban eleve óvatosságra kell intenie annak a ténynek, hogy Varro az idézett felsorolásban nem említi a colonust. A legcélszerűbb tehát, mint minden hasonló esetben, megvizsgálni a colonus megjelölés összes előfordulásait Varro művében.
Ebből a szemléletből kiviláglik, hogy a colonus elsősorban az agricola szinonimájaként szerepel,s akárcsak Catónál, vagy gyakran a kortárs Cicerónál is; más helyütt éppen a pastor és a colonus módszerének, szakértelmének szembeállítása olvasható. Találkozunk azonban a colonus földbirtokos értelemben való használatával is. Problematikusnak tűnik egy bérleti szerződéssel kapcsolatos hely: Agrius, Tu, inquit... etiam leges coloni-cas tollis, in quibus scribimus, colonus in agro surculario ne capra natum pascat. Egyértelmű útbaigazítást kapunk azonban a szóbanforgó megkötésnek egy párhuzamos megfogalmazásából: Ab hoc lege locationis fundi excipi solet, ne colonus capra natum in fundo pascat. Látnivaló tehát, hogy az adott összefüggésben egész fundus bérletéről van szó, nem pedig holmi colonusi iga alatt sínylődő nincstelenekről.

A Varrónál szereplő colonus megjelöléssel kapcsolatban röviden ki kell térnünk R. Günthernek a témával érintkező fejtegetéseire. Günther a „colonatus" Kr. e. I. századi kialakulására vonatkozó elgondolását felvázoló cikkében a coloni két típusát különbözteti meg. Egyfelől - főként Cicero közlései alapján - konstatálja olyan bérlők meglétét, akik egész birtoktesteket bérelnek, és saját embereikkel műveltetnek.
Itt olyan villa-gazdaságokról lenne szó, amelyeket nagybirtokos tulajdonosaik, akiknek Itália több helyén vannak gazdaságaik, némelyiket bérbe adják, mert előnyösebbnek találják, mint vilicus irányítása mellett a maguk kockázatára, saját rabszolgáikkal műveltetni, láttuk föntebb, hogy ilyen megoldás már Catónál is előfordult. - A másik típust - főleg Caesar és Sallustius közléseire alapozva - nagy kiterjedésű, összefüggő birtokok kisebb parcelláinak bérlőiben látja.

A későbbi jogi distinkció valóban coloni vállfajairól beszél. Az egyik az a colonus, aki a bérleményért készpénzben fizet, a másik, a részes bérlő, colonus partiarius, aki osztozik a föld tulajdonosával a kockázat, a kár vállalásában, illetőleg a haszonban.
A Günther által az előbbi összefüggésben mind Szicília, mint Itália területére vonatkozóan idézett példákból valóban egyértelmű, hogy egész birtok /fundus/ bérletéről van szó. Ezeknek a bérlőknek és bérleteknek a jellemzésére álljon itt egy Günther által nem idézett példa: Diocles est Panhormitanis Phines cognomine homo illustris ac nobilis, arabat is agrum conductum in Segestano; ... conductum habebat HS sex milibus.

A bérelt birtok megművelésére vonatkozóan is egy kisebb korrekciót kell tennünk. Günther szerint ugyanis nem derül ki, hogy ezeket rabszolgákkal művelték-e meg. Nos, ez legalábbis Oppianusnak Róma közelében bérelt birtokára vonatkozóan, igazolhatónak látszik, ismételten említett rabszolgái megléte alapján.
Lényegesen problematikusabb a helyzet a kisbérlők vonatkozásában, nevezetesen a L. Domitius Ahenobarbus hajóin, illetőleg, Catilina seregében szereplő coloni esetében.

Caesar a Massilia elfoglalására induló Ahenobarbusról a következőket írja:... navibus actuariis VII, quas Igili et in Cosano a privatis coactus servis li-bertis colonis suis compleverat., majd certas sibi deposcit navis Domitius atque has colonis pastoribusque, quos pecus adduxerat, complet. A két közlésből nyilvánvaló a dehonesztáló célzat, az említett colonusokra vonatkozóan azonban semmi közelebbi konkrétumot nem tudunk meg. Hasonló a helyzet Sallustiusnak, Catilina legénységével kapcsolatos közlése esetében is: ipse cum libertis et colonibus propter aquilam adsistit.

A kisbérlők itáliai megléte természetesen minden további nélkül feltételezhető és elfogadható - a „colonatus" korabeli kialakulása azonban semmiképpen. Maga a terminus nemcsak a köztársaságkorban nem fordul elő, hanem azokban a Digesta passzusokban sem, amelyeket Günther idéz, hanem csak hosszú évszázadok múltán találkozunk vele. - Tehát nem arról van szó, hogy a Kr. e. I. század hatvanas éveiben már Itália több vidékén elterjedt „colonatus" átmenetileg visszaesett, hanem arról, hogy még ki sem alakult...

Ha összegezni kívánjuk azokat a tanulságokat, amelyek a szabad munkaerőnek a villa-gazdaságban való felhasználásra vonatkozóan Varróból meríthetünk, akkor megállapíthatjuk, hogy szerzőnk a kérdést mindig a rendelkezésre álló rabszolgaállomány függvényeként kezeli. Kétségkívül mutatkoznak már bizonyos nehézségek a szükséges szakképzett rabszolgák beszerzése tekintetében, de az ő korában már nem kellett megküzdeni a birtokfelszerelés és a munkaszervezés olyan kezdeti gondjaival, mint Cato idejében, a rabszolga munkaerőre alapozott árutermelő mezőgazdasági üzem a fejlettség magas színvonalára jutott. Bizonyára ezért sem találkozunk már nála a különféle munkálatok, birtokrészek olyan mérvű locatiojával, mint Catónál.

A napszámosokkal szemben követett rideg, racionális eljárás érvényesül a különféle mesteremberek igénybevételének vonatkozásában is. Előnyösebbnek tartja, ha a birtok szomszédságában letelepült mesteremberek élnek, akiknek bármikor megbízatás adható, mint saját szakképzett rabszolgákat tartani, mert egyetlen ilyennek a halála elviszi a birtok hasznát.65 Ilyen képzett mesterembereket csak a nagykiterjedésű birtokon kifizetődő tartani, illetőleg a lakott településektől távol eső gazdaságokban, hogy a hirtelen szükségessé váló javítani-szerelni valók esetén az utánajárás, a munkaidő kiesés okozta veszteséget elkerüljék."

A körülmények említett alakulása szempontjából jellemző, hogy Varro nem beszél már távolról sem olyan részletesen a birtok berendezéséről, felszerelési tárgyairól, bár a bevezetőben, beígéri az instrumentum mutum ismertetését. Cato idevágó, részletes alaposságára vonatkozóan szinte rosszalló kijelentéseket ad egyik szereplője, Licinius Stolo szájába. Maga különféle felszerelési tárgyakat inkább csak futólag említ, nemegyszer csak az ésszerű takarékosságra intő megjegyzések kapcsán.
Érdekes, hogy a De lingua latinában egy sor olyan mezőgazdasági eszközt említ, amelyek itt, a mezőgazdasági traktátusában nem szerepelnek. Ahol a legrészletesebben foglalkozik a mezőgazdasági eszközökkel, ott sem módszeres ismertetés a célja, hanem a - már Catónál jól ismert - rentabilitás elvének hangsúlyozása:
De relinquo instrumento muto, in quo sunt corbulae, dolia, sic alfa, haec praecipi-enda. Quae nasci in fundo ac fieri a domesticis poterunt, eorum nequid ematur, ut fere sunt quae ex vicinibus et materis rustica hunt, ut corbes, fiscinas, tribula, valli, rastelli; sic quae fiunt a cannabi, lino, iunco, palma, scirpo, utfunes, restes, tegetes. elemző a folytatás is: Quae e fundo sumi non poterunt, ea si empta erunt potius ad utilitatem quam ob speciem, sumptu fructum non extenabunt; eo magis, si inde empta erunt potissimum, ubi ea et hona et proxime et vilissimo emi poterunt.

A jó minőség és az olcsó ár említése érthető szempont, nem kevésbé a beszerzési forrás közelsége /proxime/, ti. így gyorsan, kevés időveszteséggel és - nagyobb, súlyosabb tárgyak, eszközök esetében - kisebb szállítási költséggel beszerezhetők. Aspecies említése arról árulkodik, hogy a korabeli iparos műhelyek már termékeik tetszetős kidolgozására is gondot fordítottak. Az a körülmény, hogy Varro nem ismerteti olyan részletesen a birtok gazdasági felszerelését, mint Cato, nem foglalkozik a különféle eszközök előnyös beszerzési forrásaival, arra utal, hogy a mezőgazdasági eszközöket előállító ipar széles körben olyan színvonalat ért el, hogy ez már nem okozott gondot a földbirtokosoknak.
Hasonlóképpen aligha tekinthető merő pedantériának, hogy olyan mereven elutasítja a birtokon található agyaglelőhely kiaknázásának tárgyalását munkájából;" nyilván szerepe volt ebben annak a ténynek is, hogy a korabeli fazekas műhelyek már megfelelő mennyiségű kerámia áruval tudták ellátni a mezőgazdaságot. Tehát a helyzet csak látszólag paradox: arra nem sok szót veszteget, amiben megoldott a szükségletek kielégítése.

Messzire vezetne Varro műve forrásértéke kérdésének további taglalása. Ezúttal inkább csak visszautalnék a Varro kétségbevonhatatlan szakértelmével, nem utolsósorban alapos állattenyésztői tapasztalataival kapcsolatban tett megállapításaimra. Megnyugtató számomra, hogy legutóbb G. Bianco hasonló következtetésekre jutott.

Kétségtelen, hogy a szabad munkaerőre vonatkozó specifikus információ igen szűkös: azonban úgy véljük, hogy célszerűbb, ha következtetéseinket mégis inkább a rendelkezésre álló korabeli, illetőleg antik forrásokra alapozzuk, nem pedig az újabb kori agrártársadalmak analógiájára.



Maróti Egon