Az Augustus-kor glyptikájának egyik legnagyobb mestere faragta azt a rend-kívüli méretű és szépségű kámeát, amely eredetileg az uralkodó vagy közvet-len hozzátartozóinak birtokában lehetett, és a császári kincstárból került évszázadok múlva egyházi tulajdonba. A Gemma Augustea kétrétegű onyxból készült oly módon, hogy a kő sötétszínű rétege vált a kép alapjává; a domborművű alakok pedig tejfehér színben emelkednek ki belőle. A 19x23 cm-es, lekerekített négyszögletes mezőt a művész két részre osztotta. A felső kép Tiberiusdalmáciai hadjáratáról való diadalmas visszatérését ábrázolja.
A triumphatorok öltözetében diadalkocsijáról lelépő hadvezér, aki ekkor már a trón várományosának számított, a képmező bal szélén látható. A középső helyet Róma istennő alakja foglalja el, aki az igazi főszereplővel, Augustus-szal egy trónuson ül, és tekintetét nem Tiberius, hanem a császár felé fordítja. Az uralkodó Juppiterként, isteni fenségben és szenvtelenségben jelenik meg a képen. Minden tekintet reá szegeződik; az ő feje fölé tartja Magna Mater, az istenek anyja a diadal koszorúját, Neptunus, a tenger istene, az elmaradhatatlan Tellus, és Juppiter sasmadara Augustus szolgálóinak látszanak, Róma istennő is inkább a társa, semmint úrnője.
A földi szereplők, Tiberius és Germanicus úgy közelednek ehhez az isteni körhöz, mintha egy templom szent szobrai felé lépnének. Az uralkodó ilyen fokú istenítése a hellenisztikus hagyományokon nevelkedett görög művész számára természetesnek tűnhetett, s minden bizonnyal hízelgett Augustusnak is, de ne felejtsük el, hogy a császár életében a nyilvános emlékműveken nem volt megengedett. A felső kép allegorikus, a földi és az isteni szférát sajátságosán vegyítő mezője alatt, mintegy a valóság alantasabb és közönséges régiójában: a hadjárat befejezésének jelenetét látjuk. A katonák a csatatéren trophaeumot állítanak fel, mialatt társaik a legyőzött népeket képviselő barbár férfiakat és asszonyokat hurcolnak a diadalmi jelvény tövébe.

Amennyire jellemző a Gemma Augustea témaválasztása és allegorikus felépítése a korszak hivatalos művészetére, annyira szembetűnő bizonyos stiláris vonásainak eltérése a monumentális emlékművek formavilágától. A részletek kidolgozását itt is az a lelkiismeretes pontosság jellemzi, amit minden élvonal-beli emléken láthattunk. A formák azonban nem olyan szárazak, és az átmenetek nem olyan élesek, mint másutt; a dombormű felülete lágyabban modellált az Ara Pacis reliefjeinél. Még feltűnőbb a kompozíció koncentráltsága és harmóniája. Mindkét képet egységes, összehangolt és kimunkált szerkezet jellemzi.
A felső képen a tekintetek, a mozdulatok és a vonalak Augustus alakja felé irányulnak. Az első képmezőben a kompozicionális elemek egységes folyamban hullámzó ritmusa a diadaloszlop és a lándzsa-pár diagonálisaira fűződik. Úgy látszik, hogy az intim használatra szánt dísz-kámea mestere szabadabban élhetett a görög művészet hagyományaiból folyó formai eszközökkel, s ebben az esetben a megrendelők sem voltak ellene a görög „lágyság” érvényesítésének.

A császár belső környezetének légkörét testesíti meg az udvari művészet másik kiemelkedő alkotása, az ún. Portland-váza is. A kámea-technikával készült üvegváza, amely jelenlegi állapotában már nélkülözi az edény karcsú formájának eredeti varázsát, hatásában közeli rokona a nagy dísz-kámeának. Sötétkék testére simuló, fehér rétegből csiszolt domborműve az Augustus isteni származásáról költött legendát mutatja be. Atiát, a császár anyját Apollo szentélyében látjuk, ölében a kígyó, melynek képében az isten hozzá férkőzött, fölötte az emberfeletti szerelem jelképeként lebegő Ámor. A művész magát az istent is bemutatta, amint templomának csarnokát elhagyva a szent babérfa alatt ülő kedveséhez lép.
A váza mestere rendkívüli ügyességgel és tapintattal járt el, midőn a delikát történetet, amelynek nyílt hirdetése ugyanolyan politikai hibát jelentett volna az uralkodó szemében, mint tagadása, minden korabeli vonástól megfosztva, inkább célzásszerűen, mintsem világosan és határozottan kimondva, a klasszikus mitológia személytelen alakjaival testesítette meg. A néző bármelyik isten és ember közötti szerelem mondájára gondolhatott. A császár környezete azonban pontosan tudta, hogy mire vonatkozik az ábrázolás igazi tárgya. A csiszolt szofisztikával és tapintatos hízelgéssel előadott tartalmat rendkívül artisztikus, de már a dekadencia határát súroló forma eleveníti meg.