logo

XX Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A baeticai tárgyalás

Kedves Minicianusom!

Most már részletesen elmondhatom, mennyi munkámba és fáradságomba került Baetica provincia panaszának nyilvános törvényszéki tárgyalása. Mert az egész nagyon összekuszált, nagyon bizonytalan eredménnyel kecsegtető ügy volt. „Miért bizonytalan? Miért volt annyi tárgyalás?” kérdezheted.

Az éppoly kegyetlen, mint harácsoló Caecilius Classicus, ez az aljas, nyilvánvaló gazember volt itt proconsul, s éppen abban az évben, amikor Marius Priscus Africában. Priscus Baeticában, Classicus Africában született. Ezért járt Baeticában szájról szájra egy nem is szellemtelen mondás (mert az ember gyakran tréfál keservében): „Hitványát küldtem, hitványát kaptam!”
Ám Mariust csak egy város és több magánszemély vádolta be nyilvánosan, Classicust viszont az egész provincia. Ő még a vádemelés előtt meghalt, nem tudni, saját akaratából vagy véletlenül. Mert halála a híresztelések szerint nem volt valami szép, de biztosat senki sem tud. Egyrészt elhihető, hogy nem lévén reménye a felmentésre, maga vetett véget életének, másrészt érthetetlen, hogy aki olyan szégyentelenül követte el törvénytipró gaztetteit, most az elítéltetés szégyene elől a halálba menekül.

A tartomány Classicus halála után is fenntartotta a vádat. Erre van is törvény, amit, igaz, sokáig nem alkalmaztak, de most, hosszú szünet után, megint elővettek. A baeticaiak még továbbmentek. Név szerint feljelentették Classicus cinkosait és segítőtársait is, s ellenük vizsgáló bizottság kiküldését kérték.

Én képviseltem a baeticai vádat, s velem az olyan szépen és gazdag tehetséggel szónokló Lucceius Albinus, akihez már előzőleg is kölcsönös barátság fűzött. Itteni szereplésünk még jobban elmélyítette barátságunkat. A dicsőség, különösen tudós dolgokban, àκοινώνητον, közöttünk azonban nem volt vetélkedés és féltékenység. Minden erőnkkel nem a magunk,
hanem az ügy sikerét szolgáltuk.
A peranyag terjedelme és a célszerűség arra intett, ne vállaljuk azt a terhes feladatot, hogy egy-egy perbeszédben fejtsünk ki mindent. Féltünk, hogy nem győzzük idővel, hanggal és erővel, ha minden gaztettet és bűnöst egy csomóba fogunk össze, s attól is tartanunk kellett, hogy a bírák figyelmét ennyi név és vádpont felsorolása kimeríti, sőt meg is zavarja. Kerülni akartuk, hogy az egyes vádlottakkal szemben megnyilvánuló részrehajlás egyesek helyett mindenkire kiterjedjen, továbbá, hogy a nagyobb bűnösök megmeneküljenek, és helyettük a jelentékteleneket büntessék meg, s vessék oda áldozatul. Mert a részrehajlás és kivételezés akkor érvényesül legjobban, ha a megvesztegethetetlen szigorúság álarca mögé tud rejtőzni. S igen beszédes példa lebegett előttünk, a Sertoriusé, aki legerősebb és leggyengébb emberét állította oda, hogy a ló farkát… de hiszen a többit tudod. S véleményünk szerint úgy tudunk legkönnyebben végezni ilyen nagy vádlottsereggel, ha egyenként vesszük sorra őket.

Elhatároztuk, hogy először Classicust mutatjuk be mint igazi gonosztevőt. Aztán könnyű lesz rátérni cinkosaira és segítőire, mert csakis úgy bizonyíthatjuk rájuk, hogy gonosztevők, ha vezérük is az. Kettőnek az ügyét Classicuséval együtt tárgyaltuk, Baebius Probusét és Fabius Hispanusét.
Mindketten rendelkeztek pártfogókkal, ezenkívül Hispanus nagy hatású szónok is volt. Classicusszal röviden, fáradság nélkül végeztünk. Fennmaradt egy saját kezű feljegyzése, hogy minden dologból, minden üzletből mennyi részesedést kapott. Nagyhangú, dicsekvő levelet küldött ugyanis római szeretőjének, melyben szó szerint ezeket írta: „Győzelem, győzelem! Szabadon érkezem hozzád. Baeticai szerzeményeim eladásából már négymilliót szereztem!”

Hispanus és Probus annál jobban megizzasztott. Gonosztetteik részletezése előtt szükségesnek láttam meggyőzően kifejteni, hogy a bűnben való segédkezés is gaztett. Különben hiába bizonyítom rájuk, hogy bűntársak. Ezt védekezésükben nem is próbálták cáfolni. Arra hivatkozva kértek elnézést, hogy kényszerből cselekedtek. Hiszen a provincia lakói, és a proconsultól való félelem késztették őket, hogy minden parancsát teljesítsék. A vádlottakat Claudius Restitutus védte.
Később gyakran mondogatta, hogy még soha nem sötétült el előtte annyira a világ, s még nem jött ki annyira a sodrából, mint itt, mikor látnia kellett, hogy éppen azokat a védőfegyvereket csavarom ki a kezéből, és ragadom el tőle, amelyekben mint védőügyvéd, legjobban bizakodott. Haditervünk a következő eredménnyel járt: a senatus elrendelte, hogy Classicus vagyonának azt a részét, amellyel a provinciába érkezése előtt rendelkezett, különítsék el a többitől, adják át lányának, a többit pedig tartsák fenn a károsultaknak.
Hozzátették, hogy a hitelezőinek kifizetett összegeket vissza kell venni. Hispanust és Probust ötévi száműzetésre ítélték. Olyan súlyosnak tűnt most a bűnük, amelyről kezdetben még azt vitatták, hogy egyáltalán bűn-e.

Néhány nap múlva emeltünk vádat Claudius Fuscus, Classicus veje és Stilonius Priscus ellen, aki Classicus alatt egy cohors parancsnoka volt. Az eredmény felemás lett: Priscust két évre kitiltották Italiából, Fuscust meg felmentették.

A harmadik tárgyaláson az látszott a legcélszerűbbnek, hogy több vádlottal foglalkozzunk egyszerre, mert félő volt, hogy a vizsgálat elhúzódása miatt a bírák bosszankodnak, s ellankad az igazság megismerésére irányuló szigorú figyelmük. Különben is már csak a jelentéktelenebb vádlottak voltak hátra, ügyük tárgyalását szándékosan halasztottuk mostanra. Nem számítom ide Classicus feleségét, aki ellen volt néhány, bizonyítékok hiányában határozottan nem igazolható vád. Classicus lányával szemben viszont (aki szintén a vádlottak közt volt) a legcsekélyebb gyanú sem merült fel.
Mikor beszédem végén az ő nevéhez értem (minthogy már nem kellett félnem, mint az elején, hogy ezzel az egész vád erejét meggyengítem), azt véltem a legtisztességesebbnek, hogy nem vádolok ártatlant, s ezt egész nyíltan többféle módon ki is fejtettem. Majd megkérdeztem a küldöttségtől, tudják-e tényekkel bizonyítani, amit erről a lányról állítottak. Ezután a senatus véleményét kérdeztem.
Helyesnek tartja-e, ha szónoki képességemmel mint valami tőrrel, egy ártatlan torkának támadok. S beszédem e részét így fejeztem be: „Ezt kérdezhetné tőlem valaki: »Talán csak nem akarod bíróvá előléptetni magad?« Nem akarom. De ne feledjük, engem erre az ügyvédi feladatra a bíróság tagjai közül küldtek ki!”

Így fejeződött be ez a nagyon sok személyt érintő tárgyalás. Egyeseket felmentettek, sokkal többet elítéltek; kit rövidebb időre, kit örökre száműztek. Ugyanez a senatusi határozat a legteljesebb mértékben igazolta a mi lelkiismeretességünket, állhatatosságunkat: ez volt az egyetlen méltó jutalom ennyi fáradozásért! Elképzelhető, mennyire kimerültünk, hiszen annyiszor kellett beszélnünk, keresztkérdéseket feltennünk, egy csomó tanút kikérdeznünk, állításokat megcáfolnunk. S milyen nehéz és kellemetlen volt annyi vádlott pártfogójának négyszemközt előadott kérését elutasítani, s ha nyíltan felléptek, szembeszállni velük.
Még a bírák közül is többen közbenjártak pártfogoltjuk érdekében. Így feleltem nekik: „A vádlott éppen olyan ártatlan marad, bármennyi rosszat mondjak is róla!” Elképzelheted, mennyi, bár rövid ideig tartó szócsatával, sértődéssel járt a dolog. Mert igazságszeretetünk csak pillanatnyilag bántja azokat, akikkel szemben állunk, utána pedig ők dicsérnek és magasztalnak legjobban.

Részletesebb beszámolót már nem is kaphatnál tőlem. Erre ezt mondhatod: „Kár volt a fáradságért. Mit kezdjek én egy ilyen hosszú levéllel?” Helyes, de akkor máskor ne kérdezd meg tőlem, hogy mi újság Rómában. S azt se feledd, hogy nem hosszú az a levél, amelyben ennyi nap, ennyi kihallgatás, végül ennyi vádlott és tárgyalás van belezsúfolva. S úgy vélem, mindezekről röviden s mégis elég alaposan tudósítottalak.
Kár volt azt mondanom, hogy
„alaposan”, mert eszembe jutott valami, méghozzá elég későn, amiről még nem számoltam be. De azért, ha nem is a maga helyén, elmondom. Így tesz Homerus is, és az ő példája után még sokan mások. Náluk ez költői szépség, nálam persze nem egészen az.

Az egyik tanú, talán mert haragudott, hogy akarata ellenére idézték be, vagy mert valamelyik vádlott felbiztatta, hogy próbálja meggyengíteni a vádat, követelte, hogy Norbanus Licinianus ellen, aki a követség tagja volt, és adatokat is szolgáltatott a vádhoz, szintén indítsanak eljárást, mert Casta (Classicus felesége) ügyében hivatali hatalmával visszaélt. A törvény úgy intézkedik, hogy először a vádlott ügyét kell lezárni, s azután kell megvizsgálni, hogy a feljelentő nem követett-e el visszaélést.
Hiszen a panasztevő szavahihetőségét legjobban éppen panasza alapján lehet megítélni. Norbanust azonban nem védte meg sem ez a törvény által megszabott sorrend, sem az, hogy a követség tagja volt, sem nyomozói állása. Annyira gyűlölték ezt a valóban aljas embert, aki, mint annyian mások, igen jól kihasználta a domitianusi időket. Majd a provincia a vizsgáló bizottság tagjává választotta, nem mint megbízható, derék embert, hanem mint Classicus ellenségét, aki őt száműzte. Kérte, hogy tűzzék ki a tárgyalás napját, és közöljék a vádpontokat. Egyik kérését sem teljesítették, ott helyben kellett válaszolnia.

Olyan ellenszenves és ferde jellemű, hogy magam sem tudom, fellépését pimasznak vagy határozottnak nevezzem-e. Mindenesetre nagyon talpraesetten viselkedett. Sok mindent a szemére vetettek, ami sokkal jobban ártott neki, mint az előbb említett kétszínűség. Sokat rontott ügyén a két volt consul, Pomponius Rufus és Libo Frugi vallomása. Kijelentették ugyanis, hogy Domitianus idejében ő is ott volt Salvus Liberalis feljelentői között. Számkivetésbe küldték az egyik szigetre. Így, amikor rátértem a Casta elleni vádra, arra az egy érvre támaszkodtam, hogy feljelentőjét hivatali hatalommal való visszaélés miatt ítélték el. De hiába. Ugyanis egészen meglepő és visszás dolog történt: a vádlót a visszaélésért elítélték, a vádlottat felmentették.

Kérdezheted, hogy mit tettünk erre mi. Bejelentettük, hogy a nyilvános tárgyalás előtt Norbanustól kaptuk az adatokat, s most, hogy őt a visszaélésért elítélték, újra kell tájékozódnunk. Így, amíg őt kihallgatták, mi nyugodtan ültünk. Norbanus ezután is ott volt minden tárgyalási napon, s változatlanul szívósan és szemtelenül viselkedett.

Gondolkodom, nem hagytam-e ki megint valamit. Csakugyan, majdnem kihagytam. Az utolsó napon Salvus Liberalis keményen megtámadta a követség többi tagját, hogy nem jelentettek fel mindenkit, akit a provincia megbízásából be kellett volna vádolniuk. S olyan tűzzel és oly okosan beszélt, hogy majdnem veszélybe sodorta őket. Én azután megvédtem ezeket a derék irántam oly hálás embereket. Így legalább mindenhol hirdetni fogják, hogy én voltam, aki elhárítottam ezt a vihart a fejük felől.

De most már befejezem levelem, csakugyan befejezem. Egy betűt sem teszek hozzá, még akkor sem, ha megint eszembe jut, hogy kihagytam valamit.


Minden jót!


(Muraközy Gyula)