A hellenizmus korában a művészi színvonalú, kézi festéssel díszített görög vázákat a társadalmi differenciálódás és az ipar mechanizálódása kiszorította a használatból. A gazdagok nemesfémés bronzedényeket, a kevésbé tehetősek pedig, az üvegek mellett, olyan agyagedényeket kezdtek vásárolni, amelyek
formában és díszítésben a nemesfém-vázákat utánozták. A kerámiában a kézzel festett díszítést kiszorította a domborművű ornamentika. A reliefes kerámiát rendszerint fémedényekről másolt negatív formák segítségével sokszorosították, és ezt az utolsó díszkerámiát Augustus koráig a keleti és a dél-itáliai görög műhelyekben állították elő. I. e. 30-tól kezdve azonban az Etruriában levő Arretium (Arezzo) városban új római műhelyek létesültek, és kiváló árujukkal rövid idő alatt az egész birodalomban monopolszerepet vívtak ki.

Az arezzói műhelyek termékeit is negatív formák segítségével állították elő. A művészi feladat tehát ezeknek elkészítéséből állt; a sokszorosítás már ipari feladatot jelentett. A domborművű díszítést igen gondosan és művészien mintázott agyag, fém vagy fa pecsételőkkel nyomták a negatív formákba. Ebből ered a római reliefes kerámia terra sigillata (pecsételt kerámia) elnevezése.
Arezzo kerámiaipara Augustus alatt élte virágkorát. Termékeinek átütő sikere arra ösztönözte a vállalkozókat, hogy a szállítási költségek megtakarítása érdekében, az időszámításunk kezdete körüli években a birodalom különböző pontjain a díszítetlen edények gyártására fiók-műhelyeket alapítsanak. Továbbra is fenntartották azonban a reliefes áru arezzói monopóliumát, amit csak az i. sz. 20 körül meginduló galliai konkurrencia ingatott meg. Galliában ekkor már egyes fazekasműhelyek függetlenítették magukat Itáliától, és önállóan kezdtek reliefes kerámiát gyártani. Minthogy a galliai áru technikailag szintén kiváló minőségű volt, de a művészi színvonal rovására jóval olcsóbban állították elő, lassan kiszorította a piacról az arezzói termékeket. Az arezzói műhelyek ezért az I. század második felében tönkrementek.

Az arretiumi műhelyek tulajdonosai gazdag római polgárok voltak. A legsikeresebb vállalkozók: M. Perennius és P. Cornelius, valamint más gyárosok neve fémjelezte az árukat, de a művészi és ipari munkát végző mesterek szignatúrája elárulja, hogy az új római díszkerámia megteremtésében a keletről jött görögöknek döntő szerepük volt. A korallszínű, fényes mázzal bevont edények finom domborművei az új attikai szobrászat motívumait és stílusát utánozták. Bár a nemesfém-edények olcsóbb pótlékát kívánták nyújtani, a vállalkozók igen kiváló mesterek alkalmazásával olyan művészi színvonalat értek el, amely még a hellenisztikus relief-kerámia legigényesebb fajtáit is túlszárnyalta.
Az arezzói terra sigillaták nem szolgai másolatok, hanem a korszak dekoratív művészetének formakincsét és stílusát követő önálló iparművészeti alkotások voltak. Tematikájuk, a vásárló társadalmi rétegekhez alkalmazkodva, keveset foglalkozott az uralkodó körök politikai és allegorikus eszméivel; annál nagyobb teret adott az intim tárgyú ábrázolásoknak és az ornamentikának. A reliefek finomsága és pontossága mellett, főként arra érdemes felfigyelni, hogy a toreutikához hasonlóan, bennük is az Ara Pacis domborművein érvényesülő térszemlélet jutott kifejezésre. Az alakok és a növényi motívumok itt is úgy süllyednek bele a háttérbe, s úgy emelkednek ki abból, mintha a dombormű-alap csak az általuk betöltött tér része lenne.

Az égetett agyag, amely korábban az itáliai művészet egyik fő anyaga volt, Augustus korában is megtartotta szerepét a díszítőművészetben. Az épület-díszítő terrakottákat még az olyan igényesebb építkezéseknél is szívesen alkalmazták, ahol valamely oknál fogva nem volt mód költséges márványfaragványok készíttetésére. A helyi kőzetfajták nem tették lehetővé a finomabb faragást; az építkezés technikája azonban burkoló-elemeket igényelt. Ez tartotta életben a párkányzatokon és a falak felső részén alkalmazott terrakotta-díszítést.
A korszak legjellegzetesebb archit ektonikus terrakotta-készítményei az első gyűjtőjükről elnevezett „Campana-domborművek” voltak. A négyzet alakú, nagyméretű agyaglapokat a dekoratív művészetben uralkodó figurális és ornamentális motívumokkal díszítették.
A lapokat egymáshoz illesztve erősítették a falra, oly módon, hogy a folyamatos domborműszalag hatását keltették. Színezésük a márvány-reliefekhez tette hasonlóvá őket. A sokszorosító eljárás különösen alkalmas volt a típusok és motívumok variálására. Az új attikai iskola kelléktárából származó mitológiai témák mellett, Augustus korában a terrakotta-reliefeken tájképi motívumok is felbukkannak.

A festészetben igen kedvelt ábrázolásmód plasztikai változatának legszebb alkotásait azonban nem a márvány-domborművek és a terrakotta-reliefek, ha-nem a stukkatúra körében találjuk meg. Ezt a műfajt is az építészet új formái és technikája hívták életre. A falfelület burkolásában és díszítésében már az i. e. II. századtól kezdve nagy szerep jutott a reliefszerűen mintázott vakolatnak és stukkónak. A legújabb és legnehezebb problémát a boltozatos mennyezetek díszítése jelentette. Ennél ugyanis technikai okokból nemigen lehetett márványdekorációt alkalmazni, a festett díszítés pedig optikai okokból volt előnytelen. A rendkívül könnyű, gyorsan mintázható és aránylag tartós stukkatúra viszont lehetővé tette a mennyezetek mezőkre osztott, és a mezőkön belül ornamentumokkal vagy képekkel történő díszítését.
A stukkó-reliefek a természetes vagy mesterséges fény által keletkező árnyékolás folytán jól látható és festői hatású faldekorációja nagy szerephez jutott a boltozatos és kupolás építészetben. Legszebb alkotásai Augustus korából és a korai császárkorból származnak. A festészettel kapcsolatban már említett római Farnesina-ház gipszdomborművei között találjuk meg a korszak leghatásosabb tájképeit. Virtuóz mestereik a gyorsan szilárduló anyagot könnyed és biztos kézzel formálták hangulatos tájképpé.
Figyelemre méltó az a mód, ahogyan a relief eszközeivel is a festményekkel vetekedő térhatást értek el. Nemcsak a perspektivikus rövidülést alkalmazták, hanem a festészetben kialakult lég-perspektívát is pótolni tudták a távolabbi tárgyak elvékonyításával, elmosódó formálásával és a falsíkba való látszólagos elmerülésével.