A toreutika (latinul caelatura) művészete, azaz a nemesfém-edények kovácsolása és vésése, Augustus alatt virágkorát élte. A művészi kidolgozású nemesfémedények használata a késői köztársaság idején terjedt el Rómában és Itáliában. A luxusnak ezt a válfaját is a hellenisztikus birodalmakból hozott hadizsákmány kincsei és a keleti országokban szerzett tapasztalatok honosították meg. Különösen a hellenisztikus uralkodók udvarában használt arany és ezüstedények pompája gyakorolt nagy hatást a rómaiakra. Ettől kezdve az előkelők a lakománál használt asztali készletüket ezüst serlegekből és edényekből állították össze.
Mivel a rómaiaknál a lakoma volt a társas érintkezés fő formája: az asztali készlet képezte a vendéglátó gazdagságának és ízlésének legszembetűnőbb bizonyítékát. A nagyurak versengve gyarapították ezüst-gyűjteményüket, melyet külön rabszolga kezelt és őrzött. Az egyes darabokat biztonság kedvéért a tulajdonos nevével és súlyukat jelző felirattal látták el.

A campaniai városokban és villákban, továbbá a Galliában és Germaniában talált koracsászárkori ezüst-készletek alapján alkothatunk fogalmat az előkelő római házaknak ezen a téren kifejtett fényűzéséről. A pompéji „Menandros-ház” kincslelete például 118 edényből áll, összesen 24 kg súllyal, a boscorealei ezüstkészlet pedig 108 darabot számlál. A legnagyobb becsben a híres régi mesterek munkái álltak, de ilyen eredeti darabokkal csak kevesen dicsekedhettek. Annál több volt az olyan utánzat, amit tulajdonosa jóhiszeműen vagy feltűnési vágyból „antik” mesterműnek nyilvánított. A korszak rajongása a régi művészet iránt ebben a műfajban is megszabta a stiláris törekvéseket.
Augustus korának toreutikai alkotásait éppen azért olyan nehéz a közvetlenül megelőző időszak és a korai csá-szárkor termékeitől elkülöníteni, mert a fémművesek legnagyobb része a régebbi formákat igyekezett utánozni, és általános szokássá vált a jól sikerült díszedények másolása is. Valószínűnek tarthatjuk például, hogy azok az ezüstedények, amelyeket Augustus ajándékozott híveinek, híres példányok, vagy a császár számára készített és az uralkodó politikáját hirdető ábrázolásokkal ellátott vázák másolatai voltak.

A toreutika mesterségét Augustus idejében szinte kizárólag a görögök gyakorolták. Erre vallanak az irodalmi adatok, az egyes edényeken olvasható mesternevek, továbbá a fennmaradt alkotások formai sajátosságai. A legszebb díszedények három központból származtak. Sok darabot tulajdoníthatunk a Kis-Ázsiában működő műhelyeknek, amelyek még a pergamoni és más hellenisztikus királyságok idején alakultak ki. A toreutika másik fontos központja Alexandria volt, ahol a Ptolemaiosok hallatlan fényűzése lendítette fel ezt a művészi ipart. A harmadik iskola Dél-Itáliában működött. Ennek egyik vezető mestere a Sulla korában élt szobrász-ötvös Pasitelés volt. Elsőnek a dél-itáliai és a campaniai műhelyek álltak a római megrendelők szolgálatába.
Az Augustus korában készült díszedényeket, vagy azoknak valamivel későbbi másolatait, díszítésük alapján három nagyobb csoportra oszthatjuk. Az egyik csoport olyan serlegekből áll, amelyeket mitológiai domborművekkel díszítettek. Ezek főleg Kis-Ázsiában és Alexandriában készültek. Nagy részüket a klasszikus művészet stílusát utánzó formanyelv jellemzi. A régies forma mögött azonban legtöbbször aktuális tartalom, vagy legalábbis a korszak fontos eseményeire és eszméire vonatkozó utalás rejtőzik. Jó példa erre az a kisázsiai műhelyben készült ezüstserleg, amelyet a dániai Hobyban, egy barbár fejedelem sírjában találtak. Domborműve azt a jelenetét ábrázolja, amelyben Priamos trójai király a görögök táborába megy, hogy Achilleustól kikérje elesett fiának, Hektornak tetemét. A keleti ruházatú király térdre hullva csókol kezet a kényelmesen ülő fiatal Achilleusnak. A klasszikus művészet ifjú-típusában ábrázolt Achilleus arcvonásai Tiberius portréját idézik.

A görög hősmonda jelenetének aktuális vonatkozása számunkra is teljesen világos. Augustus uralkodásának egyik legnevezetesebb és a császár által legtöbbre tartott eseményéről, a parthusok diplomáciai vereségéről van szó. Tiberius, a császár követe, aki átvette a parthusok által zsákmányolt római hadijelvényeket, Achilleusként jelenik meg, leereszkedő méltósággal fogadva a keleti fejedelem alázatos hódolatát. Míg a Hoby-serleg a császári politikát dicsőítette, egy vele egyidőben készült alexandriai ezüstcsésze mestere egy mondái jelenetet némileg kétértelműen aktualizált. A núbiai Meroéban talált kis váza domborműve a keleti népies mondáknak azt az állandóan visszatérő motívumát ábrázolja, amit „Salamon ítéleteként” ismerünk. Egy magas emelvényen ülő· bíró két kisgyermekről szóló vitában „salamoni módszerrel” dönt; a szavára elősiető hóhér kész teljesíteni parancsát. A bíró arcvonásai Augustus közismert.
portrétípusával egyeznek. Nehezen dönthető el, hogy ezúttal az uralkodó igazságos bölcsességét kívánták-e dicsőíteni, vagy inkább szatirikus éllel céloztak valamely eseményre, melynek során a császár a bárd „jogát” alkalmazta. A két idézett „mitológiai” váza közül a kisázsiai alkotás inkább a klasszikus, az alexandriai pedig a hellenisztikus stílushoz kapcsolódik, de mindkettőben érvényesül készítésük korának formanyelve.

A császári udvar és a vezető réteg használatára Rómában, vagy legalábbis Itáliában készültek azok az ezüstedények, amelyek nem a mitológia nyelvén, hanem római módra, történeti és allegorikus ábrázolásokkal dicsőítették Augustus kormányzatának sikereit. A boscorealei kincsben maradt ránk két ilyen udvari díszedény. Az egyiken Tiberius diadalmenetét és a vele kapcsolatos áldozatot, a másikon Augustus dicsőségének és hódításainak allegóriáját ábrázolták. Az utóbbi különösen jellemző a hivatalos művészet nyelvezetére. A csésze egyik oldalának domborművén, középen, a trónoló császárt látjuk, kezében a világuralmat szimbolizáló glóbusszal.
Venus, a Iuliusok ősanyja, a Győzelem szobrát nyújtja feléje. Ott látjuk még Roma istennőt, a római nép Geniusát, és a hadistent, Marsot, amint a provinciák megszemélyesítőit az uralkodó elé vezeti. Az edény másik oldalának képe nem allegorikus, hanem „történeti” jelenetet ábrázol. A főszereplő ezen is Augustus, aki katonái és vezérei kíséretében a leigázott barbárok hódolatát fogadja. Előrenyújtott és nyitott tenyerének gesztusa jelzi, hogy az uralkodó a dementia politikáját gyakorolja: a civilizálatlan népeket jóindulattal és megértéssel a birodalom kebelébe fogadja.

A művészi ezüstnemű túlnyomó többségét a korszakra jellemző hallatlanul finom és gazdag ornamentikával díszítették. Az Ara Pacis-ról jól ismert indák, virágok és gyümölcsök, a növényi motívumok között megjelenő állatok képének változatossága, részletgazdagsága és dekorativitása végképpen meggyőzhet arról, hogy a díszítőművészet minden műfajban csúcspontjára érkezett.
Az Augustus-kori ornamentikának talán éppen azért, mert nem terhelték túl bonyolult allegorikus és szimbolikus gondolatokkal egészen különleges vonzóereje van. Hatását és tartalmát nehéz szavakba foglalni, de aki a korszak költészetére gondol, érezni fogja, hogy ebből az ornamentikából is a társadalmat és a természetet felvirágoztató aurea aetas hangulata árad.