logo

XX Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A fajtalankodás büntetése

Kedves Minicianusom!

Hallottad, hogy Valerius Licinianus Siciliában tanít? Eddig, gondolom, nem hallhattad, hiszen csak nemrég hozták hírül. Praetor volt még a minap, Rómában a legékesebben szóló ügyvédek közé sorolták, s most milyen mélyre süllyedt: senatorból száműzött, szónokból szónoklattanár lett.

Egyik előadása bevezetőjében maga is megtört, és komor hangon mondta: „Furcsa játékot űzöl, Szerencse! Senatorokat teszel tanárrá, tanárokat senatorrá!” Az utóbbi mondatban annyi epés gúny, annyi keserűség van, hogy nekem úgy tűnik: csak azért kezdett tanítani, hogy ezt elmondhassa... Ugyancsak róla hírlik, hogy amikor görög öltönyében belépett az előadóterembe (mert száműzöttnek nincs joga togát viselni), előbb megigazította a ruháját, egy ideig nézegette, aztán így szólt: „Előadni latinul fogok.”

„Szomorú és sajnálni való sors mondod te -, viszont méltó ahhoz, aki a fajtalankodás43 bűnével szégyent hozott szónoki hivatására.” Szó, ami szó, bevallotta a fajtalanságot, de nem lehet eldönteni, azért-e, mert valóban igaz volt, vagy mert attól félt, hogy a tagadásnak még súlyosabb következményei lesznek. Hiszen Domitianus már amúgy is dúlt-fúlt, és azt sem tudta, mit csináljon feneketlen dühében... Előzőleg ugyanis az a vágya támadt, hogy élve eltemettesse Corneliát, a Vesta-szüzek főnöknőjét: ő persze úgy képzelte, hogy az ilyesfajta példák dicsőségére válnak uralmának.
A főpap jogán, azaz inkább egy tyrannus dölyfével, egy kényúr parancsszavával, nem is a Regiába, hanem albai villájába hívatta a többi papot, s távollétében, kihallgatás nélkül, nem kisebb gaztett árán, mint amit látszatra megtorolni készült, elítélte Corneliát fajtalankodásért, holott ő maga szintén a fajtalankodás gyalázatába, sőt pusztulásba döntötte fivére leányát: az özvegyasszony ugyanis koraszülésben halt meg.

Nyomban el is küldött néhány papot, hogy a kivégzésről, az élve eltemettetésről gondoskodjanak. Cornelia égnek emelt karral, hol Vestához, hol a többi istenhez könyörögve, sok más mellett főként ezt sikoltozta: „Engem tart a császár fajtalannak? Hiszen én mutattam be az áldozatot, azért győzött, azért tarthatott triumphust!” Hogy hízelgés volt-e ez, vagy gúny, hogy a tiszta lelkiismeret vagy a princeps iránti megvetés mondatta vele, nyitott kérdés; tény, hogy mondta, miközben a vesztőhelyre hurcolták nem tudom, csakugyan ártatlanul-e, a közvélemény szerint mindenesetre ártatlanul.
Mi több, amikor a hírhedt föld alatti üregbe lebocsátották, s közben fennakadt a köpenye, még meg is fordult, és újra összevonta magán, mikor pedig a hóhér kezét nyújtotta felé, irtózattal hőkölt hátra, s női méltósága utolsó fellobbanásával, mint aki valóban tiszta és makulátlan, elhárította testétől a megalázó érintést;
azaz a szűzi illemhez végsőkig ragaszkodva πσλλήν πρόνοιαν σχεν εσχήµων πεσεῖν…
Ehhez járult, hogy Celer, az a római lovag, akit Cornelia bűntársaként helyeztek vád alá, állhatatosan ugyanazt a néhány szót hajtogatta, mialatt a Comitiumban korbácsolták: „Hogy mit tettem?! Semmit se tettem!”

Egyszóval Domitianusban forrt a méreg, hogy a kegyetlenség és igazságtalanság hírébe került: letartóztatja hát Licinianust, mert állítólag a birtokán rejtegette Cornelia szabadosnőjét. Azok, akiknek gondjaira volt bízva, előre figyelmeztették, hogy hacsak nem akarja végigkínlódni a Comitiumot és a megkorbácsoltatást, tegyen beismerő vallomást, úgy kegyelmet kap. Megtette. Távollétében Herennius Senecio emelt szót érte, olyasfajta modorban, mint az a bizonyos κεῖται Πάτροκλος, ugyanis ezt mondta: „Ügyvédből hírvivő lettem: Licinianus meghátrált.” Ez volt Domitianus szíve vágya, úgyhogy leplezetlen örömmel jegyezte meg: „Licinianus felmentett engem.”
Még azt is hozzáfűzte, hogy tapintatlanságnak tartaná a további vallatást, neki pedig megengedte, hogy mielőtt javait elkobozzák, sebtében magához vehesse vagyonából mindazt, amit tud, s jutalommal is felérő, enyhe számkivetést mért rá. Innen aztán később, a megboldogult Nerva jóindulatából Siciliába helyezték át, ahol ma tanárként működik, és balsorsán a bevezetőivel vesz elégtételt.

Látod, milyen készségesen engedelmeskedem neked? Nemcsak a Város, hanem más vidékek eseményeiről is írok, oly buzgón, hogy még a múltat is felidézem! Igaz, akkortájt távol voltál, s úgy gondoltam, nem is hallottál egyebet Licinianusról, mint azt, hogy fajtalankodásért száműzték. Elvégre a szóbeszéd csak az események velejét adja hírül, részleteit és azok egymásutánját nem...
Megérdemlem, hogy cserébe te is megírd, mi történik városodban, mi a környéken (hiszen olykor nevezetes dolgok is megesnek ott); egyébként adj hírt bármiről, tetszésed szerint, de fikarcnyival sem rövidebb levélben. Nemcsak az oldalakat: a sorokat és a szótagokat is meg fogom számolni, meg én!


Minden jót!


(Szepessy Tibor)