A jubiláns Prugberger professzor úrról a barátságos, vidám lelkületén, közvetlenségén, kedvességén és segítőkészségén kívül elsősorban a fáradhatatlan szorgalma és óriási munkabírása jut eszembe. Szakmai munkásságát rendkívül nehéz számbavenni, hiszen érdeklődése több tudományterületre és számos tudományágra kiterjedt, s publikációinak listája hihetetlenül hosszú. E gazdag munkásság az ókor legnagyobb polihisztorát és legtermékenyebb íróját, Varrót (Kr. e. 116-27) juttatja eszembe, akit mind Seneca (Kr. e. 4 Kr. u. 65), mind Quintilianus (35-100) a legműveltebb rómainak nevezett, s akiről Szent Ágoston (354-430) a következőket jegyezte meg: „a rendkívüli és kiváló képességű, mindenben járatos Varro amint Terentianus egyik nagyon szép versében röviden mondja olyan sokat olvasott, hogy azon csodálkozunk, miként maradt ideje írásra. Olyan sokat írt, hogy azt hiszem, más ilyen sokat még olvasni sem tud.”

Varro a mezőgazdaságról szóló, egyetlen teljes egészében fennmaradt művében (Rerum rusticarum libri tres) annak a hagyományos római értékrendnek a közvetítésére törekedett, mely a legnagyobb elismeréssel illette a parasztok szorgalmas munkáját. Mint írja, „őseink nem ok nélkül tartották többre a római parasztokat a városlakóknál. Ugyanis [...] azokat, akik a városban csücsülnek, tunyábbnak tartották, mint azokat, akik falun laknak.” Majd később ehhez hozzáteszi: „nem ok nélkül igyekeztek őseink a városból a földekre visszairányítani polgártársaikat, mert békében is a római parasztok tartották el őket, s háborúban is azok segítettek rajtuk.”

A hagyomány szerint az ősi Róma lakossága a második király, a békeszerető Numa Pompilius uralkodása idején vált földművelővé. A következőket írja erről Plutarkhosz (45-120): „Róma földje kezdetben igen kicsiny volt, de Romulus később annál több területet szerzett hozzá fegyveres erővel. Numa az így szerzett földet mind szétosztotta a szegények és földtelenek között, hogy megszüntesse a szegénységet és a nélkülözést, minden jogtalanság fő okozóját. Az embereket rászoktatta a földművelésre, hogy a földdel együtt ők maguk is megszelídüljenek. Mert semmi más foglalkozásból nem származik olyan átható és tartós békeszeretet, mint a földművelésből; a földművesben az ember harcos természetéből csak az a kitartó készség marad meg, hogy földjét harc árán is kész megvédeni, de eltűnik belőle a kapzsiságra és jogtalanságra való hajlam. Éppen ezért Numa a béke csodaszereként nyújtotta a polgároknak a földművelést, ezt a sokkal inkább erkölcsnemesítő, mint gazdagságszerző foglalkozást.
A város földjét pagusoknak, vagyis falvaknak nevezett részekre osztotta fel, s mindegyik élére felügyelőket és felvigyázókat rendelt. A pagusokat időnként személyesen is meglátogatta, és a polgárok jellemét elvégzett munkájukból ítélte meg; némelyeknek kitüntető tisztségeket adott, a resteket és a rossz munkásokat viszont feddéssel és korholással próbálta megjavítani.” Plutarkhosz azt is megemlíti, hogy Numa az istenek tiszteletét összekötötte a föld megművelésének kötelességével, amikor megtiltotta, hogy metszetlen szőlőtőről szedett szőlő felhasználásával, illetve, hogy liszt felhasználása nélkül mutassanak be ital-, illetve ételáldozatot.

Ezt az ősi, paraszti értékrendet kívánta megerősíteni a római köztársaság legendás censora, az idősebb Cato (Kr. e. 234-149) is, akiről Plutarkhosz a következőket írja: „Tusculumból származott, de mielőtt hadvezéri és politikai pályára lépett, atyjától örökölt birtokán élt a sabinok földjén. [...] Szervezetét a munka, a mértékletes életmód és a kora ifjúságában elkezdett hadiszolgálat előnyösen fejlesztette ki, s egész életére erőssé és egészségessé tette.”

Plutarkhosz szerint Cato Manius Curius Dentatust (+ Kr. e. 270) tekintette legfőbb példaképének: „Birtokai közelében volt Manius Curiusnak, három diadalmenet hősének egykori tanyája. Cato gyakran ellátogatott ide, és amikor elnézte a kicsiny földbirtokot s az igénytelen házikót, elgondolkodott arról a férfiúról, aki hajdan Róma legnagyobb embere volt, harcias népeket igázott le, kiűzte Pürrhoszt Itáliából, és mégis maga kapálgatta kis földjét, s három diadalmenet után is szerény tanyáján élt.”

Szintén Plutarkhosznál olvashatunk arról, hogy Catót a közéleti pályán egyik tekintélyes szomszédja, Valerius Flaccus indította el, aki a cselédeitől szerzett tudomást „Cato munkás és józan életmódjáról, és csodálkozással hallotta, hogy már kora reggel kimegy a fórumra, és tárgyal azok ügyében, akik megkérték rá, majd mikor visszatér birtokára, télidőben egyszerű öltözetben, nyáron pedig ruhátlanul dolgozik, együtt étkezik cselédeivel, ugyanabból a kenyérből eszik, ugyanabból a borból iszik, mint azok.”

Maga Cato e szavakkal kezdte a mezőgazdaságról (De agri cultura) írt munkáját: „Néha előnyösebb volna kereskedés útján vagyont szerezni, hacsak annyi veszéllyel nem járna, és ugyanúgy uzsoráskodni is, ha ez valamennyire is tisztességes volna. Elődeink azt tartották és törvényeikben úgy rögzítették, hogy a tolvajt kétszeres, az uzsorást négyszeres bírsággal kell sújtani. Ebből meg lehet ítélni, mennyivel rosszabb polgárnak tartották az uzsorást, mint a tolvajt. Amikor pedig egy derék embert dicsértek, így dicsérték: derék földműves, derék gazda. Úgy tartották, hogy ez a legnagyobb dicséret annak, akit így dicsértek.
A kereskedőt szorgalmasnak és a vagyonszerzésben serénynek tartom ugyan, de az mint már említettem veszélyes és kockázatos. Viszont a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, s a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik.”
Cicero (Kr. e. 106-43) is utal arra egy helyen, hogy mennyire elítélte Cato az uzsorásokat a mezőgazdaságból élőkkel szemben: „Mikor azt kérdezték tőle, mi a legjövedelmezőbb a gazdaságban? Válaszolá: »Jó állattenyésztés.« »Hát azután mi?« »Meglehetős állattenyésztés.« »Hát harmadszor mi?« »Akár rossz állattenyésztés is.« »És negyedszer?« »Szántás-vetés.« S midőn amaz tovább kérdezé: »Hát az uzsora?« ekkor Cato így szólt: »Hát az emberölés?«”

Gellius (130-180) szerint Cato censorként szigorúan ellenőrizte az ősi római erkölcsi normák betartását, s e feladatának ellátása (az ún. regimen morum) során azokat, akik hagyták a földjüket elvadulni, azt nem szántották, nem gyomlálták, illetve, akik a gyümölcsfáikat, szőlőjüket elhanyagolták, büntetésül aerariusszá fokozta le, vagyis az alacsonyabb rendű polgárok közé sorolta, s azokat a lovagokat is megrovásban részesítette, akik a lovukat nem gondozták megfelelően.
Más censorok is hasonlóképpen jártak el. Gellius egy helyen Masurius Sabinus emlékiratait idézve a következőket írja: „Midőn az erkölcsbírák, Publius Scipio Nasica és Marcus Popilius a lovagok felett szemlét tartottak, megpillantottak egy igen sovány és rosszul gondozott lovat s rajta egy igen kövér és igen jól táplált lovagot. Erre e kérdést intézték hozzá: »Miért van az, hogy te gondozottabb vagy mint lovad?« »Minthogy én magam gondozom magamat válaszolt emez -, lovamat pedig egy semmirekellő rabszolga, Statius.«”

Gellius hozzáteszi ehhez, hogy „A választ nem tartották eléggé tiszteletteljesnek s a lovagot szokás szerint az aerariusok közé vetették.” Mindez egyértelműen bizonyítja, hogy a római földbirtokosok számára a szántóföld, a szőlő és a gyümölcsös kellő gondozása, a lovagok számára a ló megfelelő ellátása és ápolása olyan erkölcsi kötelesség volt, melynek teljesítését az állam ellenőrizte, s elmulasztását szankcionálta. Nem túlzunk tehát, ha azt állítjuk, hogy a censori regimen morum körében kimutathatók mind a termőföldvédelem, mind az állatvédelem római jogi gyökerei.

Cicero „Az idősebb Cato vagy az öregségről” (Cato Maior de senectute) című művében hosszasan sorolja a földművelés adta örömöket. A nagy szónok, politikus és bölcselő többek között a következőket írja: „Én azt hiszem, hogy a gazdák életmódja jár legközelebb a bölcs élethez; mert nekik a földdel van dolguk, amely sohasem tagadja meg a szolgálatot, és sohasem adja vissza kamat nélkül azt, amit kapott, csakhogy néha kisebb, legtöbbször azonban nagyobb haszonnal. [.] Legalábbis az én nézetem szerint alig lehet ennél boldogabb életmód, nemcsak mert hasznos, mivel a földművelés az egész emberi nemnek üdvös, hanem mert gyönyörűséget nyújt, és bőségben ontja mindazokat a dolgokat, amelyek az emberek táplálásához és egyszersmind az istenek tiszteletéhez szükségesek.”

A kötelességekről (De officiis) írt erkölcsfilozófiai munkájában Cicero részletesen kifejti véleményét a különböző megélhetési módokról. E szakaszt érdemes teljes egészében végig olvasnunk ahhoz, hogy a földművelésről írt egyetlen mondatot megfelelően tudjuk értékelni: „Hogy mely mesterségek és kereseti lehetőségek méltók egy szabad emberhez, melyek tisztességtelenek, arról körülbelül a következőket halljuk. Először is helytelenítik az olyan keresetmódokat, mint a vámszedőké, az uzsorásoké, amelyek az emberek ellenszenvébe ütköznek; szabad születésűhöz nem méltó és alantas mindenféle bérmunkás keresete, mivel erőkifejtését és nem alkotómunkáját fizetik meg. Ezek díjazása szolgaságuk bére.

Hitványaknak kell tartanunk azokat is, akik azért vásárolnak a kereskedőktől, hogy nyomban újból eladják. Semmi hasznuk sincs, csak ha hazudnak, márpedig nincs visszataszítóbb, mint a hamisság. Alantas iparban tevékenykedik az összes kézműves, a műhely ugyanis nem igényel semmiféle szellemi képességet. Legkevésbé azokat a mesterségeket kell becsülnünk, amelyek az élvezeteket szolgálják: halárus, hentes és szakács, mészáros és a horgász, ahogy Terentius mondja. Ezekhez, ha úgy tetszik, hozzátehetjük a kenőszerárusokat, a táncosokat és a kockajátékosok egész hadát. Vannak viszont mesterségek, amelyek több észt kívánnak, és nem jelentéktelen hasznot hajtanak, mint például a gyógyászat, az építészet és a tiszteletre méltó dolgok tanítása. Ezek megbecsülést szereznek azoknak, akiknek társadalmi rangjával összhangban vannak.
A kereskedelmet hitványnak kell tartanunk, de a nagy árubőséggel rendelkező nagykereskedelem nem éppen megvetendő, mivel mindenhonnan sokféle cikket szállít, és rengeteg vevőt lát el, anélkül, hogy bárkit is rászedne. Sőt, úgy látszik, hogy a kereskedőt teljes joggal megilleti a dicséret, ha nyereségével eltelve vagy inkább megelégedve visszavonul földjeire és birtokaira, ugyanúgy, ahogy annak idején gyakran futott be a tengerről a kikötőbe. Ám a hasznot hajtó dolgok közül semmi se jobb, gyümölcsözőbb, kellemesebb és méltóbb egy szabad emberhez, mint a földművelés.”

Védőként Cicero első büntetőügye az ifjabb Sextus Roscius apagyilkossági pere volt. A (hamis) vádat képviselő Gaius Erucius a parricidium lehetséges indítékait fejtegetve azzal érvelt, hogy az áldozat gyűlölte a vádlottat, amit elsősorban azzal juttatott kifejezésre, hogy a városból a vidéki birtokaira száműzte őt.
Cicero a Kr. e. 80-ban elmondott védőbeszédében azzal cáfolta ezt az érvet, hogy hosszasan magasztalta a vidéki életet és a mezőgazdasági tevékenységet: „Miért szánta el hát magát Sextus Roscius erre az őrültségre? »Apjának« mondja a vádló »nem volt kedvére.« Apjának nem volt kedvére? Mi okból? [.]»Nem tudom,« mondja a vádló »hogy mi volt a gyűlölet oka; biztosan tudom azonban, hogy a gyűlölet fennállt, mivel korábban, amikor két fia volt, az apa azt akarta, hogy az, aki meghalt, állandóan a közelében legyen, ezt a másikat pedig vidéki birtokaira száműzte.«
Amit Erucius rossz és nevetséges vádbeszédében felhozott, ugyanazt kedvező érvként én felhasználhatom. [.] Mit mondasz, Erucius? E számos, igen szép és gyümölcsöző telek művelését és felügyeletét száműzetésként és büntetésként adta át fiának Sextus Roscius? Hogyan? A családfők, akiknek fiai vannak, s egyáltalában e rend emberei, akik vidéki mezővárosokból származnak, nem azt tartják a legkívánatosabbnak, hogy fiaik legfőképp a családi vagyont ápolják, és a telkek művelésének szenteljék a legtöbb fáradságot és igyekezetet? [.] Látod, Erucius, hogy érvelésed mily távol áll a tényállástól és az igazságtól! Amit az apák a szokásnak megfelelően tesznek, mintegy újdonságként kárhoztatod; ami jóakaratból történt, arról azt gyanítod, hogy gyűlölet szülte; amit fiának az apa megbecsülésből átengedett, arról azt mondod, hogy büntetésből tette. [.] Mintha bizony nehezemre esnék akárhány embert név szerint megnevezni hogy ne távolodjam el messzire a kerületemben vagy a szomszédságomban lakókat, akik arra vágynak, hogy legjobban szeretett gyermekeik egész életüket földművesként éljék le. [.]
Most pedig fordítsd figyelmedet ismét a valóság felé, és gondold végig, hogy nemcsak Umbriában és környékén, hanem e régi mezővárosokban is mely foglalkozást dicsérik leginkább a családfők. Akkor már bizonyosan rájössz, hogy vádpontok híján hibájául és bűnéül róttad fel Sextus Rosciusnak a legnagyobb dicséretet. S e foglalatosságot nem pusztán apjuk akarata miatt űzik a gyermekek, hanem igen sokan akiket én ismerek, és ha nem csalódom, mindannyian ismertek a földművelői foglalkozás iránt fellelkesülve a vidéki életet, amit te mindenképpen szégyenként és vádként említesz, tiszteletreméltónak és kellemesnek tartanak. [.]
Nos, Erucius, nevetséges vádló volnál, ha abban az időben születtél volna, amikor az eke mellől hívták el azt, akit consulnak szántak. Hiszen ha a földművelés felügyeletét is szégyenteljes dolognak tartod, akkor ama bizonyos Atiliust, akire a küldöttek úgy találtak rá, hogy a saját kezével szórta a vetőmagot, felette gyalázatos és becstelen embernek tartanád. De Herculesre, őseink, messze másként vélekedtek felőle és a többi hasonló férfiú felől, s így hagyták ránk a legkisebből és a leggyengébből a legnagyobbá és legvirágzóbbá tett államot! Szorgalmasan művelték ugyanis saját földjeiket, és nem vágyódtak kapzsin másokéra; és e tevékenységgel, földekkel, városokkal és nemzetekkel tették naggyá az államot, e birodalmat és a római nép nevét. [.] Az apának fiával szemben táplált gyűlölete tehát úgy vélem abban nem mutatkozik meg, Erucius, hogy engedte vidéken élni.”

Augustus principátusa idején sokat magasztalták és a változó viszonyok között egyre inkább idealizálták a régi vidéki életet. „Óh be szerencsés vagy, te paraszt hát még ha belátnád / jó sorsodat! Ki kerülsz orv háborút, ont maga néked / mindig-igaz szántód, méhéből parlagi termést” írja Vergilius (Kr. e. 70-19). Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Horatius (Kr. e. 65-8) is: „De boldog az, kit nem szorít százféle ügy, / s mint hajdanában őseink, / saját ökrével szánt atyái birtokán / s kamatra semmi gondja sincs!”

Columella (Kr. u. 4-70) a nagy történelmi hősök, Lucius Quinctius Cincinnatus (Kr. e. 519-430), Gaius Fabricius Luscinus (Kr. e. III. század) és a Catóval kapcsolatban már említett Manius Curius Dentatus alakját felidézve mutatott rá a földművelés régi dicsőségére: „Amikor ezeket a dolgokat fontolgatom magamban, és arról elmélkedem, miféle csúf egyetértés alapján szorult háttérbe a mezőgazdaság ismerete, attól tartok, netán az egykor tiszteletreméltó tevékenység szégyenletes és szabad emberhez méltatlan lett. Számos szerző munkája figyelmeztet azonban engem arra, hogy őseinknél dicsőség volt a földművelés: Quinctius Cincinnatust, egy körülzárt consul és a hadsereg megmentőjét, innen az eke szarva mellől szólították el és lett dictator, majd hivatala letétele után, amit mint győztes gyorsabban adott vissza, mint ahogyan a fővezérséget elvállalta, visszatért ugyanazon ökreihez és őseitől örökölt, négy iugerumos földjéhez. Hasonlóképpen Gaius Fabricius és Curius Dentatus, közülük az első Pyrrhos Itália határaitól való elűzése, a másik a szabinok legyőzése után, az elfoglalt területen fejenként kiosztott hét iugerumot, nem csekélyebb buzgalommal művelte, mint amilyen bátran fegyverrel megszerezte.”

A földművelés kiemelkedő jelentősége mellett Columella többek között azzal érvel, hogy „a földművelők nélkül az emberiség nem képes sem létezni, sem pedig táplálékhoz jutni”, szemben a többi mesterség művelőivel, akiket könnyen nélkülözhetne az állam. Végül a híres agrárszakíró arra is rámutat, hogy míg „a többi különböző és egymással ellentétes megélhetési mód távol áll az igazságosságtól”, az egyetlen „tisztes és szabad emberhez méltó módszer a családi vagyon gyarapítására” a földművelés.
E források alapján megállapíthatjuk, hogy Rómában a különböző foglalkozások és kereseti lehetőségek közül a mezőgazdasági tevékenységet részesítették a legnagyobb erkölcsi elismerésben. Ezzel egyrészt elismerték azt, hogy a földművelés (és az állattenyésztés) nélkülözhetetlen az emberi élet fennmaradásához, másrészt azt is elismerték, hogy a mezőgazdaságból élők alkotják a társadalom legtisztességesebb és legbecsületesebb rétegét.

A földművelők erkölcsösségének alapja vitathatatlanul a vallásosságuk volt. Mindig is a mezőgazdaságból élők tudták a legjobban azt, hogy az emberi munka az isteni segítség nélkül nem lehet sikeres. A vallási tudat pedig az embert alázatossá („isa pur es homu vogymuk”) és szolgálatkészzé teszi.
A vallásos ember tudja azt, hogy minden isteni adomány („Mid van, mit nem kaptál?” teszi fel a kérdést Pál apostol), s ezért természetesnek érzi, hogy ő is adjon és ha kell, hősiesen szolgálja a közösséget. Emellett az is nyilvánvaló, hogy a hazai földet érthető módon mindig is az azzal testileg-lelkileg összeforrott földműves réteg védelmezte a legelszántabban. Nem véletlen, hogy a hazaszeretet fentebb említett nagy római példaképei valamennyien földművelők voltak.



Sáry Pál