Az Augustus-kori szobrászat egyik legnevezetesebb és legtöbbet vitatott alkotása Rómától 15 km-re, a mai Príma Porta nevű helyen, a Via Flaminia és a Via Tiberiana elágazásánál, 1863-ban került felszínre. Itt állt egykor Lívia császárnő villája, melynek épségben fennmaradt falfestményeiről már meg-emlékeztünk. A villa az állami életben is nevezetes volt. Kertjéből vágták a babérágakat, melyeket a császárok a triumphusok alkalmával tartott diadal-menetben hordtak. Ilyenkor mindig egy újabb hajtást ültettek el a liget gyarapítására.
Az itt előkerült szobor tehát a császárnő tulajdona volt. Ebből arra következtettek, hogy az uralkodó halála után állították fel, midőn Líviát választották az istenné avatott Augustus papnőjévé. Ezt az elgondolást támasztaná alá az is, hogy a páncélon ábrázolt jelenetben Tiberius, Lívia első házasságából származó fia, a későbbi császár a főszereplő. Olyan vélemény is van, hogy a szobor nem eredeti alkotás, hanem egy hivatalos képmás másolata volt. Mások úgy vélekednek, hogy a képmás jóval korábban, nem sokkal a katonai jelvényeknek a parthusoktól való visszaszerzése után, a császár java korában készült.

Az elméletek, érvek és ellenérvek felsorolása azonban inkább eltávolít a szobor lényegbevágó vonásaitól, mintsem közel hoz, ezért elégedjünk meg azzal, hogy Augustus egyik legkiválóbb, igen előkelő helyről származó portrészobrával van dolgunk, amely az uralkodót abban az emberfeletti szerepben mutatta be, amelyet a ráruházott „Augustus” név is kifejezett.
A szobor feje a portréról mondottak után nem igényel bővebb magyarázatot. Jelentőségét, kiválósága mellett, teljes épsége adja meg. Az alak tartása a jobb kéz mozdulatának kivételével pontosan megfelel a klasszikus görög szobrászat kánoni atlétaszobrának, Polykleitos Doryphorosának. Ha a ruhától eltekintünk, azt találjuk, hogy a szobor mestere szinte lemásolta a görög példaképet.
A római portrék testének görög szobortípussal való behelyettesítése szokványos jelenség, itt mégsem átlagos példáról van szó. A legigényesebb előkép kiválasztása, valamint az a körülmény, hogy egy ruhás alakhoz a ruhátlan Doryphorost vették mintául, a klasszicizálás rendkívül hangsúlyozott voltát mutatja. Számolnunk kell még egy tartalmi vonással is. Polykleitos alkotása nem közönséges lándzsavivőt, hanem Achilleust, a legnagyobb görög hőst örökítette meg. Heroikus alakot kívánt bemutatni az Augustus-szobor mestere is. Achilleus lándzsája Augustus kezében több, mint a jogar, amivé helytelenül kiegészítették.

A lándzsa (hasta) egyike volt a római szimbolika legősibb és legelőkelőbb hatalmi jelvényeinek. A heroikus ruhátlanságból meghagyták az alak lábainak fedetlenségét. Ez a hadvezéri viselettől feltűnően eltérő heroikus vonás árulta el, hogy az imperatori viseletben nem meghatározott eseményszereplője, hanem emberfeletti magaslaton álló hadvezér áll előttünk. Tovább fokozta az ábrázolt személy kapcsolatát az isteni szférával az a kis Ámor, akiben sokan az újszülött Caius Caesarra való utalást ismerik fel, s aki, mint Venus gyermeke, a császári nemzetség isteni származását jelképezte.
A polykleitosi kánontól való egyetlen eltérés, a jobb kar mozdulata, hagyományos római gesztust idézett. Az adlocutio (a csapatokhoz intézett beszéd) tartását nem magyarázhatjuk valamely csapatszemle vagy gyűlés jelzéseként. Az ilyen pillanatnyi esemény aligha egyeztethető össze az alak heroikus jellegével, az emberi szférából való kiemelésével. A császár, felemelt kezének köszöntő és parancsoló mozdulatával, nem egy csapathoz vagy a polgárok csoportjához, hanem az egész emberiséghez, az egész római világhoz, az oikumenéhez fordul.

A jobb kéz gesztusa formailag is rendkívül jelentős. A görög szobrászatban Lysippos óta sokszor találkozunk az előrenyújtott kar motívumával, amely megtöri a klasszikus plasztika zárt térképzetét, és az alakot hangsúlyozottan háromdimenziós térbe helyezi. A hellenisztikus szobrászat térbeli kompozíciója azonban soha nem teremt közvetlen kapcsolatot a külvilággal. A szobor a külön művészi térben marad, amely rendkívül dinamikus mozgást és szenvedélyt tartalmazhat, de mégsem olvad össze a rajta kívül álló „profán” környezettel.
Itáliában, ahol nem érvényesült a klasszikus hagyományok fegyelmező ereje, már korábban is például az etruszk-római „Arringatore” (ismert szónokszobor) mozdulatával áthágták a mű és a néző közötti határvonalat. A Prima Porta-i szobor mozdulata valósággal kozmikus távolságba hatóan kapcsolja össze alanyát a világgal. Mindenkihez szól, aki csak rátekint, nézőjét partnerévé, vagy inkább alattvalójává teszi, nem vonhatjuk ki magunkat a potestas alól, amit ránk is érvényesen fejez ki. Ez a gesztus nem pusztán a mozdulat fizikai terét hozza létre, hanem eszmei és politikai szférát teremt. Annak a reprezentációs képnek a megszületésénél vagyunk jelen, amely később, különösen az ókor végén és a bizánci világban, a nézővel szembeforduló és szuggesztíven rátekintő alakban csúcsosodott ki.

A Príma Porta-i Augustus tehát egyszersmind portré és szimbólum, tartalma sokkal több annál, amit a puszta látvány magától kifejezhet. Megértéséhez nemcsak a római társadalom fogalmainak és szokásainak ismeretére, hanem annak a gyakran bonyolult utalásokban kifejeződő gondolatmenetnek a követésére is szükség van, amit az alkotás megrendelői a művész segítségével formába kívántak önteni. Végképp meggyőzhetnek erről a császár díszpáncéljának domborművű képei.
Látszatra csak a törzs anatómiáját utánzó vért fejedelmi díszítése, valójában a szobrot kiegészítő és magyarázó szimbolikus képsorozat áll előttünk. Keretét nagyszabású kozmikus díszlet képezi. Fent az ég istene (Caelus) teríti köpenyét a mindenség fölé, alatta a nap (Sol) vágtat kocsiján, előtte a hajnal (Aurora) és a hajnalcsillag (Venus) repül az égen. Legalul a föld (Tellus) megszemélyesítője látható a bőség szarujával és a belőle táplálkozó népeket jelképező gyermekekkel. Feljebb kétoldalt Apollo a griffen és Diana a szarvason Augustus két védőistensége jelenik meg.
A kozmikus kört két leigázott tartomány megszemélyesítése zárja be. Középen egy olyan történelmi esemény jelképszerű ábrázolását látjuk, amelyet Augustus hatalma legnagyobb megnyilvánulásának tartott. A parthusok birodalmát megtestesítő keleti barbár uralkodó átnyújtja a zsákmányolt római hadijelvényt a vele szemben álló római hadvezérnek. A Crassus által elvesztett hadijeleket Augustus erőszak alkalmazása nélkül, puszta tekintélyével és hatalmának súlyával szerezte vissza a világ második nagyhatalmától: a parthus birodalomtól. Ez a siker magában foglalta a katonai erő és a békepolitika egységét, s a világpolitika színpadán a római auctoritas legnagyszerűbb érvényesítése volt.
A páncél domborműve bizonyossággá avatja a szobor egészének szimbolikus és kozmikus jelentéséről mondottakat. A reliefek kedvéért csúsztatta le a szobrász a hadvezéri köpenyt alakja válláról, hogy az láthatóvá téve az allegorikus képeket dús redőivel segítse az átmenetet a díszes páncél súlyos mondani valójú képmezője és az alak középső részének tartalmi szegénysége között.

A páncél domborműveinek előképeit a hellenisztikus művészetben, az alak mintáját a klasszikus szobrászatban találjuk meg, a nehéz feladatot virtuóz módon megoldó mestert tehát a Rómában dolgozó görög művészek körében kell keresnünk. Még látni fogjuk, hogy ezek a mesterek milyen rendkívüli ügyességgel valósították meg a legkülönbözőbb műfajokban uraik elképzeléseit, és hogy a stílus, amelyben a görög művészet egész kelléktárát a római klasszicizmus formavilágába olvasztották, milyen átütő sikerrel hódította meg az ókori világot.
Ritka eset a művészet történetében, hogy a tökéletesen képzett és minden feladat megoldására felkészült mesterek ilyen személytelen alázattal és megértéssel állították tehetségüket gazdáik szolgálatába. A legjellemzőbb példa és a legkiválóbb alkotás bemutatása azonban még hátra van.