„Midőn Tib. Nero és P. Quintilius konzulátusa alatt (i. e. 13-ban) Hispániából és Galliából visszatértem Rómába, miután ezekben a tartományokban min-dent a legjobban elvégeztem, a senatus elhatározta, hogy hálából szerencsés visszatérésemért, a Mars-mezőn oltárt szentel az Augustusi Béke Istennőjének, hogy ezen az oltáron a főtisztviselők, papok és a Vesta-szüzek minden évben áldozatot mutassanak be.” (Mon. Anc. 12) így számolt be Augustus uralkodásának egyik kiemelkedő politikai-vallási demonstrációjáról. A feliratok, amelyek a korszak hivatalos ünnep-naptárát tartalmazzák, elárulják, hogy az oltár alapítása i. e. 13 július 4-én, végleges építményének felszentelése pedig i. e. 9. január 30-án történt. Mindkét nap megszentelt időpontnak számított, és az évi áldozatot azontúl rendszeresen bemutatták, amíg csak a római állam hagyományos vallása fennmaradt.
Tulajdonképpen új kultuszt alapítottak. Politikai okból és politikai tartalommal új vallásos szertartást vezettek be, melynek lényegét egy ünnepélyes áldozat képezte. Az áldozatot az állam legfőbb hivatalnokai és papjai a Mars-mezőn felállított oltáron mutatták be, egy absztrakt politikai fogalomból képzett istennőnek. Az augustusi béke istennőjének tisztelete azt volt hivatva megörökíteni, hogy az uralkodó pacifikálta Hispániát és Galliát, vagyis letörte a még ellenálló erőket, és a két tartomány ügyeit a birodalom és a legyőzőitek javára elrendezte. A béke isteni tisztelete azonban nemcsak két tartomány, hanem az egész birodalom állapotára is utalt: Augustus mindaddig sikeres politikájára, amellyel az állam bel és külügyeit a tartós nyugalom jegyében szilárdította meg.

A nagypolitika vallásos megnyilatkozása természetesen méltó művészi keretet kívánt. A kultusz jellege nem igényelt templomot; elegendő volt egy szabad ég alatt álló oltár felállítása a városba visszatérő Augustus útjába eső helyen. Éremképek alapján tudjuk, hogy az oltárt domborművekkel borított díszes fal vette körül. Már régebbi építkezések során is találtak néhány faltöredéket a Mars-mező területén, a római Via dél Corso, az egykori Via Flaminia mellett, ahol azután 1903-ban, majd 1937-38-ban, rendkívül költséges és nehéz föld
alatti ásatásokkal feltárták az építmény alapjait és valamennyi, még helyén maradt darabját. Az oltárt - az összes töredék figyelembevételével - rekonstruálták, és nem messze eredeti helyétől, Augustus mauzóleuma mellett, védőépület alatt állították fel.
Az építmény carrarai márványból készült, és két fő részből: az áldozati oltárból és az oltárkerület falából állt. Az egész épület 11,5 x 10,5 méter nagyságú pódiumon emelkedett, amelyet 6 m magas fal zárt körül. A keleti és nyugati oldalon 3,60 m széles bejárat nyílt, amelyet a Via Flaminia felől egyenesen, a Mars-mező felől pedig lépcsőfeljárón át lehetett megközelíteni. A bejáratokat eredetileg díszes ajtók zárták el. A fallal körülvett belső térségben emelkedett a lépcsőzetes bázison álló oltár, a nyugati bejárat felé forduló feljáróval. A lábazatok kivételével a körlet falát és az oltárt gazdag domborművű díszítéssel ékesítették.
A fal külső oldalának alsó részét akanthus-indákból szerkesztett növényi ornamentika vonja be. Belső oldalát alul léckerítést utánzó tagolással, felül ökör-koponyákra függesztett füzérsorral díszítették. Ez a dekoráció azt az ideiglenes, fából épített lomb és virágdíszes, áldozati jelvényekkel borított falat utánozza, amelyet az első ünnepélyes áldozat bemutatására i. e. 13. július 4-én állítottak fel. A figurális domborművek egyik csoportja is az alapító áldozat szereplőit mutatja be. A domborművek másik része viszont az augustusi kormányzat legfőbb eszméit ábrázolja, allegorikus és mitikus formában.

Ha a Via Flaminia felől közelítünk az oltár épületéhez, a bejáratot közre vevő fal felső részén két allegorikus domborművet pillantunk meg. A baloldali jelenet Tellust, a gyermekeit tápláló bőséges Földet: valószínűleg Itália földjét ábrázolja. A viruló asszonyként megszemélyesített Tellus karjában tartja gyermekeit, akik a Föld termékeny bőségét jelképező gyümölcsök után nyúlnak. A sziklatrónuson ülő Tellus körül virágzik az anyaföld minden ajándéka: gabona és mák szökken a magasba, lábainál Itália mezőin hízó ökör és birka jelenik meg.
Lent balra, korsóból ömlő víz jelképezi a források bőségét, a nádas és a vízi növények sűrűjében fakadó nedvesség éltető elemét. A csörgedező víz a kép jobboldalán zajló hullámú áradattá növekszik. A tenger világa ez, ebből emelkedik ki a sós vizek állatvilágát szimbolizáló sárkány, a köpenyét vitorlaként kifeszítő leány pedig a tengeri szél megszemélyesítője. A másik oldalon: repülő hattyún ülve a szárazföldi szél nimfája röppen föl a hajladozó nádak közül.

A Tellus-dombormű az augustusi Róma természeti világát úgy mutatja be, amint azt Horatius a Carmen Saecularéban megénekelte:

Föld! Te jószágot, te gyümölcsöt osztó, adj kalászból font
koszorút Ceresnek, Juppiter szellője s eső növessze nagyra a
termést
(Carm. Salc. 29-32.)

Az allegória mesterkéltségét és a perszonifikált elemek elrendezésének kimértségét a természet világából vett reális motívumok gazdagsága enyhíti. A kép eredeti hatásához hozzá tartozott a színezés, ami a természeti és tájképi elemeket sokkal élőbbé és hangulatosabbá tehette.
A természeti szférától az állam szimbólumához fordult a szemlélő, ha a kaputól jobbra levő domborműre tekintett. Ez a relief kis töredékektől eltekintve - elpusztult, tárgya azonban a rendelkezésre álló adatok alapján megállapít-ható. Központjában, a Tellus-dombormű kompozíciójának pontosan megfelelő, ülő női alak: Róma istennő, a birodalom megszemélyesítője foglal helyet. A sisakot és kardot viselő amazon a zsákmányolt fegyverek halmán ül, mellette valószínűleg Pax és Honos; a Béke és a Tisztesség megszemélyesítői álltak. Itt már a tiszta allegória, az elvont politikai fogalmakat megtestesítő alakok világában vagyunk.

A nyugati oldalon, a Mars-mezőre néző főbejáratot egészen más tárgyú és hangulatú dombormű-pár keretezte. A jobb oldali relief az egész emlékmű legszebb darabja. A képmezőt fenséges nyugalmú alak uralja: Aeneast látjuk, a rómaiak mitikus ősét. Ruhátlan felsőtesttel, görög köpenyben áll, amelynek széle - ahogy az áldozatnál illik Juppitert idéző szakállas fejére borul. Kinyújtott jobbkezét a szikla-oltár fölé tartja, és megkezdi az ünnepélyes áldozat bemutatását, mialatt ifjú segédei gyümölcsöt, bort és áldozati állatot tartanak készenlétben. A hős mögött még egy alak tartózkodott, bizonyára hű társainak egyike, talán Achates.
Az áldozat helyét és idejét a tájkép kerete határozza meg. Az oltár mögött álló öreg tölgyfa az Aeneisben szereplő jóslatra utal. Aeneas a Tiberis partján, a fa alatt, 30 kicsinyét világra hozó emsét találva bukkan rá Róma leendő helyére. Az áldozatot a Penatesnek mutatja be, akiknek szobrai a kép bal felső sarkában emelkedő magaslat templomában láthatók. A Penatest Aeneas Trójából hozta magával, s Latium földjére lépve, áldozattal tisztelte őket leendő kultuszuk, Lavinium helyén. Az Aeneis világában vagyunk tehát, Róma mitikus múltjának megszentelt alakjai és eseményei elevenednek meg Latium festői tájának háttere előtt.

A bal oldali képre ismét csak töredékekből következtethetünk. Mint ahogy várható, ezen a római mitológia legszentebb jelenete került bemutatásra: Romulus és Remus a nőstényfarkassal a legendás fügefa alatt, a megmentő pásztor, Faustulus és az isteni atya, Mars társaságában. Ezek a képek nemcsak a jelen és a múlt kapcsolatát hangsúlyozták, hanem minden részletükkel Augustus kormányzatának tetteire és eszméire is utaltak. A bemutatott eseményeket, szimbólumokat és gondolatokat az uralkodó politikáját szolgáló költők nagyszerű versekben énekelték meg, és a képek szinte a költemények illusztrációiként értelmezhetők.
A vallásos motívumok Augustus kegyes alapításaival állnak kapcsolatban. Minden kortárs jól tudta, hogy a Penates szentélyét és a legendás gyermekek búvóhelyét, a Lupercalt a császár állíttatta helyre. Köztudomású volt az is, hogy milyen buzgón ápolta a régi hagyományokat, szertartásokat és erkölcsöket, hogyan támadt fel és született újjá az irodalomban, a művészetben és a vallásban Róma legendás múltja a Princeps óhaja szerint.

Aki ezután végig haladt az oltár déli és északi falai mellett, az láthatta magát az uralkodót is, Róma nagyjainak körében, megörökítve a napot, midőn az oltárt és az áldozatot megalapították. A két oldalfal felső mezőjének domborművei az allegória és a mitológia világából a jelen valóságába vezettek. Az áldozathoz vonuló menetet látjuk. A déli oldalon, elöl a lictorok, mögöttük az év consuljai között a császár, azután a négy vezető pap (a flamenek), a főpap, majd az uralkodó népes családja vonul. Az északi falon folytatódik a menet. Itt tógába öltözött férfiak hosszú sora: a senatus tagjai láthatók, mögöttük pedig a római nép képviselői, az ünnepi szertartásra összesereglett család apák, asszonyok és gyermekek tömörülnek.
A processzió-reliefek, a bejárati domborművek időtlen és mitikus képeivel ellentétben, egészen konkrét és egyszeri eseményt ábrázolnak, s így megjelenítésük módszere is különbözik amazokétól. Szereplőik egyének, arcvonásaik portrészerűek; a kortársak azokat is felismerték, akiknek megnevezése számunkra nehézségbe ütközik. Mozgásuk, tartásuk nem színpadias és művészien komponált, hanem természetes, néha kissé esetlen is, együttesük pedig a felvonuló és összesereglő tömeget állítja elénk, a lassú menetekre jellemző kavargással és torlódással.

Ugyanakkor ezek a domborművek is alaposan átgondolt és nem minden szimbolikától mentes mondanivalót juttatnak kifejezésre. Mindenekelőtt az allegorikus képekben elvont formában megjelenített római állam valóságos tartalmát a társadalom válogatott rétegeinek, kormányzó köreinek tagjaival határozták meg. Az állam feje, Augustus, a consulok, a papok, a szenátorok és a római polgárok alkották azt a Populus Romanust, amelyet isteni síkon Róma istennő képviselt. A menet szertartásos rendje ennek az elitnek a rangsorát is rögzíti.
A rangsorban a dinasztikus propaganda nem kis szerephez jut azáltal, hogy közvetlenül a főpapok után és a senatust megelőzve lépdel Augustus családja, a császári rokonság, az utódnak kiszemelt ifjak, feleségeikkel és gyermekeikkel. Ezeknek a gyermekeknek szerepeltetését nem annyira a zsánerszerűség iránti, hajlammal, mint inkább Augustus jól ismert családpolitikájával magyarázhatjuk.
A római nemesség példás családi életének és utódlásának helyreállítását célzó intézkedések szellemében vonultatta fel az uralkodó ilyen tüntetőén a saját családját. És mintha a példa máris követésre találna: a római polgárok csoportját a menet utolsó, és a császári családdal párhuzamosan elhelyezkedő szakaszában - ugyancsak ez a gyermekekkel megtűzdelt családiasság hatja át. Az állam három pillére jelenik meg tehát előttünk: a princeps és családja, a köztársasági hivatalnokok és a senatus, végül pedig a római polgárság. Szertartásos rendben vonulnak az oltár-kerület bejárata felé, ahol Róma alapításának történelmi mítosza várja őket, miután elhaladtak az út felé néző domborművek előtt, amelyek a béke által garantált bőség és rend természeti és állami allegóriáit ábrázolták.

A körlet belsejében álló oltár domborműveinek legnagyobb része elpusztult. A lépcsős emelvényen nyugvó lábazat falának reliefjeiből csak jelentéktelen töredékek maradtak fenn. Valószínűnek látszik az a feltevés, hogy itt a birodalom provinciáit megszemélyesítő alakok voltak láthatók. Ezzel vált teljessé az államnak az a képe, melyet a külső falak domborművei Rómáról és Itáliáról nyújtottak. Az oltárt koronázó párkány szobrászati díszéből is csak kevés maradt fenn. A kétoldalt emelkedő korlátdísz akanthusindákkal átszőtt volutáit a sarkokon griffek támasztják alá.
A voluták alatt és az oltár peremén keskeny fríz futott körbe az ünnepélyes áldozat képével. Míg a külső falak domborművei egyszeri eseményt: az alapítási ünnep részvevőit ábrázolták, az oltáron az évenként ismétlődő szertartás állandó rituáléja jelenik meg. Itt nem a személyek, hanem a szertartás volt a lényeges; ennek felel meg az ábrázolás módja is. A kisméretű reliefszalagon az állandósított szertartás szereplői, minden egyénítés nélkül, a funkciókat és a cselekményt örökítik meg. A fennmaradt töredékeken a Vesta-szüzek, a papok és a suovetaurilia áldozati állatainak felvonulását láthatjuk. Az áldozat bemutatását a hiányzó domborműveken ábrázolták.

Minden ízében átgondolt, számítóan elrendezett kép-programmal állunk te-hát szemben, amit a nagy fontosságú állami emlékmű számára minden bizonnyal a legfelsőbb jóváhagyás birtokában az uralkodó környezetének szellemi szóvivői dolgoztak ki. A figurális domborműveket környező ornamentika sem maradt ki az eszmei programból. A dekoratív domborművek egy része félreérthetetlen szimbólumokból áll. Az oltár sarkain levő griffek és a külső fal sarkait eredetileg díszítő hattyúk Apollo szent állatai voltak. A fal felső oldalának ékességét képező remek füzérdísz az áldozatbemutatás szokásos dekorációját örökítette meg.
Az áldozati állatok koponyái, az áldozati csészék és az ünnepi virágfüzérek a kultusz és a szent terület jelvényei voltak. De a fal külső oldalának inda-díszítése és a növényi elemek között nyüzsgő állatvilág is ugyanannak a gondolatnak a körébe tartozik, amit a Tellus-relief fejezett ki. Mindenki, aki az Ara Pacis domborműveinek világába mélyed, és szemügyre veszi ezt a mesteri ornamentikát, érezni fogja, hogy a természet burjánzó világának finoman stilizált és játékos örömmel részletezett képe az élet bőségét, az aurea aetas (aranykor) boldogságának ígéretét sugallja.