logo

XX Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Domitianus egyik kiszolgálójának pere.

Kedves Quadratusom!

Minél nagyobb figyelemmel és buzgalommal mélyedtél el a Helvidius megbosszulására elmondott beszédemben, annál sürgetőbben követeled, hogy tudósítsalak mindarról, ami hiányzik a beszédből, vagy vonatkozásban van vele; röviden: az egész dolog lefolyásáról, amelynek a tárgyalásán korod miatt nem lehettél jelen.

Domitianus meggyilkolása után szilárdan elhatároztam, hogy felhasználom ezt a nagy és szép lehetőséget a bűnösök üldözésére, az áldozatok megbosszulására és a magam érvényesülésére. Továbbá: annyi ember annyi gazságából semmi se tűnt nekem szörnyűbbnek, mint hogy a senatusban a senator a senatorral, volt praetor a volt consullal, bíró a vádlottal szemben erőszakosan lép fel.
Ezenkívül Helvidiushoz olyan barátság kötött, amilyen csak ahhoz köthet, aki az akkori időktől való félelemből nagy nevét és hasonlóan nagy erényeit vidéki magányában rejtette el. Ugyanilyen viszonyban voltam Arriával és Fanniával, akik közül az utóbbi Helvidius mostohaanyja, az előbbi a mostoha édesanyja volt. S nem is annyira egyéni szempontok késztettek erre, inkább az állampolgári kötelességérzet, az elkövetett tett igazságtalansága és az a vágy, hogy példát szolgáltassak.

A visszanyert szabadság első napjaiban ugyanis mindenki rendetlen és zavaros kiabálás közepette igyekezett ellenségeit természetesen csak a jelentéktelenebb állásúakat bepanaszolni és eltiporni. Én viszont sokkal szerényebb és mérsékeltebb eljárásnak véltem, ha az egyik legundorítóbb bűnösre nem az elmúlt kor iránt érzett általános gyűlöletet, hanem saját bűne gyötrelmeit szabadítom rá.
Mikor tehát az indulat első hulláma eléggé lecsillapodott, s a napról napra csökkenő elkeseredés visszatért a törvényesség útjára bár feleségem nemrég vesztettem el, s ezért mérhetetlen szomorúság töltött el -, üzentem Anteiának (Helvidius özvegyének), hogy keressen fel, mert friss gyászom miatt még nem lehet a házat elhagynom. Mikor eljött, így szóltam hozzá: „Elhatározott szándékom, hogy bosszút állok férjedért.
Mondd meg Arriának és Fanniának (ők akkor tértek vissza a száműzetésből), fontold meg magadban, és beszéld meg velük, hogy aláírjátok-e a panaszt. Bár nincs szükségem társakra, de nem őrködöm oly féltékenyen saját hírnevemen, hogy ne akarnám veletek megosztani az ügyet.” Anteia átadta üzenetemet, s ők vonakodás nélkül beleegyeztek a dologba.

Szerencsére három napon belül senatusi ülés volt. Idáig én mindennel Corelliushoz fordultam, aki meggyőződésem szerint a kor legokosabb és legelőrelátóbb embere. Ám ebben a dologban megelégedtem a tanáccsal, amit én adtam magamnak, félve, hogy amilyen túl óvatos és aggályoskodó, nem helyesli a tervemet. De nem vettem a lelkemre, hogy a cselekvésre kijelölt napon ne mondjam meg neki, hogy mire készülök, s hogy nem kértem ki a tanácsát, jól tudván tapasztalatból, hogy olyan dolgokban, amelyekre eltökéltük magunkat, nem szabad olyanokat megkérdeznünk, akiknek a tanácsát ha már egyszer elhangzott követnünk kell.

Megérkezem a senatusba, szót kérek, s nagy tetszéstől kísérve rövid ideig beszélek. Mikor kezdtem rátérni a gaztettre s célozgatni a bűnösökre bár még név nélkül -, körös-körül tiltakozó felkiáltások hangzottak fel. Az egyik: „Hozd tudomásunkra, ki az, akiről te soron kívül felszólalva beszélsz?”
A másik: „Ki az, aki vádlott lett, mielőtt még előterjesztették volna az ügyét?” Ismét egy másik: „Legalább minket kíméljenek, akik életben maradtunk!” Mindezt nyugodtan, ijedtség nélkül hallgattam végig. Ennyit ér a tudat, hogy igaz ügyet képviselünk, ennyire megkülönbözteti a félelmet és önbizalmat az, hogy amit teszünk, az emberek csupán nem akarják vagy helytelenítik.

Hosszan tartana az innen-onnan elhangzott közbeszólásokat felsorolni. Végül a consul így szólt: „Secundus, úgy terjesztheted elő, amit akarsz, ha leadod szavazatodat.” „Megengedted azt feleltem -, amit eddig még mindenkinek megengedtél.” Leülök, egyéb ügyeket kezdenek tárgyalni.
Közben engem egyik, consulságot viselt barátom félrevon, cselekedetemet komoly szavakkal nagyon is elhamarkodottnak és vakmerőnek bélyegzi, lebeszél, int, hogy álljak el szándékomtól. S még hozzáteszi: „Felhívtad magadra a jövendő császárok figyelmét!” „Ám legyen mondtam -, ha ezek mind rossz császárok!”
Alig megy el, már jön egy másik: „Mit merészelsz? Mi ezzel a célod? Milyen veszélyeknek teszed ki magad? Miért bízol annyira a mostani helyzetben, nem tudva, mit hoz a jövő? Olyan embert bőszítesz fel, aki kincstári elöljáró, rövidesen pedig consul, s ezenkívül milyen kegyben áll, milyen pártfogók állnak mögötte!” S megnevezett valakit, aki sok jelentős és félremagyarázható hír révén akkoriban jelentős és rossz hírű hadsereghez jutott keleten. Erre én: „»Tudtam előre, mi jön, kiegyeztem e szívben a sorssal!«86 S nem visszakozom, még ha a végzet meg is büntet azért, mert ilyen nemes ügyet szolgálva megbosszultam a legvisszataszítóbb gaztettet!”

Most sor került a szavazásra. Szavazott Domitius Apollinaris kijelölt consul, szavazott Fabricius Veiento, Fabius Postuminus, Bittius Proculus, társa a hivatalában annak a Publicius Certusnak, elhunyt feleségem gyámatyjának, akiről tulajdonképpen szó volt, majd utánuk Ammius Flaccus.
Mindnyájan úgy keltek Certus védelmére, akit nem neveztem meg, mintha megneveztem volna, s ezzel a védelemmel is elismerték a bűnt, amelyet én még nem is részleteztem. Hogy ezenkívül mit mondtak még, azt nem szükséges elmesélnem: megtalálod beszédemben, ahol idézem kinek-kinek saját szavait.

Ellenük szavaztak Avidius Quietus és Cornutus Tertullus. Quietus kifejtette, hogy méltánytalanság volna, ha nem hallgatnák meg a sérelmet elszenvedett személyek panaszát, s nem szabad Arriát és Fanniát megfosztani a panasztevés jogától. S nem azt kell figyelembe venni, hogy ki milyen állású, hanem hogy milyen ügye van. Cornutus elmondta, hogy a consul megbízásából, a lány anyjának és nevelőapjának a kérésére lép fel Helvidius leányának az érdekében.
Nem volna nyugodt a lelkiismerete, ha nem tenne eleget ennek a kötelességének, egyszersmind szeretné mérsékelni saját fájdalmát, s képviselni e két kiváló asszony nagyon is szerény kívánságát, akik megelégednek azzal, hogy emlékeztessék a senatust a vérszomjas Publicius Certus hízelgéseire, és azt kérik, hogy ha olyan nyilvánvaló vétkéért nem részesítik is büntetésben, legalább valamilyen censori megrovással bélyegezzék meg. Ekkor Satrius Rufus középutas, kétszínű beszédében ezt mondta:
„Véleményem szerint Publicius Certusszal szemben jogtalanul járunk el, ha nem mentjük fel. Néven nevezték őt Arria és Fannia barátai, néven nevezték saját barátai is. Itt tehát nem lehet kétség. Mert mi, akik jó véleménnyel vagyunk róla, ennek megfelelő ítéletet hozhatunk. Ha ártatlan, amit kívánok és remélek, azt hiszem, felmentitek, amíg csak nem hoznak fel bizonyítékokat ellene.”

Így beszéltek, ahogy egymás után szólították őket. Rám került a sor. Felállok, elkezdem, s ahogy a beszédben is olvasható, mindenre egymás után felelek. S csodálatos, milyen figyelemmel, milyen sajátos tetszéssel fogadtak minden mondatot azok, akik előbb ellenem beszéltek. Ekkora fordulatot idézett elő az ügy méltósága, a szónoklat hatása vagy a vádló állhatatossága. Befejezem.
Veiento nekikezdett, hogy válaszoljon, de nem hagyták szóhoz jutni. Félbeszakítják, közbekiabálnak, olyannyira, hogy így szólt: „Kérlek, atyák és összeírottak, ne kényszerítsetek arra, hogy a tribunus segítségéhez folyamodjam!” Erre Murena tribunus azonnal így szól: „Én megengedem, nagy tekintélyű Veiento, hogy beszélj!” S még ekkor is kiabáltak ellene. Ε közjáték alatt a consul szólította a neveket, lebonyolította a szavazást, s elbocsátotta a senatust, majdnem egyedül hagyva ott Veientót, aki ott állt, és beszélni próbált. Sokat panaszkodott ezután erről a amint ő mondta megaláztatásról, idézve a homerusi verssort:

γέρον, µάλα δ ρε νέοι τείρουσι µαχηταí.

Nem akadt a senatusban senki, aki engem ne ölelt, csókolt volna meg, s ne dicsért volna versengve. Mert újra meghonosítottam azt a régen elfeledett szokást, hogy szót emelek a köz érdekében, nem törődve azzal, hogy ellenségeket szerzek, s hogy végre megszabadítottam a senatust attól, az egyéb néposztályok körében ellene táplált heves, gyűlölködő véleménytől, hogy csak másokkal szemben szigorú, de titkos megállapodással a senatorokat megkíméli.

Míg ezek lezajlottak, Certus nem volt jelen. Vagy mert megsejtett valamit, vagy mint ahogy kimentette magát gyengélkedett. S bár Caesar nem utalta az ügyet még egyszer kivizsgálásra a senatus elé, én elértem, amit akartam. Mert Certus hivatalnoktársa kapta meg a consulságot, őt pedig állásában más váltotta fel. Így egészen pontosan megvalósult, amit beszédem befejezésében mondtam: „Adja vissza a legjobb császár uralma alatt azt a jutalmat, amit a legrosszabb alatt kapott!”

Később ahogy tudtam kikerekítettem beszédemet, és sok mindent hozzá is tettem. Certus a beszéd megjelenése után néhány nappal véletlenül bár ezt nem tartották véletlennek megbetegedett és meghalt. Elmondták, hogy szeme, képzelete előtt mindig az a kép lebegett, hogy én őt karddal üldözöm. Hogy ez igaz-e, nem merném teljes bizonyossággal állítani, de már a példa kedvéért is jó volna, ha igaz volna.

Itt kapsz egy levelet, amely ha levélnek tekintjük nem rövidebb a beszédnél, amelyet olvastál. De magadat hibáztasd érte, miért nem elégedtél meg a beszéddel! Minden jót!

Kedves Tacitusom! Te sem tapsolod meg magad, én sem voltam soha pártatlanabb, mint akkor, mikor rólad írok. Nem tudom, az utókor törődni fog-e velünk. Mi valamennyire megérdemelnők nem mondom, mert ez önhittség lenne, hogy a tehetségünkkel, de iparkodásunkkal, munkálkodásunkkal, az utókor iránti tiszteletünkkel. Csak menjünk tovább a kitűzött úton, amely ugyan keveseket vitt el a ragyogó hírnévig, de sokakat kivezetett a sötétségből és a feledésből.



Minden jót!



(Muraközy Gyula)