A kisművészetek csoportjába különböző műfajú és jelentőségű művészeti ágakat sorolunk. Emlékeik között olyan alkotások is vannak, amelyek értékben és művészi színvonalban messze túlszárnyalják a márványból faragott művek legnagyobb részét, de közéjük tartoznak az iparilag sokszorosított dísztárgyak és használati eszközök is. A közös elnevezés tehát nem jelent csökkentő értékítéletet, hanem az alkotások viszonylag kis méreteire és használatuk intim, magánjellegére utal. De még magánjellegű rendeltetésük sem általános érvényű, hiszen a pénzeket magába foglaló, legnagyobb számú csoportjuk az állam gazdasági és propagandaeszközét képezte. Mellette más kisművészeti termékek is kiemelkedő társadalmi szerephez juthattak.
A glyptika, a nemes kövek miniatűr vésett képekkel való díszítése azért vált az ókor egyik legnemesebb művészeti ágává, mert termékei: a gemmák mint gyűrűkövek és pecsétek - rendkívül fontos szerepet játszottak a gazdasági, jogi és politikai tevékenység hitelesítő eszközeiként. Mindenki szívesen áldozott arra, hogy pecsétje értékes és kiváló művészi alkotás legyen. A görög városok hivatalos állami pecsételőket használtak, s a hellenisztikus királyságok uralkodói is dinasztikus pecsétjükkel látták el hivatalos irataikat.

A római köztársaságnak nem volt állami pecsétje. Az egyéves hivatali időre választott főtisztviselők magánpecsétjüket használták állami célokra. Gyűrűjük képe, amely a maguk vagy családjuk címerszerű szimbólumának számított, hivatali idejük alatt a legfontosabb intézkedések garanciájául szolgált, de annak leteltével ismét a magánjog eszközévé változott. A köztársaság végén a megnyújtott hivatali hatalmat birtokló pártvezérek pecsétjei természetesen tartósabb és nagyobb jelentőségre tettek szert, de a császári pecsét fogalma csak Augustus kormányzatával jött létre. Augustus magánpecsétjei a legfontosabb hitelesítő eszközzé váltak, és attól kezdve utódainak gyűrűkövei a római állam legfőbb hivatali bélyegzői lettek.
Az irodalmi forrásokból tudjuk, hogy Augustus először egy szfinxet ábrázoló pecsétet használt, később pedig Nagy Sándor képét vésette gyűrűkövére. Nagy Sándor kiválasztása határozott fordulatot mutatott az uralkodói szimbolika irányába, a köztársasági hagyománnyal való teljes szakítást azonban az utoljára választott gyűrűkép jelentette. Harmadik és végleges pecsétjére Augustus saját portréját vésette. A saját képmásnak pecsétként való használata mindaddig teljesen szokatlan volt Rómában, Augustusnak ez az elhatározása tehát azon ritka tettei közé tartozott, amelyekkel leplezetlenül, és forma szerint is, szembe állította a monarchikus államformát a régi alkotmánnyal.

Az új gyűrűkövet a korszak legünnepeltebb gemma-vésnöke, Dioskuridés készítette. A hivatalos császári pecsét nem maradt ugyan ránk, de a mester né-hány más alkotásából fogalmat alkothatunk művészetének tökéletes finomságáról. Dioskuridés stílusát nem határozhatjuk meg másként, mint a legteljesebb egzaktságot, amely az egyéni látásmód, érzelem és állásfoglalás szigorú mellőzésével, a legapróbb részletekig tisztán és pontosan követi tárgyainak formáit. Ez a szinte steril személytelenség jellemzi az augustusi idők másik kiváló vésnökének, Aspasiosnak köveit is.
Legtöbbször a görög szobrászat legnagyobb alkotásait vagy azoknak fejeit vésték a gyűrűkövekre, ami nemcsak a saját, hanem elsősorban a vásárlók ízlésére vet fényt. A klasszikus alkotások részleteinek minuciózus reprodukálása azonban náluk sem párosult a művek szellemében való elmélyedéssel. Vésőjüket egyfajta hideg tárgyilagosság vezette, ugyanaz a klasszicizmusnak tűnő verizmus tehát, amit az Ara Pacis szobrászainak formakezelésénél megfigyelhettünk.