Aki a szobrászától a görög plasztika tükrében tanulta meg érteni és szeretni, talán kissé nehezen találja meg az utat a római szoborművek értékeléséhez. Könnyebbé válik a szükséges átmenet, ha abból a kissé túlzó tételből indulunk ki, hogy a római művészetet a szobrászat igazi problémája nem foglalkoztatta. Az egyes korok és társadalmak nem egyformán éltek a műfajok lehetőségeivel. Míg a görög művészet uralkodó műfaja a szobrászat volt, addig a rómaiak teremtő géniusza az építészetben, a téralkotásban és a térábrázoló festészetben nyilatkozott meg. A negatívumba való belenyugvás azonban csak a klasszikus értékrendszerről való lemondást segíti elő, a történeti problematika megértése még hátra van. Nem arról van szó, mintha a római művészet távol tartotta volna magát a szobrászattól.
Ellenkezőleg, a római birodalomban készült szoborművek száma szinte végtelen, mennyiségben és tematikai változatosságban mindenesetre jóval felülmúlja a görög műhelyek korábbi termését. A nagyarányú szobrászati tevékenységgel kapcsolatban kézenfekvő a római műhelyek és mesterek jó részének középszerű és provinciális színvonalára hivatkozni. De ha ezt tesszük, arra is gondolni kell, hogy a görög művészet nagy és kisplasztikái alkotásainak többsége ugyancsak átlagos mesterek kezétől származik, és mégis valamennyiben felfedezzük a szobrászat esztétikumát. Nyilvánvaló, hogy nem az egyéni tehetség kérdéséről, hanem társadalmi jelenségről van szó.

Amidőn Róma elérkezett odáig, hogy lehetségessé és szükségessé vált számára saját művészetének kialakítása, a görög művészet már túlhaladott azon a csúcson, amit a szobrászati ábrázolásmód terén az ókorban egyáltalán el lehetett érni. Nemcsak a klasszikus értelemben vett plasztikai test-felfogást munkálta ki, hanem annak kiterjesztését, a felületi mintázás és a kompozíció minden variációját is, egészen addig a határig, ameddig a realisztikus szobrászi ábrázolás elmehetett. Az örökség túlságosan súlyos volt ahhoz, hogy a rómaiak vállalkozhattak volna túlszárnyalására. A köztársaság utolsó évszázadait ennek az örökségnek birtokbavétele töltötte ki. Először a zsákmányolás módszerét alkalmazták. A hazatérő hadvezérek és hadseregek száz és ezerszámra hozták Rómába Görögország és a hellenisztikus területek szobrait, közöttük a legnagyobb görög mesterek sok alkotását is, amelyeket azután rendszerint a templomokban és a köztereken állítottak fel.
Mihelyt a római társadalom felsőbb rétegeiben felébredt a görög szobrok iránti érdeklődés: elégtelennek mutatkozott a hadizsákmány, és megindult a világ első nagyszabású műkereskedelmi árama Görögországból Itália felé. Természetesen nemcsak a művek, hanem a mesterek egy része is Rómába vándorolt, annál is inkább, mert a görög városok elszegényedése és a hellenisztikus fejedelmek bukása megfosztotta a szobrászműhelyeket a rendelőktől és a vásárlóktól. A művek jellegén azonban egyelőre még nem sokat változtatott az a körülmény, hogy Athénben vagy Itáliában készültek-e.

Az új helyzet első eredménye a másolótevékenység, valamint az eklektikus, klasszicizáló és archaizáló irányzatok kibontakozása volt. A római piac mindenekelőtt görög szobrokat, klasszikus vagy archaikus stílusú alkotásokat igényelt. Tömegtermelés indult meg; kialakult a mechanikus szobormásolás, valamint a régi korok modorában készült dekoratív szobrok és domborművek készítése.
Az új irányzat központja Athén volt (neoattikai iskolák), de a kezdeményezést hamarosan átvették a többi műhelyek és mesterek is, úgy Görögországban, mint Itáliában. A másolatokat és a régi stílusban készült dekoratív munkákat hajórakományszámra szállították Itáliába. Ez a mozgalom a szobrászati technika és alkotómódszer gyökeres átalakulásával járt.

A görög szobrászok mindaddig az alakot a kőtömbből egyenletes felületi bontással és megközelítéssel faragták ki, fő eszközül a vésőt és kalapácsot használták. Ez a technika elválaszthatatlan volt a görög szobrok belülről kifelé domborodó testiségétől, önmagában zárt tektonikájától. A másolás és a piacra való tömeges termelés technikája ennek éppen az ellenkezője lett. Ha régebbi alkotást másoltak, akkor a pontozásos eljárást használták. Egy szerkezet segítségével kimérték az elérendő pontok mélységét, majd lyukakat fúrtak a márványtömb felületébe, amíg elegendő pontot kaptak a maradék réteg lebontásához és a felület végső csiszolásához.
Az új alkotások készítésénél először agyagmodelleket mintáztak, s ezt úgy faragták kőbe, mintha szobrot másolnánakjA végeredmény az lett, hogy nem kívülről befelé haladva keresték a test tömegét, hanem belülről kifelé bontották a követ, a mintázáskor pedig, a márvány anyagával való küzdelmet mellőzve, képlékeny anyagból építették fel a szobrokat. A technika nem létrehívója, hanem kiszolgálója volt az alkotó eljárásnak, amely most már kész és bevált patronokhoz igazodott, a kőfaragást mechanikus tevékenységgé süllyesztette, és a szobrászatot az állandó útkereséstől a rutin vágányára terelte. Míg azelőtt a legigénytelenebb munka is egyedi alkotás volt, most az igényesebb művek is sokszorosított darabokká váltak.

A másolatok, az archaikus, klasszikus és hellenisztikus stílusokat és formulákat ismétlő dekoratív munkák készítése ettől kezdve a szobrászat egyik fő és állandó feladatává vált. Ez alkalmas volt ugyan arra, hogy a szobrászat technikai készségét, felületmegmunkáló gyakorlatát és formakincsét az ókor végéig magas szinten megtartsa, de teljesen leszoktatta a mestereket arról, hogy új megoldásokat keressenek, és a szó szoros értelmében vett új plasztikai stílust teremtsenek. Hogy a római szobrászat nem csupán e rutinmunkák gyűjtőneve, hanem új művészettörténeti fogalom lehetett, az nem a társadalmi gyökereiktől elvágott szobrászok, hanem a velük szemben új igényeket támasztó római megrendelők érdeme.