Kedves Arrianusom!

Mivel előreláthatólag később érkezel, megküldöm művemet, melyet előző leveleimben megígértem. Arra kérlek, olvasd el és javítsd ki, ahogy szoktad, de minél alaposabban, mert úgy érzem, eddig semmit sem írtam ehhez fogható ζῆλος-szal.
Demosthenest és Calvust igyekeztem utánozni, a te örök s az én minapi példaképemet, már ami a beszéd formai jegyeit illeti; mert ilyen nagy emberek lenyűgöző erejét csak az a kevés író érheti el, „kit kedvel Iuppiter”... Maga a tárgy nem is mondott ellene ennek a (félő, hogy szerénytelenül szólok) versengésnek, hiszen majdnem végig vitatkozó hangnemet követelt: ez aztán fel is rázott hosszas és tunya álmodozásomból ha ugyan engem egyáltalán fel tud rázni valami! Hanem azért Marcusunk λήκυϑος-airól sem mondtam le teljesen, valahányszor egy-egy alkalomhoz illő, csábító téma arra ösztönzött, hogy kis kitérőt tegyek: elvégre hatásos akartam lenni, nem zord.

Ne gondold, hogy ennek a megszorításnak ürügyén kegyelmet kérek. Mert, hogy még szigorúbb kritikára serkentselek, bevallom: sem én, sem barátaim nem riadnánk vissza a megjelentetéstől, csak te leadd eltévelyedésemre a felmentő szavazatot. Valamit mindenképpen meg kell jelentetnem, és hallod, hogyan ábrándozik a tunyaság? legjobb volna mindjárt azt, ami készen van. Megjelentetnem pedig több okból is kell, elsősorban azért, mert már közrebocsátott műveim állítólag folyton kézben vannak, noha rég lekopott róluk az újdonság varázsa. Persze meglehet, hogy ezt csak a könyvárusok duruzsolják a fülembe; de ám duruzsolják, ha füllentésükkel még inkább szívügyemmé teszik irodalmi törekvéseimet.


Minden jót!


(Szepessy Tibor)