Kedves Valensem!

Mikor minap a centumviri törvényszék négyes bizottsága előtt beszéltem, eszembe jutott, hogy ifjúkoromban éppen a négyes bizottság előtt léptem fel legelőször mint ügyvéd. Ez az emlék, már ahogy lenni szokott, tovább foglalkoztatott. Kezdtem sorra venni, kik voltak akkoriban a törvényszék tagjai, s milyen ügyvédek szerepeltek velem. Én vagyok az egyetlen, aki akkor is beszéltem, most is beszélek, annyi mindent megváltoztatott a mindent összetörő mulandóság és a forgandó szerencse!

Az akkoriak közül némelyek meghaltak, mások sorsa a számkivetés lett; egyesekre az öregkor vagy a betegség parancsolt hallgatást, mások saját akaratukból élvezhetik a legboldogabb nyugalmat. Van, aki nagy hadsereg élén áll, van, akit a császár barátsága vont el az állami tisztségektől. S mennyi minden megváltozott körülöttem is! A tudományokkal való foglalkozás vitt előre, sodort veszélybe, majd emelt fel ismét.
A kiváló emberek barátsága nagy hasznomra, majd nagy káromra volt, most ismét nagy hasznomra van. Ha az évek számát nézem, milyen rövid idő! S ha a változásokat, egy egész örökkévalóság! Mindez azzal a tanulsággal szolgál, hogy soha nem szabad minden reményt feladnunk, de ne is számítsunk semmire teljes bizonyossággal, hiszen annyi minden megváltozik a dolgok állandóan rohanó körforgásában.

Nekem pedig már szokásommá vált, hogy közöljem veled minden gondolatomat, s olyan elvekkel és példákkal intselek, amelyekkel magamat is figyelmeztetni szoktam; ez indított ennek a levélnek a megírására is.


Minden jót!



(Muraközy Gyula)